Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)

1975-07-17 / 29. szám

10. oldal MAGYAR HÍRADÓ AGYONLŐVE MEGETTÉK A CÁPÁK Irta: SIMA FERENC Az utóbbi évtizedekben orvos már ritkán válik hi­vatása mártírjává, vagyis vajmi ritkán fizet rá életével arra, hogy ő lelkiismeretes orvos. Még ennél is ritkább eset, hogy úgy váljék ennek a nemes hivatásnak vértanújává, hogy — megeszik a cápák. Cseszkó Máté hódmezővásár­helyi orvossal mégis ez történt. — De hiszen Hódmezővásár­helyen nincsenek cápák! Ott még csak egy árva folyó sincs! — vetheti ellen bárki, ha ismerős Magyaror- perene szág földrajzával, és hozzáfűzheti: — Még a hajdani Nagy-Magyarországon is csak uborkaszezonban, az újságok hasábjain jelentek meg a cápák — kacsának bizonyulva — az egyetlen ma­gyar tengeri kikötőben, Fiumében, amely az első vi­lágháború után az olaszoké, a második után pedig Ri­jeka néven a szerbeké, pardon, a jugoszlávoké lett. Hát akkor hol és mikor ette meg azt a vásárhelyi orvost a cápa? Az alábbiakban elmondom, amit felőle tudok. A harmincas évek elején, amikor a világemésztő depresszió volt, Magyarországon ez egyebek közt úgy éreztette a hatását, hogy minden magyar idők legna­gyobb munkanélkülisége tombolt az országban. Az állástalan diplomások ÄDOB nevű bizottságba tömö­rülve ostromolták a kormányt, hogy segítsen, de az csak akkor tudott rajtuk segíteni, ha — jókora hóesés kerekedett. Ilyenkor felfogadták az állástalan orvos, ügyvéd és mérnök urakat napi egy kemény pengőért — havat lapátolni. Ha pedig nem esett hó, akkor csak napi egyszeri ingyenes meleg leves jutott nekik a köz­jótékonyságból, amiből némelyek megmilliomosod­­tak. Hanem erről majd máskor lesz szó. Elég az hozzá, hogy néhány éven át a teljesen nincstelen szülőktől származó, fiatal Cseszkó Máté is ilyen hólapátoló orvos volt. De aztán beleunt ebbe, mert mindig kitűnő esze volt, olyan sok, hogy eladásra is jutott belőle, és szülei nyomorgása mellett csakis igy, gyenge tanulóknak jópénzért oktatójaként tudta magát diplomás orvossá felküzdeni és a körülmények is a kezére játszottak, hogy megszabaduljon a hólapá­tolástól, olyanképpen, hogy a Magyarország iránt mindig baráti Hollandiába is köztudottá vált a ma­gyar diplomások mélységes nyomorúsága, másfelől pedig ott is köztudomású volt az a tény, hogy a ma­gyar orvosok, az akkori orvosképzés világszínvonalát jóval meghaladva, igazán elsőrendű tudorai voltak szakmájuknak. Az akkor még gazdag gyarmatbirodalommal, el­sősorban Holland-Indiával, a mai Indonéziával is ren­delkező Hollandia ezért utasította budapesti követsé­gét, hogy a holland-indiai szigetekre szerződtessen o­­lyan fiatal magyar orvosokat, akik a havas úttestek helyett inkább beteg emberi testeket szeretnének rendbetenni, és a hőmérőt inkább akarják a láz ellen­őrzése végett nézegetni, mint azért, hogy ha borulás jön, fagypont felett áll-e, mert akkor megette a fene, eső lesz, ami egy lyukas garast sem hoz, abból nem fo­lyik be egyéb, mint az egyetlen cipő lyukas talpa, de viszont ha fagypont alatt szíveskedik maradni a hőmé­rő higanyszála, akkor éljen a haza, mert nyolc órai ke­mény hólapátolás után egy ezüst pengőt zsebrevágva mehet a doktor ur haza, ha ugyan van lakása máshol is, mint a hid alatt. Cseszkó Máté doktor azok közé tartozott, akik a dolog okosabbik végét fogták meg és mielőbb leszer­ződve elhajózott oda messze-messze Holland-lndiába, gyógyitgatni