Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)

1975-12-25 / 52. szám

MAGYAR HÍRADÓ 15. oldal HÍRES MAGYAR VILÁGJÁRÓK „Három hosszú vándorútamon messze földet be­jártam, olyan földeket, ahol nagy természeti akadá­lyok korlátozzák a járható utakat” — irta Stein Aurél Ősi ösvényeken Ázsiában című könyvében. Mielőtt e sorok megszülettek, már sokat vándorolt századunk nagy tudósa és útjait az egyete­mes kultúra javára haláláig folytatta. Stein Aurél Budapesten, az akkor épülő Tudo­mányos Akadémia közelében született, és már fiatalon bejárt a tudós testület könyvtárába. Itt je­gyezte el magát egy életre a tudománnyal: a régészet­tel, a földrajzzal és a nyelvészettel. A könyvtár igazga­tója, Hunfalvy Pál, a kiváló geográfus hamarosan észrevette, hogy a fiatalember érdeklődése szorgalom­mal, Tehetséggel és nagy akaraterővel párosul. A diákot először leginkább a keleti nyelvek érde­kelték. Évről évre kapott ösztöndíjakat hires külföldi egyetemekre, hogy tanulmányait elmélyíthesse. Bécs, Tübingen, London, Cambridge és Oxford egyetemein találkozott azokkal a hires nyelvtudósokak, akiktől rendkivüli szorgalommal tanulta meg az élő, és a már nem használt keleti nyelveket. Egy Londonban élő magyar orvos, Duka Tiva­dar, akit 1863-ban választott Akadémiánk levelező tagjának, segítette eljutni Indiába. 1887-ben tehát Stein Aurél zsebében kitűnő ajánlólevelek voltak, mert a szigetországban más szakemberek is felfigyel­tek munkájára. Kinevezték a lahorei kollégium igaz­gatójának. Kasmír ötezer mérföldes havasai között kezdte meg expediciós „edzését”. „Dolgozóasztalom mellől letekinthetek a Szindh völgyére és gyakran gondolok ilyenkor szegény Körösi Csorna Sándorra, aki 1822—23-ban háromszor tette meg az utat a völgyben Kashmir és Ládák között” — irta Budapestre. Rajongott Körösi Csornáért, amit a Magyar Rádió hangmuzeumában őrzött felvétele is bizonyít. A kutató a múlt század utosó éveiben lett Aka­démiánk tagja. A XX. század fordulóján véglegesen megérlelődött benne az elhatározás, hogy Belső-Ázsia nagyon mostoha természeti viszonyokkal jellemezhető területeit vizsgálja át. Több évtizedes fáradozásait nem várt siker koronázta. Nyomába szegődött a jósze­rencse is, igy méltán nevezhetjük a század legnagyobb Ázsia-kutatójának. Egyik méltatója irta: „Stein föl­fedezéseket tesz, mert mindig tudja, hogy hol s mit keres.” A Tarim-medence rég kihalt oázisvárosait tárta fel, olyan területeken járt újabb és újabb expediciós utjain, ahol valamikor kínai selyem-karavánok közle­kedtek és amerre Marco Polo, a nagy itáliai utazó is megfordult. A fiatal tudósnak nem volt könnyű dolga elhitet­ni a szakemberekkel, hogy hasznos lehet a sivatagba költséges expedíciót vezetni. De bizonyitott. Először 1900-ban sikerült több romtemetőt átkutatnia. Mun­kája annál nehezebb volt, mert egy személyben töltöt­te be a vezető, a régész, a geográfus, az orvos, sőt a tolmács szerepkörét. Tüneményes nyelvismeretének előnyeit azonban élvezhette, gondoljunk csak arra, hogy kísérőivel többnyire saját nyelvükön érintkezett. Ahogy teltek-multak a napok, úgy szaporodott a régészeti anyag. Az egyik táblára festett hercegnő sok fejtörést okozott a kutatónak. A kép közepén pompá­san öltözött nő állt, fején magas ékítmény, környeze­tében