Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-31 / 31. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. oldal ŐSEINK NYOMÁBAN HÁTRAHAGYOTT MAGYAROK Irta: VASARY ISTVÁN I. Ki ne ismerné Juliánusnak, a hős domonkosnak, első őshazakutatónknak és szerzetestársainak alakját? Emléküket ma is hirdeti Antal Károly szép szobra a budai Várban, a Halászbástya tőszomszédságában. A magyarországi tatáijárás előtt pár évvel, 1235-ben vágnak neki először, hogy a régi magyar krónikák tudósítása alapján a magyarság keleten maradt töredékeit megkeressék, s Krisztus hitére térítsék. A miszsziós szándék mellett küldetésük nyilvánvalóan politikai célú is volt, hírszerzés az immár fenyegetően közelgő mongol veszély felől. Juliánus megtalálta a keleten maradt magyar testvéreket Magna Hungáriában, azaz a „régi” Magyarországban, beszélt velük magyarul, s fontos értesülést szerzett a mongol hadak közelitő inváziójáról. Úti jelentését Ró nában rendtársa, Riccardus jegyezte le, s a legfrissebb hirek szélvész gyanánt teijedtek el az egykorú Európa egyházi és világi köreiben. Mint ahogy Julianusék útját is a magyarság keleti származástudata tette lehetővé, a későbbiekben is ez a tudat volt a magyar őstörténet iránti érdeklődés fő ösztönzője. Mind a magyar nemzeti hagyomány, mind a külföldi krónikás irodalom ugyanis egyaránt tanúsítja, hogy a magyarság valahonnan keletről jött Kárpát-medencei hazájába, a magyar őshaza valahol keleten volt. Ezen az alapvető tényen kívül azonban a leghomályosabb, legkatolikusabb nézetek uralkodtak az őshaza helyét illetően. Más és más korok, más és más elméleteket kaptak fel, s koronként változó elnevezésekkel illették a feltételezett őshazát, ahonnan a magyarok jöttek. Mai álláspontunk szerint őshaza és a keleti, honfoglalás előtt leszakadt magyar töredékek szállásterületei nem szükségszerűen egybeeső fogalmak, mint azt a régi századok historikusai gondolták. A magyarság ugyanis hosszabb vándorlás során jutott a IX. században a Kárpát-medencébe, s útközben több csoport is leszakadhatott róla. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Julianus már 350 évvel a honfoglalás után talált a Volga vidéki magyarságra, akik ez idő alatt szintén változtathatták szállásterületeiket. Ily módon a XIII-XVI. századból származó, a keleti magyarokra vonatkozó forrásadatokat nem lehet közvetlen bizonyítéknak felhasználni a VIII-IX. századi magyarság lakhelyére vonatkozóan. Azóta, hogy Cseles Márton magyar jezsuita 1695- ben megtalálta a Riccardus-jelentést a Vatikánban, majd Desericky Ince kiadta először nyomtatásban 1745-ben, Julianusék útja s a keleti magyar töredék a magyar őstörténet sokat tárgyalt és vitatott kérdései közé tartozik. Mi lett a Volga-vidéki magyarság sorsa a mongol kor viharai után, meddig beszélhettek még magyarul, milyen néven szerepelnek a különböző forrásokban? A mongol kor múltával Magna Hungária és magyarjairól hosszú ideig nem esik szó, Julianus és a domonkos missziók is feledésbe merültek. De ez nem azt jelenti, hogy a keleti magyarok megszűntek volna létezni, magyar töredékek még hosszú ideig, évszázadokig élhettek és éltek is a mai Oroszország különböző részein. így hosszú, több mint két évszázados hallgatás után újabb hirek bukkantak fel a keleti magyarokról. Aenea Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa 1458-ban irt, de csak 1503-ban kiadott „Cosmographia” című művében érdekes hiradást közöl: „Beszéltünk egy Veronából származó emberrel, aki azt állította, hogy Lengyelországon és Litvánián át a Tanais forrásához érkezett, azon átkelt, és Barbariának azt az egész északi részét átkutatta... A mi Veronáink, akiről fentebb említettük, hogy a Tanais forrásához ment el, azt mondta, hogy ázsiai Szkítában, nem messze a Tanaistól durva, bálványimádó emberek laknak, akiknek ugyanaz a nyelve, mint a pannóniai magyaroknak.” A magyar őstörténet-kutatás, különösen a finnugorisztika hosszú ideig félreértette és félremagyarázta Aeneas Sylviust, ugyanis a magyar-vogul-osztják nyelvrokonitás úttörőjét ünnepelték személyében. De lássuk sorjában a dolgokat! Az oroszság a XI. századtól kezdve érintkezett a vogulok-osztjákok őseivel, akiknek az orosz forrásokban Jugra néven szereplő területe az Ural európai oldalán helyezkedett el. Az oroszokat Jugria; (a nyugati források ezt a latinositott formát használják) préme vonzotta, s állandó harcok után éppen a XV. században Liszt Ferenc nemzetisege (Folyt, a 14. oldalról) szülőfaluja: Doboiján, osztrák nevén Raiding, Burgenjandban, azaz Ausztriában fekszik. Arra valószínűleg nem gondolt — vagy nem akart gondolni — a stúdió szerkesztősége, hogy azelőtt Doboiján Magyarországhoz tartozott, a soproni járás egyik csinos kis faluja volt. De persze, ettől még Liszt lehetett volna osztrák, azaz német. De nem volt, mert nem akart német lenni, hanem magyar, nem állampolgári