a szingalézeket, amely néven a mai indo­nézeket ismerte a világ. Holland-lndiában nagyon kevés orvos volt, azok is szinte mind az eléggé civilizált négy főszigeten, Bor­­neón, Jáván, Szumátrán és Celebeszen tevékenyked­tek. Holland-India azonban tovább sokszáz, mond­hatni párezer lakott szigetből áll. Ezért Cseszkó Máté­nak nem is lehetett helyhez kötött rendelője, hanem kapott a hollandoktól egy jól felszerelt kis kórházat és azzal kellett sorra meglátogatni a sokszáz, vagy páre­zer kis szigetet, a beteg benszülöttek meggyógyitása végett. Eleinte azonban nem jelentkeztek a betegek, sőt elbújtak előle, letagadtatták, már meghaltnak mondatták magukat érdeklődésére a hozzátartozóik­kal. Nem bíztak a fehér orvosban, akinek éppen olyan a színe, mint a rendszerint kegyetlen ültetvényes gyar­matosítóké. Ez az orvosként ajánlkozó fehérember biztosan meg akarja mérgezni őket. Ök ezért a beteg­ségeikkel inkább a helybeli, vagy szomszéd szigeti va­rázslóhoz fordultak, azoknak a hókusz-pókuszos „gyógykezelése” iránt voltak nagyobb bizalommal. Cseszkó Máté doktor a hódmezővásárhelyi jó ko­ponyájával belátta, hogy ha érvényesülni akar a szin­­galézek között mint orvos, akkor neki „az égből le­szállt nagy varázslódként kell fellépnie és minden be­teggel, minden gyógyítással a szingaléz kuruzslókét is felülmúló hókusz-pókuszt kell bemutatnia. Erre al­kalmasnak bizonyult a röntgen-átvilágítás mint Isten szeme”, amellyel a csontokat meg lehet látni az élő húson át, aztán a villanyozó gép, amely megráz és kis istennyilák csapdosnak ki belőle, ha a „fehér varázs­ló” megmozdít egy billentyűt. Más efféle „varázsla­tokkal” is egyik bámulatból a másikba ejtette Dr. Cseszkó a benszülötteket. Ilyesmit a szingaléz varázs­lók nem tudtak, azok csak az „ördögűző” csörgőiket rázták eszeveszetten és fetrengve táncoltak-vonaglot­­tak hozzá, érthetetlen szavakat óbégatva. Az újdonság mindig divattá válik, mégha „va­rázslatáról van is szó, igy hát Cseszkó Máténak mint az „Egek Urától küldött uj varázslódnak beütött a si­ker. Mostmár, ha kikötött valamelyik szigeten a kórházhajójával, egyre tömegesebben jelentkeztek a betegek, még a tettetett betegek is, hogy részesülhes­senek az ujmódi varázslatokban, amivel aztán dicse­kedni lehet, mint teszem azt a mai emberek közül az, aki már megfordult a Holdon, vagy legalább sétált a világűrben. Páciensei megtartották Dr. Cseszkónak a tanácsait is, gyógyszereit pedig a hozzájuk kapott hó­kusz-pókuszos szertartás szerint használták, mint „mennyei varázsszereket”. Munkája szépen haladt, jól is jövedelmezett, mert az „uj varázsszerek” csakugyan gyógyitólag ha­tottak szinte mindig, mig a régi varázslók páciensei legtöbbnyire elpatkoltak. Mégis, már ezek a régi va­rázslók hozzászoktatták a jó népet a magas honorá­riumokhoz, ha kihívták őket. Hogyne fizettek volna hát kéretlenül is jóval többet az „uj varázslódnak, aki csakugyan meg is gyógyította a betegeket, mert „meg tudta fojtani a beléjük bujt nyavalya rossz szel­lemét”, ami a régi varázslóknak legtöbbször nem si­került. Arany, drágakő, igazgyöngy, de nem szűkmar­­kuan: ezek tették Dr. Cseszkó „varázslói” tiszteletdi­ját. Ö ezeket időnként, jó üzleti hozzáértéssel, nagy­bankokért eladta a jávai ékszerkereskedőknek, és szorgalmasan küldözgette haza édesapjának a pénze­ket. Építtetett is az öreg Csiszkó Vásárhelyen egy pa­lotának is beillő, gyönyörű nagy