térdeplő leányok. A hosszúkás falemez egyik vé­gén kosár, benne gyümölcsökhöz hasonló tárgyak lát­szottak, másik végén még valami, ami sajnos, nagyon elmosódott. A régész akkor oldotta meg a rejtélyt, amikor fel­ismerte a baloldali mellékalak kézmuzdulatának jelentését. A lány ugyanis kezével úrnője fejdiszére mutatott. Ez alatt a fejék alatt csempészte ki a herceg­nő Kínából a selyemhernyó petéjét. A gyümölcsre em­lékeztető tárgyak selyemgubók voltak, az elmosódó képrészlet pedig egy szövőszék. — Mindennek kiderítéséhez azonban Stein Aurél le­gendás hírű olvasottsága és kombinálókészsége kellett. A régész annyi embert és állatot, lovat, tevét vitt magával, amennyit csak elláthatott vízzel. Egyetlen nap alatt ötven ember jelentkezett az egyszmeélyes to­borzóirodán. A furcsa kincskeresők egymás után tár­ták fel a rég elhagyott lakóházakat s benne a szövő­szerszámokat, háztartási eszközöket. A szemétdom­bokat különös becsben tartották, hiszen minden ré­gész tapasztalatból tudja, hogy évszázadok temetőjé­ből időnként kincsek bukkannak elő. Amig kétezer évvel ezelőtt Dél-Európában a Vezúv, a finom vulkáni por végezte el Pompejiben a pusztulás után a konzer­válást, addig itt, Ázsia szivében a homok őrizte meg 1700 évig annak bizonyítékait, hogy milyen élénk oá­­ziskultura lehetett itt. „A szoba döngölt padlóját is megkapáltuk — Írja Stein Aurél. — Még javában folyt a munka, amikor régi csapatom legügyesebb embere, a derék Rusztem, értékes felfedezést tett. Már az ásatás kezdetén észre­vettem a fal tövében egy nagy agyaggöröngyöt — talán lehullott vakolat volt —, ott, ahol a fatáblakötegek a legsűrűbben helyezkedtek el. Elrendeltem, hogy ne nyúljanak hozzá, habár nem nagyon hittem, hogy másképp is kerülhetett oda az a jókora rög, mint vé­letlenül. Rusztem, alighogy kiszedett a göröngy és a fal közül egy jó állapotban maradt, kettős ékalaku táb­lát, a tíz körmével kezdte kaparni a földet...mielőtt bármit is kezdhettem, látom ám, hogy diadalmasan előszed mintegy arasznyi mélységből, a szoba földje alól egy teljes derékszögű fatáblát. Kettős agyagpe­csétje, boritéklapja is érintetlen. Kibővítette a nyílást, akkor láttuk, hogy a falig terjedő tér s a fal talpgeren­dája alatti hely is tele van sűrűn egymás mellé rakott ilyenféle iratokkal. Világos volt, hogy egy kis titkos le­véltárra bukkantunk.” Ahogy előre haladt a akraván, Stein Aurél éles szeme nem várt nyomra bukkant. Az eddigi 1700 esz­tendős emlékeknél régebbi nyomokra nem számított. De a szélsöpörte puszta talapon kőkori leletek hever­tek. Kőből pattintott nyílhegyek, kőkések és más apró, csak a szakemberek számára észrevehető tár­gyak kerültek elő. Mintha áramütés érte volna a kutatót, ettől kezd­ve még jobban figyelte a talajt. Nem hiába! Sűrű egy­másutánban találkoztak még kezdetleges, durva cse­répedények töredékeivel és más tárgyakkal. Nyilván­váló lett, hogy itt már sok-sok évezreddel ezelőtt is él­tek emberek. 1906-tól ismételten hosszabb útra kelt, majd harmadik nagy expedícióján már az egész tudomá­nyos világ ismerte a nevét. Eredményeit a Brit Föld­rajzi Társaság aranyéremmel jutalmazta, akárcsak korábban Livinstone-t, Scottot vagy Nansent. 