Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-12-11 / 50. szám
20. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ FORGÓSZÉL — ROMANTIKUS KISREGÉNY — Irta: VAJDA ALBERT Jk (Folytatás) teljes javulás utján van, rövidesen leveszik válláról és jobbkezéről a gipszet. Jó volt hallgatni Iris dallamos csacogását, noha Carine mindenről értesült. Patricia rendszeresen irt, beszámolt Walter állapotáról és arról is, hogy Gaby és Grimaldi doktor között komoly a szerelem, az olasz orvos gőzerővel tanul németül és éppen a legutóbbi levélben irta Pat... “Fel is olvasom magának, Iris, hadd nevessen” mondta Carine. Theresa kertjében ültek, a lámpa körül ezer éjszakai lepke járta őrjöngő táncát. Elővette a levelet és felolvasta. "Képzeld, anyu" irta Pat, "tegnap délután Gaby nagyon zavartan viselkedett, azt mondta, hogy fáj a feje, nincs étvágya. Édesapja, aki már egy-egy órára tolószékben ülhet, azt mondta, hogy ha jön vizitre Grimadi doktor, majd megkéri, hogy vizsgálja meg. Gaby tiltakozol, de nem vitatkozhattak sokáig, meri bejött Grimaldi. Ki akartunk menni, de azi mondta, rettenetes német kiejtéssel: "Mind maradni, nekem mondanivaló fontos lenni." Képzeldeted, hogy Udo is, én is, majd kipukkadtuk a neveléstől, de Udo édesapja és édesanyja komoly maradt és Walter Hesselstein azi mondta: "Miiven remekül megtanult németül doktor ur!" Erre Grimaldi mélyet lélegzett és mint, aki leckét mond fel az iskolában, hadarni kezdeti: "Én azért ide jött. hoov megkérje a maguk lánya ... a maguk lánya . . ." Nagyokat nyelt, lángvörös lett az arca, aztán fehér köpenye zsebéből kis cédulái rántott elő, belenézett és gyorsan kimondta: "Kezét ... A maguk lányáét..." Gondolhatod, anyu, hogy ezt már senki sem birta nevetés nélkül, úgy harsogtunk, hogy az ápolónő befutott, nincs-e valami baj ... De persze nem volt és Gaby és Mario, ez Grimaldi doktor keresztneve, kedves, nem? — szóval megkapták az anyai-apai áldást, lehetséges, hogy kettős esküvőt tartunk." Tris úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Aztán szedelőzködni kezdett, az utolsó busszal vissza akart érni Marciana Marinába. Carine egyedül maradt. Az utca még javában élte az olasz városkék harsány éjszakai életét. Szobájába ment és leült az ablakhoz. A tenger sötétkéken hullámzott, a kikötő lámpáinak fénye csikókat festett a vízre. Minden olyan békés volt, megnyugtató. De ez csak a felszín, gondolta Carine: Ki tudja, mi van a mélyben? Ha engem lát valaki, azt mondja: milyen kiegyensúlyozott, nvugodt nő, látszik rajta, hogy szereti foglalkozását, biztosan nincs semmi problémája. De ez csak a felszín. Hogy bent, mélyen mi van, azt a külső szemlélő sohasem tudja. Álarcokat raknak magunkra, mert álarc nélkül nem lehet élni. De az álarc nem gyógyszer, csak tüntteti kezelés. Tudta, hiába akarja elhitetni magával, hogy ennek igy kellett lennie, hogy neki és Walternek nem szabad többé találkozni... ho<*v Udo és Pat boldogsága a fontos ... Mindez a felszín, gondolta, az álarc, a józan ész . . . De mi van bent, mélyen? Elfelejtettem Waltert? Azáltal, hogy az ő fia és az én lányom szereti egymást, megszünt-e az az érzelem, amely olyan erős volt, hogy húsz évi házasságot borítottam fel miatta? Vajon mit érez Walter? Mit szólt, amikor megtudta, hogy Patricia az én lányom? Pat erről egyetlen szót sem irt. Én pedig . . . bármennyire is megőrjítenek a kétségek, nem kérdeztem tőle a levelekben, amiket válaszul írtam. Talán, ha eljöttek volna Udoval ... de azt kértem, ne jöjienek addig, amig nem irom, hogy szeretnék találkozni velük . . . Nem sirt, szeme száraz volt, könnvtelen. A síráson már túljutottam, gondolta. De még sebes minden, még felszakad a heg, ha eljönnek és látom Udo szemét, amely olyan, mintha Walter