Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-12-18 / 51. szám
14. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ AZON AZ ÉJSZAKÁN Azon az éjszakán csodálatosan ragyogtak a csillagok. Mintha a távoli fények összefogtak volna, hogy emberközelbe jöjjenek. Leszálltak és a bölcső köré telepedtek. A magányos asszony ott ült a nagy karosszékben. Keze a bölcső fáján pihent. Csendesen ringatta. Nézte az alvó gyermeket, kipirult arcát, vékonyszálu szőke haját, szép, selymes pilláját. Nézte és arra gondolt: mi lesz belőle? Milyen sors vár rá? Mire szánta az élet? Uram, Isten, kérlek vigyázz rá, sóhajtotta. A gyermek hirtelen rányitotta a szemét. Mosolygott. Nem izgatta a jövő, nem nyugtalanította a gondolat, hogy mi vár rá. Egész kis lényéből béke áradt Az anyja megnyugodott. Aztán éppenhogy járni kezdett, beszélni, futni és már itt volt az idő, amikor először vitte az iskolába, először a templomba. És mindenütt elcsodálkoztak a gyermek bölcsességén. Koravén —, mondogatták. Talán tudós lesz, talán tanár vagy pap, orvos, hadvezér! Jaj, csak az ne, az háborút jelent — mondta az anyja. De a gyermek csak mosolygott, mint aki ismeri azt az életet, amelyre elhívták. Az iskolában mindig az elsők között volt. Anyja szemefénye, az iskola büszkesége. Jó fiú, szófogadó, engedelmes, szülőszerető. És mégis. Egyik nap elhagyta a szülői házat. Elindult, hogy megjavítsa a világot. Legalábbis igy mondta az anyjának. — A világot, édes fiam? — kérdezte döbbenten az anyja. — A világ nagy, hogy akarnád azt te megjavítani? — Emberséget, tisztességet, igazságot, türelmet, szeretetet fogok prédikálni. Édes fiam, vigyázz — mondta az anyja — a világ gonosz. A világ nem ért meg, orvul támad, kinevet, kigunyol, követ is dob rád, talán még keresztre is feszit. De ő csak mosolygott. — Ne félj, anyám — mondta —, Isten velem van. — És nem félt. Ment szelíden, békét hirdetve a háborúskodó világon át. A szeretetről prédikált. Az anyja meg ment a nyomában. Tudta, szándékától el nem térítheti. Ment hát utána aggódó szeretetével. Letörölte verejtékező homlokát, szivét tette a lába elé, hogy meg ne botoljék; vigasztalta, amikor mindenki elhagyta, végig ment vele a nehéz utón a világ gúnyolódásának tüzében, ment vele fel a hegyre, egészen a keresztfáig. Ott leborult és keservesen sirt. Siratta keresztre feszitett fiát. HETI NAPTÁR IIKÍEMBEK (BAK HAVA) 22 — Hétfő: Anikó 23 — Kedd: Viktória 24 — Szerda: Ádám, Éva 25 — Csütörtök: Karácsony 1. napja 26 — Péntek: Karácsony 2. napja 27 — Szombat: János 28 — Vasárnap: Kamilla — Látod, édes fiam, a világ sokszor megfeszíti azt, aki a javát akarja. Hogy óvtalak, hogy kértelek, ne menj, ne higgy, én édes jó fiam. Sokáig imádkozott a keresztfa alatt. Aztán felállt, megindult hazafelé. És akkor valaki megfogta a kezét és végigvezette a nagyvilágon. S amerre ment, mindenütt a fiával találkozott. Az utcán, a templomban, a könyvekben, az emberek szivében, a tiszta gondolatokban, a jóságban, a türelemben, a reménységben, a kétségben, a megértésben és a békében. A pápa, a császár és a kisfiú Irta: NAGY MIKLÓS A pápa zsolozsmás könyvével lement a kertbe. Már kinozta a szoba magánya. Napóleon még Fontaineblau-ban elszakitotta tőle 16 bíborosát. Savonába száműzte, hogy teljesen elszigetelje és megtörje