1912- ben megkaptaa a Sir-cimet, lovaggá ütötték és angol állampolgár lewtt. Nem sokkal azután, hogy Stein Aurél megkezdte kutatásait Belső-Ázsiában, a Magyar Földtani Intézet igazgatója, Lóczy Lajos, felhívta a kutató figyelmét a vallásos műkincsekre, az „Ezer Buddha barlangjai­ra”. Lóczy mint a Széchenyi-expedició geológus-geog­ráfus szakértője, 1879-ben már látta ezeket a barlang­templomokat. Bár nem volt régész, tüstént felismerte a íinom festmények és szobrok művészi értékét, és lel­kére kötötte barátjának, hogy ne feledkezzen meg róluk. Nem csalódott várakozásában. Stein Aurél kutatóutjainak eredményéhez, sze­mélyének sok kiváló tulajdonsága és a jószerencsén kí­vül az is hozzájárult, hogy nem egyhetes vagy egyhó­napos utakra indult, hanem néha több évre tervezte útját. Így azután alkalma volt kisebb-nagyobb kitérő­ket tenni, eljutni olyan területekre, ahol előtte európai ember nem járt. A hires kutató élete során fáradhatatlanul járta Eurázsiát. A két világháború közötti időben régi vá­gyát teljesítve, a hires ókori macedón uralkodó, Nagy Sándor hadjáratának útvonalát követve végezte feltáró munkáját. Egyik hazai méltatója Írja: „Kitűnő módszerének sajátos fogása, hogy föld­rajzi tények alapján magyarázza meg a nagyon régi történelmi változásokat és viszont, régészeti-történeti leletek alapján következtetett vissza a földrajzi kör­nyezet változásaira...Hatvan éven át volt Stein Aurél filológus, ötvenöt évig felfedező, régész és geográfus. Felfedezte a világ előtt Belső-Ázsia rejtélyes évszáza­dait.” A második világháború vége felé, 1943-ban 81 évesen, afganisztáni kutaóutján érte a halál. Végren­deletében irta: „Minden könyvemet a Magyar Tudományos Akadémiának adom, hogy csatolja azokat könyvtárá­hoz, mint jelét hálás megemlékezésemnek a segít­ségért, amelyet onnan kaptam mint diák — és a buz­dításért, amelyet nekem mint tagjának, az Akadémia nyújtott.” Pataki Béla Pál Ravasz László püspök (Folyt, a 14. oldalról) alapja az un. Megújulási Mozgalomnak. Az októberi forradalmat megelőző szabadabb mozgást lehetővé tevő időkben Ravasz László neve újból és újból felbuk­kant és az októberi forradalom kitörését követőleg megtartott országos intéző bizottsági gyűlés kifejezte azt a véleményt, hogy a konvent és a zsinat törvényes elnökének Ravasz Lászlót tartja. Ravasz László be­szédet mondott a budapesti „szabad Kossuth” rádió­ban, amely beszéd mérsékelt, józan megnyilatkozása volt egy bölcs embernek; óva intett mindenkit a régi rendszer visszaállításától; a forradalom vívmányainak megőrzése és továbbfejlesztése, az igazságtalanságok jóvátétele, stb. lehet az ut, amelyen tovább lehet és kell haladni... Az orosz páncélosok megjelenése után Ravasz Lászlónak újra el kellett némulnia. Nem indítottak el­lene népbirósági eljárást, nem csukták börtönbe, mint a forradalom alatt szereplő fiatalabb lelkészeket, teológusokat, presbitereket, de vissza kellett vonulnia Leányfalura és ott élt mind mostanáig csendes szám­űzetésben bekövetkezett haláláig. „Nem vagyok egyedül — irta a már említett soraiban — az Atya ve­lem van; ajkam talán néma, de fáradt lelkem már énekel...” Ravasz Lászlót a farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetésén mintegy kétezer főnyi közönség jelent meg. A szertartást az elhunyt kíván­sága szerint egy barátja végezte.

Next

/
Oldalképek
Tartalom