szeme lenne ... De talán holnap . . vagy holnapután . . . vagy egy hét múlva . . . tovább tompul minden, az éles fájdalom átadia helyét a sajgásnak . . . Azután az is szűnik, egyre halványabban és halványabban érzem, mig végül csak a seb nyoma marad, örök emlékként, de már érzéketlenül. Mélyen, álomtalanul aludt. Reggel, fél tízkor, amikor kilépett a napfényben fürdő utcára, meglátta a ház előtt Udo Alfa Rómeóját. A vezető ülés üres volt ... A hátsó ülésen . . . Carine körül meglódult az utca, a házak imbolyogni kezdtek, a kerti virágok színei összefolytak. “Carine” hallotta a jól ismert hangot. “Már nagyon vártam erre a pillanatra . . .” A kocsi hátsó ülésén Walter ült. Illetve, nem az ülésen, mert azt kiemelték a kocsiból és Walter tolószékét tették be helyébe. “Gyere, ülj ide mellém,” mondta a férfi. Milyen sápadt az arca, kicsit megfogyott, gondolta Carine és minden erejét összeszedve megindult kocsi felé. Erősnek kell lennem, gondolta, nekem kell erősnek lennem. A férfiak sokkal gyengébbek, mint mi, nők. Ha én nem leszek erős, akkor Walter folytatni fogja ott, ahol a baleset előtt abbahagytuk .. . tekintet nélkül arra, hogy Udo és Pat össze akarnak házasodni . . . “Carine . . .” suttogta Walter és balkezével megragadta Carine kezét és szájához emelte. “Gyere . . .ülj mellém . . .” Elharapta a szót, mert mellette nem volt ülés. “Majd állok a kocsi mellett” mondta Carine. “Mióta tudod, hogy . . .” “Tegnap este óta” mondta Walter. Magasra emelte jobbkezét és ujjait mozgatta. “Tegnap délután vették le a gipszet. Látod, olyan, mintha uj lenne.” Mosolyogva nézett Carinera. “És akkor Udo és Pat elmondta, hogy . . . hogy Pat neve Patricia Weeper-Smith ... Képzelheted, mit éreztem, amikor meghallottam a nevet, amit te is viselsz . . . Elmondtak mindent. Átadták üzenetedet, késve, de úgy gondolták, addig nem beszélnek róla, amig mozgásképes nem leszek. Jól tették. Azonnal látni akartalak. Udo áthozott, most a kikötőben vár. Carine, ez a szerencsétlen baleset elmúlik. Mario azt mondja, hogy három hét múlva leveszik lábamról is a gipszet és akkor nyoma sem marad.” “Hála Istennek!” mondta Carine örömmel. Szive átmelegedett. A reszketés, amely első pillanatban hatalmába kerítette, elmúlt. Ez kellett hát, a találkozás Walterrel. Hogy meg tudják beszélni. . . hogy meg tudja győzni. . . hogy szembe nézzen a valósággal és azután jöhessen végre a megnyugvás. “Velem kell jönned, Carine!” mondta Walter. “Nem mehetek veled.” mondta Carine. “Hidd el . . . bármennyire fáj, hogy ezt kell mondanom . . . nem élhetünk együtt. A gyermekeink élnek majd együtt helyettünk.” “Carine ... az ég szerelmére” kiáltotta Walter. “Hol élsz? A huszadik században vagyunk, a gyermekeink felnőtt emberek. Udo 23 éves, Patricia 19, mások is elváltak már, nagy gyerekekkel, kis gyerekekkel, mások is otthagytak husz-huszonöt évi házasság után férjet, feleséget. . .” “Mások?” ismételte Carine és a férfi szemébe nézett, “kti közünk nekünk másokhoz, Walter? Te te vagy és én én vagyok. Magammal kell tisztába jönnöm és neked magaddal . . . Hogyan nézhetnék én a te fiad ... az én vöm szemébe ... ha állandóan azt kellene éreznem hogy arra gondol: ez a nő elvette apámat anyámtól? Mit gondolsz, Walter, hogyan bírnám ki ezt? Boldog lehetnék-e melletted, ha nap, mint nap ez az érzés gyötörne? És boldoggá tudnálak-e tenni téged?” “Múlt századbeli felfogás!” kiáltotta Walter. “Carine . . . értsd meg ... mi egymáshoz tartozunk ... mi csak térben szakadtunk el egymástól ... de valójában soha . . . mindig hozzám tartoztál és én hozzád . ..” “Walter, édes Walter ... ha egy évvel ezelőtt nem találkozunk össze véletlenül azon az árverésen .. . akkor is ezt mondanád? A férfi felkapta a fejét. (Folytatjuk)
