Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-12-11 / 50. szám
MAGYAR HÍRADÓ 9. OLDAL OLVASÁS KÖZBEN Irta: HALÁSZ PÉTER Minden héten egyszer nagy borítékot hoz müncheni címemre a posta Londonból, benne a Chronicle uj száma és kötegnyi lapkivágás. A küldeményt Monica postázza, a Chronicle az a lap, amelynek belső munkatársa, az ujságkivágások pedig a hétnek olyan cikkei a különböző lapokból, amelyekről úgy véli, hogy engem érdekelhetnek. Erre én sohasem kértem őt, saját elhatározásából lett az én külön londoni tudósítóm és a bámulatos az, hogy soha nem téved, mindig figyelemreméló cikkeket, olykor csak néhány soros híreket továbbit, s mindig olyan lapokból, amelyek itt, Münchenben nem elérhetők, az „Evening Stan dard” c'mű londoni esti lapból például. Ebből az újságból még a karikatúrákat is kivágja és elküldi, mert „Jak”, akinek rajzai az „Evening Standard”-ben jelennek meg, nemcsak Angliának, de valószínűleg a világnak egyik legjobb karakaturistája. Minden este megjelenik egy rajza a lap híroldalának jobb felső sarkában, négyhasábos szélességben s biztosra vehető, hogy amit „Jak”, megrajzolt, aznap az foglalkoztatta Londont, az volt az „esemény”. A hét egyik estéje azzal telik el tehát, hogy átnézem „londoni tudósítom” postáját, elolvasom cikkét a magazinban, rövid széljegyzeteit, amelyekkel olykor kommentálja saját cikkeit is, az ujságkivágásokat is. Egy öreg, magáramaradott fesőművészről szóló cikk margójára odaírta: „Nagyon érdekes és nagyon szomorú”. A különböző lapokból kivágott cikkeket azért is olvasom olyan roppant figyelemmel, mert következtetni tudok belőle, mi az tehát, amiről úgy gondolja, hogy engem érdekel, vagyis ilyen közvetett módon elárulja a rólam alkotott véleményét. Egy idő után mindennél jobban érdekli az embert, hogy mit gondolnak róla a gyerekei. „Egy idő után” mondom, dehát meghatározhatom szabatosabban is: amikor már felnőttek. Mire fölnevelte őket az ember. Ez ugyanis az egyetlen tévedhetetlen és megfellebbezhetetlen vélemény, ami kialakul az emberről, a többi mind vitatható. Kár, hogy többnyire rejtve marad: a gyerekek ritkán vallanak erről a szülőknek. Meg aztán, ha akarnának sem tehetik. Nem tisztázzák önmagukkal sem: ime, ezt és ezt gondolom a szüléimről, ilyennek látom őket. A vélemény, ami kialakult, sokkal bonyolultabb annál, semhogy szavakba formálható legyen. Egyes gyógyszertárak ablakaiban látható az emberi test misztikusan átvilágított ábrája: idegek káotikus hálózata, az erekben áramló vér, az epidermisz mögé rejtőzött belső világ. Mire felnő az ember, tudja a szüleiről mindazt, amit tudni akar róluk. Amikor nagyon keresztül lát rajtuk, akkor lehunyja a szemét — szeméremérzete visszatartja attól, hogy tudomásul vegye az idegeket, az ereket. A vért. Meglátja, de nem nézi. A kép finom, sejtelmes átalakuláson megy keresztül: a „vélemény” átszellemül szemléletté. Anyám már régen nem élt, amikor embereket, jelenségeket még mindig aszerint mérlegeltem: mit szólna hozzájuk ő? Valószínűleg még ma is, csak már nem tudok róla. Pedig nem sok időt töltöttünk együtt. Gyermekkorom hagy részében nem éltem a közelében. Fiatalon meghalt. Nem emlékszem arra, hogy valaha is „beavatott" volna a gondolataiba, hogy valaha is „magyarázott” volna. Ami belőle a legélénkebben maradt emlékezetemben: egy kis könnyű, ■ ■ *1 i 4 *J»« ' É J t. >' * t tűnő szórakozottság. Mintha olykor megfeledkezett volna arról, hogy ott vagyok s ha mondanivalója volt, akkor mintha megfeledkezett volna arról, hogy még gyerek vagyok. Éppen ezért figyeltem feszülten és amit tőle hallottam ezért formálta egyéniségemet. Az elejtett megjegyzések a fontosak. A gyermek következtetni akar. Minden gyerek született detektív. Állandó szellemi készenlétben van. A prédikáló szülő az, aki elaltatja éberségét. Aki untatja. Aki ilyeneket mond: „...én bizony a te korodban, fiacskám...” Vagy pedig: „...egy jó gyereknek az a kötelessége, hogy ...” Az ilyen mondatok menthetetlenül szellemi ásításra ingerük a gyereket. Nem érdekli, hogy „az ő korában” milyen volt a szülő. Azt ugyanis, hogy milyen gyereknek lenni, hogy milyen „az ő korában” lenni, azt ő jobban tudja, mert ő a gyerek és ő van saját korában. A szülőtől azt akarja tudni, hogy milyen felnőttnek lenni. A felnőttség titkai érdeklik. A futó szomorúság. A sóhaj. Könnyű nevetés valamin, ami egyébként nem tűnik mulatságosnak. Minden, ami fölébreszti a gyerekben a nyomozókészséget, ami éberségre, feszültségre serkenti, ami a szellemi izgalom állapotába hozza. Ezért voltak felmérhetetlenül értékesek számomra azok az esztendők — s milyen kevés, milyen siralmasam kevés volt az ilyen évek száma —, amelyeket vele töltöttem. Milyen hálás vagyok a könnyű szórakozottságért, amellyel meg-megfeledkezett arról, hogy ott vagyok. És a megjegyzéseiért, könnyedén elejtett észrevételeiért, amelyek nem a „gyereknek”, de az egyenrangú partnernak szóltak. Ezeket ugyanis meg kellet fejteni. Meg kellett érteni. Továbbfejleszteni. Ezek később láncszemeit alkotják egy olyan logikai vonulatnak, amelyből következtetni lehet egy karakter harmóniájára. Vagy diszharmóniájára. Az a kis szórakozottság, amellyel tudomást vett, vagy éppenséggel nem vett tudomást rólam s ha igen, akkor nem' mint gyerekről, az tette olyan érdekessé. Azért foglalkoztatott. Azért kezdtem az ő látásmódjával szemléin, a világot, mig végül elsajátítottam szemléletét s több, mint valószínű, hogy az ő egyéniségének mintájára alakult ki az enyém. Nem emlékszem arra, hogy valaha is oktató előadást tartott volna előttem erényről, becstelenségről, arról hogy mi az ismérve az igazi tehetségnek s miről ismerni fel annak görcsös igyekezető utánzóját, nem emlékszem, hogy valaha is oktató előadást tartott volna előttem bármiről. Vélekedését mindenről én nyomoztam ki, én következtettem TETTENÉRÉS — Mi az, fiacskám, te is szennyezed a vizet?! ihíHUÜ iiLi.f-£ ii'jliViOiV. ezekre egy-egy ajkbiggyesztésből, egy mosolyból, elismerő megjegyzésből, vagy szánakozó nevetésből. Ezek életreszóló élményeim maradtak. Apámmal merőben más volt a helyzet. Kisgyermek koromban, amig azt hitte, hogy nem „figyelek”, kevésbé födte gyöngeségeit. Pedig figyeltem. Tudtam, hogy ő a „hibás”. Én szenvedélyesen szerettem. Akkor, azokban az években jobban, mint anyámat. Éppen azért, mert gyöngébb akaratú volt s éppen ezért kiszolgáltatottabb. Nagyobb megértésre lett volna szüksége. Több segítségre. Mindez megfogalmazhatatlan volt bennem, de azért máig emlékszem rá. Sürgettem vona anyámat, nógattam volna valami taktikusabb viselkedésre, ha lett volna hozzá szavam, érvem, készségem, hitelem. Egyik sem volt. Anyám lebiggyesztett ajkára emlékszem. ítéletére. Nem alkudott. Elment. (hobt. a 11. oldalon) SZIKLÁRA ESETT Sziklára esett igéink hqj te kevély nép, ugyancsak kevély, s kevélységedben igen ostoba, légkalapácsnak ütemes igen, h^j de porból vagy s hogy leszel te porrá ha m^jd a fantáziátlan ripacs sikárló kőpornak kiárusit! S borongván a kőfaragó szivében ott vagy még, ember- s oroszlán-ablakban, mennynek-emelt hunytszemű orcák, fiatal vágyak emlékművei, a létjogok és más eféle barbár eszmék — eszmék! kivésett szobrai. Hogy sir a kő! A szívben a szobor kő hogy kapdossa behemót ökleit örök szeméhez, örök kő-könnyeit hogy törli a meg-nem-levő világ, évszázad-mozdulásu vállii hogy ejtik az összehasadt szárnyat, kő-lélek zokog itt! — Mig a test: hatalmasak lábosát sikárló zúzalék, porabb a pornál: pornak sóhaja. Szécsi Margit SZILÁNKOK / * Aki egyszer hazudik, annak másodszor is hisznek. *** Az egyetlen határ, amit minden különösebb formaság nélkül át lehet lépni: az öregség határa. *** A bölcs kevéssel beéri, de sohasem kicsivel. *** A boldogság születése percében a legnagyobb. *** Egy dologról általában akkor mondják, hogy kísérlet volt, amikor nem sikerült. *** Leghamarabb a telhetetlen lakik jól a rosszal. *** Aki a névtelenségbe menekül, el is tűnik benne. *** Rossz lelkiismeretnek mondják azt a lelkiismeretet, amely teljesiti kötelességét. *** Néha, hogy a megfelelő ember a megfelelő helyen legyen, le kell váltani a helyet. ntíts# .TOcfmátttsúi irtonrat z&ntktsd vsa