ellenállását. Az eseményekről azóta teljesen tájékozatlanságban van. Annyit tud, hogy a császár elindult oroszországi hadjáratára. Ha visszajön, folytatódik a tárgyalásoknak nevezett kálvária. Szikrázó hidegben sétált, de jólesett a szabad levegő. Karácsony estéje közeledik. Maga előtt látja az Ara coeli oltárát, ahol szerette az éjféli misét mondani. A pápai udvar és a diplomaták mögött összezsúfolódott Róma népe, már aki befért. Föl akarta nyitni breváriumát, hogy a kínzó gondolatoktól meneküljön. Néhány lépésre megrezdült a sűrű bokor. Louis futott ki a sűrűségből. Észrevette a pápát, hökkenve megállóit. A pápa elmosolyodott. Ez a kisfiú az egyedüli lény, aki nagyritkán áttöri a császár által köréje parancsolt zárlatot. A kerítés rácsain keresztül lopózhat ide az elzárt kertbe. Néhányszor már elbeszélgetett vele. Az őrség valamelyik emberének a gyermeke. Louis nem tudta megmondani, mi az apja foglalkozása. Csak annyit mondogat, hogy papája minden reggel bemegy a kastélyba. Legtöbbször nem is látja, mert neki jókor — Az ér. fiam él! — kiáltotta boldogan. ...A kiáltás felverte a csendet. A kis szoba, amelyben fia halála óta magányosan lakott a magányos asszony, szokatlan fényben ragyogott. Kinyújtotta a kezét s ringatni kezdte azt a hit fényéből szőtt bölcsőt, amelyben egy gyermek pihent, és amelyet karácsony éjszakája ajándékozott neki. Ringatta és nem volt egyedül. Boldog volt. Pedig már tudta, hogy a világ megfeszíti, de azt is tudta, hogy újra élni fog. Örökkön örökké! Gyarmathy Irén le kell feküdni. A gyermek vállán a kis katonadob, amit már látott kezében az őszi találkozáskor. Másik kezében fagallyat szorongatott. Bizonyára a kert lejtősebb sarkán törte le. A pápa sápadt arcán tovább derengett a mosoly.' — Mit csinálsz a fenyővel, Louis? — Mamának viszem, karácsonyfát csinál mama, Santo Padre. Anyja már tudott róla, hogy a fia a pápával találkozott néhányszor. Kissé félt ennek a következményeitől. De amikor Louis kapkodó szavaiból kivette, hogy a pápa milyen kedvesen beszélget gyermekével, szemet hunyt a dolog előtt, szinte cinkostársa lett gyermekének. Boldog anyai büszkeség töltötte el szivét. De megparancsolta, hogy ha mégegyszer a pápa elé kerül, nagyon szépen válaszoljon kérdéseire és ne feledje hozzátenni:Santo Padre. Beszélgetésük pár pillanatra megszakadt. Louis várakozva tekintett a pápára, aki mosolygása közt azon gondolkodott, hogyan folytassa a kérdezősködést. Jólesett egy élőlény közelsége ebben a rettenetes magányban, amin keresztül feléje zug a világ nyomorúsága. — Mondd csak, Louis, még mindig dobos akarsz lenni? — Oh, igen, Santo Padre! Én láttam Párizsban a császárt, amikor a hintóhoz közeledett és hat dobos dobolt a palota lépcsői előtt, a gránátosok pedig egyszerre emelték fel fegyverüket. — Jól van Louis, csak dobolj tovább. De ne felejtsd el az esti imát, amint a múltkor megígérted. (Folyt, a 15. oldalon) KARÁCSONY-EST Angyal zenéje, gyertyafény — kincses kezem hogy lett szegény? Nem adhattam ma semmi mást, csak jó meleg simogatást. Mi győzött érdességemen? Mitől csókolhat úgy kezem? Simogatást mitől tanult? Erembe Krisztus vére hullt? Szemembe Krisztus — könny szökött? — kinyúló kézzel kérdezem. Áldott vagy a kezek között, karácsonyi koldus-kezem. Áprily Lajos