házat és több, mint 40 katasztrális hold legprímább, városalatti földet is vett hozzá, amelyen szintén építtetett egy takaros kas­télyt. Ezenfelül az egyik vásárhelyi bankban neki volt a legnagyobb bankbetétje. Hamar elfelejtette, hogy ti­­zenegynéhány éve még napszámoskodott. Cseszkó dr. pár év alatt jól megtanult szingalézül és feleségül vette egy bennszülött kereskedő elámitóan gyönyörűszép, arcbőrre csak alig-alig színes, éjfekete hajú és szemű leányát. Tífuszban megbetegedett any­ját kezelte ki lelkiismeretes szakavatottsággal, elég hosszú kúrával, és annak során kölcsönösen egymás­ba szerettek. Ifjú feleségét Dr. Cseszkó munkatársává tette, kitanitva ápolónőnek. Már jónéhány éve házasok voltak, szerelmük gyümölcseként három fiúgyermekük is született, ami­kor egyszercsak kitört a második világháború. A né­met szövetség kényszer folytán Magyarország és Hol­landia ellenséges viszonyba kerültek. Dr. Cseszkónak el kellett volna hagynia Holland-Indiát, mint ellensé­ges területet. Népszerűsége azonban — amit szingaléz lánnyal kötött házassága csak még teljesebbé tett — eltéphetetlen kötelékekkel fűzte őt oda. Betegei sem engedték, ő se tudta otthagyni betegeit. A japánok kö­zeledtének hírére megfutamodott holland hatóságok pedig a zűrzavarban teljesen megfeledkeztek a kis szi­getek világát látogató kórházhajóról és a rajta műkö­dő „ellenséges” orvos internálásáról. Egy szép napon megérkezett a japán hadiflotta, amely birtokba vette a szigeteket. Dr. Cseszkó Máté feleségestől jelentkezett a vezérhajón és okmányaival igazolta, hogy ő nem holland, nem ellenség, hanem magyar, igy hát a japánok szövetségese. Közben a ve­zérhajó tovább indult. Máté és felesége nem tudott visszamenni a partra. Hát ha már ott ragadtak, fela­jánlotta, hogy ő mint orvos szívesen fog dolgozni a ha­jón, felesége pedig mint képzett ápolónő. A japán pa­rancsnok, — akivel franciául beszélt, mert mindket­ten érettségiztek ebből a nyelvből — ezt felelte: — Nincs rá szükségünk! Mindenre van megfelelő japán személyzetünk! — Akkor hát mi lesz velünk? — Mivel haditörvényeink értelmében japán hadi­hajón senki más nem lehet, csak oda beosztott kato­na, és mert önök a hajót már elhagyni nem tudják, ágyonlőjük és a tengerbe dobjuk önöket! — Mint szövetségeseket? — Mint a vezérhajón illetéktelen civileket. De mint szövetséges, ön abban a kivételezésben részesül, hogy egy óra kegyelmi időt kapnak, búcsúlevele megí­rására. És mint szövetségesnek, tiszti szavamat adom önnek, hogy a búcsúlevele kézbesítve lesz. — Feleségem is irhát egy búcsúlevelet a szülei­nek? — Nem, mert ő szinganéz, tehát a hadijog értel­mében nem szövetséges személy. A búcsúlevelet Cseszkó doktor a Ravasz László püspök mellett szolgálatot teljesítő Nagy Sándor re­formátus lelkésznek irta meg, aki rokona volt. Keser­­gés nélkül, férfias tömörséggel megírta, hogyan jártak és mi vár rá feleségestől valahány perc múlva. „A tengerben erre nyüzsögnek a cápák. Azoknak bendője lesz hát a koporsónk, hej, de messzire Hód­mezővásárhelytől... így rendeltetett, tehát kálvinista hittel belenyugszom. Csak a három kis árva gyerme­künket sajnálom, akik otthon maradtak az Ikubu szi­getén levő házunkban, nevelőnőjükkel és két hű cselé­dünkkel. Apám már igen öreg, ne izgassa fel a híra­dással Sándor bátyám, hogy igy fejeztem be.” (Folyt, a 12. oldalon) Sima Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalom