Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-12-04 / 49. szám
MAGYAR HÍRADÓ 14. OLDAL EMLÉKEZZÜNK ÁLDÁSAINKRA Irta DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Dohnányiné Zachar Ilona Tény és való, hogy utóbbi időben ismét sok bosszúság ért. Némelyik bosszúságot nevezhetném csapásnak, mert mélyen sújtott, de legtöbbje csupán kellernetlenségnek tekintendő, afflely azonban annyira az idegeim•ré ment, hogy alig tudtam úrrá lenni felette. Mint ahogyan a Biblia mondja: „Fogjátok meg nekünk a rókákat, rókáfiakat, akik a szőlőket elpusztítják: mert a mi szőlőink virágban vannak." Érthetetlen módon, annyiszor inkább megbirkózunk egy súlyosabb akadállyal, mint á folytonos apró-cseprő kellemetlenségekkel,, melyek mindennapi életünk megrontói. Á napokban azonban igazán sok ilyen felhalmozódott. Egyike volt ezeknek az a bosszúság, hogy egy teljes hónapig várnom kellett az örökhullámra, azaz permanentré, mivelhogy a fodrásznő, akit nagyon kedvelek és akihez hozzászoktam, folyton betegeskedett. Mivel annyi a teendőm és olyan nehéz elszabadulnom hazulról, előre tudnom kell, ha valami efféle elfoglaltságom van és a nő kétszer is felültetett, azt mondta, bejön, aztán utolsó pillanatban telefonált, hogy nem jól érzi magát és nem bir dolgozni. Azért megkönnyebbülésemre szolgált, hogy végre mégis létrejött a nagy alkalom és ott ülhettem a beautyshop hatalmas karosszékében, miközben a nő már bevizezte a fejemet és az irtózatosan büdös kémiai szerből álló folyadékba mártogatta a kis csavarokat, mélyeket aztán a hajamba illesztett. Olyan boldog voltam, hogy végre sikerült megkapnom a permanentst; hogy szinte élveztem, hogyan kerül egyik csavar a másik után a fejemre és közben elfelejtettem megkérdezni szegény asszonytól, hogy mi baja volt tulajdonképpen, miért mulasztott annyit az elmúlt hetekben? Gyorsan pótoltam hát a mulasztottakat, óvato- sán megkérdeztem, hogyan szolgál az egészsége, mire ő egy nagy sóhajjal bevallotta, hogy rákbeteg és jövő hónapban operálják. Még a lélegzetem is elállt a megdöbbenéstől. Hiszen éppen a napokban hallottam, hogy egy nagyon kedves régi barátom is súlyos rákműtéten esett át. Mi okozza azt, hogy manapság annyian kapnak rákot? Kell, hogy valami legyen az életünkben, amit naponta fogyasztunk, vagy a levegőben, amit besziyunk, vagy éppenséggel az italunkban, ami elősegíti ennek a rettenetes rákveszedelemnek a pusz-HETI NAPTAR DECEMBER (NYILAS HAVA) 8 —Hétfő: Mária 9 — Kedd: Györgyi 10 — Szerda: Judit 11 — Csütörtök: Árpád • 1 í — Péntek: Gabriella 13 — Szombat: Luca 14 — Vasárnap: Mikolt ’ :: titását. Most már megszűntem örvendezni, csak hallgatagon bámultam magam elé, amikor egyszercsak észrevettem, hogy mozog az egyik fogam, el van törve. A vér meghűlt az ereimben. Újból rámszakadt a kétségbeesés. Mit csináljak? Hiszen hetekig nem kaphatom meg az orvost, úgy el van foglalva. Ahogy voltam, csavarokkal a fejemen rohantam a telefonhoz, hogy felhívjam a fogorvosomat és elmondjam neki, mi történt. Csodálatos módon már másnap reggelre berendelt és megígérte, hogy segíteni fog. Ez kissé megnyugtatta a lelkemet. Pedig már megint kezdtem búsulni, hogy nekem semmi se sikerül, hogy velem mindig valami baj történik és nagyon kezdtem sajnálni magamat. Ekkor egy középkorú asszony ment el mellettem, aki éppen a száritó alá készült. Elegánsan volt öltözve, hervadt arca szép, nemes vonásokat árult el. De ami megdöbbentett, az volt, hogy derékban AZ ÜT Ha visszanézek utam elejére, a völgybe, a mélybe, elégedett, már-már boldog vagyok. Ha a távoli csúcs felé vetem elfáradott, szomjas tekintetem, szivemre csend száll, hallgatok, és alázattal hajtom le fejem. Vihar Béla EMBEREK ÉS ESETEK GONDOLOD, SEGÍT? Ketten is alig tudtuk felültetni. Feje a karomon pihent, úgy nézett szét a szobában. A jobb és a bal szomszédja olvasott. Hetek óta feküdtek egymás mellett a kórteremben. Ismerték egymás panaszát, egymás látogatóit. Lassan, szótagolva beszélt. — írtam neked egy levelet — mondta. — Mit írtál benne? — kérdeztem. — Hogy hálás szívvel köszönöm barátságodat, amely végigkísért életemen. Olyan volt ez nekem, mint a drágakő. Nem tudtam válaszolni. A tört fényű szemek valahová messze néztek. — Lefeküdnék! Lassan, óvatosan visszaengedtem a párnára. A látogatási idő lejárt, indulni kellett. — Gondolj rám! — kérte. — Imádkozom érted — mondtam. A két szomszéd felkapta a fejét. Rámnéztek. — Gondolod, segít? — kérdezte barátom. — Minden, ami szeretetből, szívből van, segít — mondtam. Elmerülten indultam haza. Gondolod, segít? — hallottam állandóan. Magamtól is kérdeztem: tényleg segít? Eszembe jutott, hogy életem folyamán hányszor meghajolva ment, inkább vánszorgott és világos volt, hogy nem bírta testét kiegyenesíteni. Mégsem látszott keserűnek, vagy boldogtalannak. Elérte a karszéket, bebújt valahogy a száritó alá és mosolygott is, amikor valaki segített neki. Rettenetesen elszégyelltem magam. Milyen nehéz lehet ennek a szegény asszonynak az élete! És most ráébredtem, hogy én voltaképpen milyen kiváltságos lény vagyok, tele áldással. Mert valahányszor valami csapás ér, mindjárt ott látom Isten segítő kezét, amint kiemel a szerencsétlenségből és megmutatja a kivezető utat. Lám, most is, amikor felhívtam a fogorvost, azonnal segítségemre jött és már holnap reggel mehetek hozzá, hogy rendbehozza az egészet. És ha sok baj ért és ér, hol van mindez attól, amit ez a szegény asszony igy megnyomorítva szenvedhet és attól, amit az a másik nő kiáll most rettegésében, aki olyan műtétre készül, ami nagyon könnyen elszólithatja a túlvilágra, sőt mégha sikerül is az operáció, szüntelen aggodalomban kell élnie, hogy mikor bukkan fel a rák valahol újból. Noha szentül hiszek benne, hogy az Ur megsegítheti és meggyógyíthatja úgy, hogy sohase legyen beteg többé. És újból megfogadtam, hogy igyekszem ezentúl elégedett lenni, nem tekintek előre a jövőbe, de napról napra élek, megbecsülve azt, amit a sors nyújt. Úgy teszek, ahogy a szállóige mondja: „Minden napnak leszakasztom virágát”! borultam térdre: Istenem, ha lehetséges! Kitől kérhetném, ki ismerné jobban legtitkosabb gondolataimat? Magam előtt látom azt a férfit, aki kétségbeesettenkért: tanítson meg imádkozni, talán még nem késő! Most, hogy ezeket a sorokat irom, régen elment édesanyámra gondolok. Ilyenkor ült le ágyam mellé és együtt imádkoztunk. Mert ma is úgy mondom szórólszóra, ahogy ő tanított. Borzolt idegeimet, pihenésben nyugtalanul verő szivemet a tőle tanult imával gyógyitgatom s ahogy elsötétül a külső világ, imám nyomán úgy gyullad ki szivemben a fény. Háborúra gondolok. Hullottak a bombák, ropogtak a fegyverek. Imádkozókkal teltek meg a templomok és halottakkal a csataterek. Csendes imák és hangosak, alázatosak és eget ostromlók, erőszakosak és kétségbeesettek, magányos és közös imák ostromolták az eget. Magasba nyújtott és ölbe ejtett kezek, összekulcsolt és egymásra boruló kezek, meghajtó térdek és lehunyt szemek beszéltek arról, hogy itt is ott is imádkoznak az emberek. Nehezültek az évek. Elestem és talpra álltam. Imádkoztam a zsúfolt utcán, a hívek közösségében, a természetben, idegen városok szállodaszobájában, vidéki kis templomokban és metropolisok katedrálisában. Este és reggel, örömben, bánatban, versben és zenében és ebben a kis Írásban is. Gondolod, segít? Kételkedés és hit, igenlés és tagadás, bizonyság és kétségbeesés, test és lélek naponkénti harcunkban és ez a nekem szegezett kérdés. Útkereszteződéshez értem. Amikor felnéztem, egy fehér hajú öregasszony jött velem szemben. Az arca ismerős volt, de hol láttam, mikor, nem emlékeztem. Köszöntem neki. Megállt, megfogta a kezem s mint régi ismerősnek, úgy mondta: — Jaj, drágám, de jó, hogy látom. Hadd mondjam el. hogy minden este imádkozom magáért. Abban a pillanatban megismertem. Éppen 26 éve, hogy el kellett adnom szobám bútorait. Az Íróasztalomtól nem akartam megválni. Ez az asszony vette meg a fiának. Az íróasztalt is szerette volna, de annyi (Folyt, a 15. oldalon)