papírjai szerint — abban az időben Európában nem kérték senkitől az útleveleket, ilyenek talán nem is léteztek — hanem érzelmei alapján. Erről többször nyilatkozott, tört magyarsággal és perfekt németséggel, sőt franciasággal. Magyarságáról vallanak művei is, és ez mindennél döntőbb, mint ahogyan Petőfinél sem az számit különösképpen, hogy a Petrovits név helyett a Petőfi nevet választotta, de még talán az sem, hogy prózában-versben magyarnak vallotta magát, hanem főleg az, hogy költői műveiben a legtisztábban nyilvánul meg a magyar szellemiség — akárcsak Liszt egyik« másik kompozíciójában. A burgenlandi stúdió Liszt-verziójára egy bizonyos Jolanta Tarbuk válaszolt a „Presse” hasábjain, kijelentvén, hogy Liszt magát mindig magyarnak vallotta, sőt nevét: „List” magyar érzelmei kifejezésére „Liszt”-re „magyarizálta”; magyar iskolákat látogatott, zenei stúdiumai egy részét Budapesten végezte, ergo — noha érthető volna az osztrákok vágya sajátjukként elkönyvelni egy ilyen nagy embert — Liszt Ferenc magyar. Jolanta Tarbuk a Liszt-ügyben tanúsított dicséretes tárgyilagossága mellett elkövet azonban egy nagy hibát, amikor azt Írja, hogy Burgenlandot, „amely különben ezer esztendőn át Magyarországhoz tarozott”, az osztrákok „Béla Kuhns”-nak, azaz Kun Bélának köszönhetik, az ő kommunista rezsimje nélkül — Írja — a nyugati határrész sohasem került volna Ausztria birtokába. Hogy mire alapozza állítását, nem tudni, de egy másik olvasó: dr. Joseph T. Simon — aki szintén hozzászólt a kérdéshez egy héttel későbben — kifejtette, hogy amikor sor került Nyugatmagyarország sorsa feletti népszavazásra 1921. december 14-én, akkor a Tanácsköztársaság már végérvényesen összeomlott, de különben sem hozható Burgenland sikerült a vogul-osztjákokat orosz adófizetőkké tenai. A XV. században tehát különösen foglalkoztatta O- roszországot Jugria, s mert e században a nyugat-e»rópai országok és különösen a pápaság egyre nagyobb diplomáciai érdeklődéssel fordult Moszkva felé, valószínű, hogy Jugriáról, s annak meghódításáról értesülhettek. Ha nincs is rá pontos adatunk, de orosz hagyomány kapcsolhatta össze először Jugria lakóit és a magyarokat, mégpedig kizárólag a két terület lakói nevének etimológiai összekapcsolása alapján (jugri-k a Jugria lakói, ugri-k a Magyarföld lakói). Ez az azonosítás, még egyszer hansulyozom, csak etimológiai alapon történt, mely történetesen helyes volt, hiszen mind a magyarok ungar neve, mind Jugria neve végső soron az onogur népnévre megy vissza. Ez az etimologizálás csak orosz nyelvi talajon történhetett, hiszen az orosz nyelvben a két név etimológiai kapcsolata nyilvánvaló. Az oroszok sem a magyarok, sem a vogul-osztjákok nyelvét nem ismerhették alaposan, tudatos nyelvhasonlitásról tehát, mely egyébként is idegen volt a kor szellemétől, szó sem lehetett. A két nyelv különben is olyan távol volt egymástól a XV. században, hogy ismervén a kor nyelvészeti ismereteit, a két nyelv rokonsága fel sem vetődhetett. (befejezés következik) vonatkozásba a magyarországi kommunistákkal, mert az országrész sorsát a békeszerződés döntötte el, a népszavazásnál is csupán Sopron hovátartozandóságáról kellett dönteni. Simon szerint „Burgenland természetes fővárosa” Sopron, azért veszett el, mert az olasz Ferrario tábornok, aki a népszavazás levezetésével volt megbízva „azt a feladatot kapta, hogy a népszavazást Magyarország javára manipulálja meg” — természetesen a levélíró ezt a merész állítását meg se próbálja dokumentumokkal alátámasztani, valószínűleg azért, mert ilyenek nem léteznek. Visszatérve Liszt magyarságára, Bécsben szokás, hogy sikeres magyarokat osztrákoknak könyveljenek el csupán azon az alapon, mert hosszabb-rövidebb ideig Bécsben vagy Ausztriában laktak. így lesz Kálmán Imréből, Lehárból, sőt Molnár Ferencből osztrák, és akadnak bécsiek, akik esküsznek erre. E sorok írója meghökkenést okozott egy kisebb társaságban, amikor a „magyar” Molnár Ferencről beszélt — többen ugyanis mindezideig abban a hitben éltek, hogy „Franz Molnár” echt, azaz hamisítatlan bécsi, hiszen itt élt hosszú ideig, itt irta darabjait és azoknak Bécsben volt az első bemutatójuk. Akárcsak Lehár „Vigözvegyének” a század eleji Theater an der Wienben — ahol különben abban az időben magyar volt az igazgató, aki vállalni mert a teljesen ismeretlen katonakarmester operettjének szinrevitelét. Helyesebb lenne, ha a nemzetiség fürkészése helyett annak örülnének mindkét oldalon, hogy akadtak olyan tehetségek, akiknek életművében ma is gyönyörködhetünk. Kurucz Péter GONDOLATOK A detronizált igazság a tudatunkban trónra lép. * Az öregedés csak a szüléink vonásait szépíti meg. * Jobb egy problémát megoldani, mint szubvencionálni. * A középszerű szerzőnél ártalmasabb lehet a középszerű kritikus. * Vannak hibáink és rossz szokásaink, amelyek rokonszenvessé tesznek minket gyermekeinknél.
