Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)

1975-11-13 / 46. szám

20. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ FORGÓSZÉL — ROMANTIKUS KISREGÉNY — Irta: VAJDA ALBERT (Folytatás) Egy kis trattoriában ebédelt. Rántott ha­lat, hozzá pohár vörösbort. Érezte, hogy élet­kedve visszatér. Nem szabad sötétnek látnom a jövőt, gondolta, szeretem Waltert és ő is sze­ret és a sors nem lehet olyan kegyetlen hoz­zánk, hogy ennyi év után nem engedi meg. hogy boldogok legyünk együtt. Órájára nézet. Fél három. Sietnie kell. Le­het, hogy Iris már várni fogja. “II conto, per favore!” mondta az elállófülü pincérnek, aki állandóan asztala körül legyeskedett. “Una momento,'signoriának szólította, pe­dig, — Elisabeth Arden és Helen Rubinstein minden ügyeskedése ellenére, — azért már látszik rajta, hogy nem lány, hanem asszony. “II conto, Signorina!” mondta a pincér és a számlát úgy nyújtotta át, mint egy virág­csokrot. Car iné fizetett és a visszajáró pénzt ott­hagyta az asztalon. “Mille grazia, Signorina’’ lelkesedett a pincér. “A domani?” Carine nem értette a kérdést. Domani9 Mit jelent az, hogy “domani”? “Do you spoken English9” kérdezte rossz angolsággal a pincér. “Hogyne,” felelte Carine. “Valami baj van?” “Domani” mondta a pincér és széles száját mosolyra húzta, “Domani azt jelenti ... to­morrow . . . Holnap eljön megint, Signorina?” “Nem tudom” felelte Carine. “Az jó” mondta a pincér komolyan. “Hol­nap szabad napos vagyok . . . Nem akar velem jönni vitorlázni? Mia amigo . . . My friend . . . a barátomtól tudok kölcsönkapni egy vitor­lást . . .” Carine megköszönte a szives meghívást és gyorsan elment. Hiába, ez Olaszorszáe. Ang­liában olyan rövid szoknyákban járnak a láyok, hogy több látszik ki a comból, mint amennyit a szoknya eltakar. És a férfiak még sem pillantanak rájuk, mennek az utcán messzenéző, unott tekintettel. Itt mindenki észrevesz mindent. Olaszok között egy nő ál­landóan érzi, hogy nőnek tartják a férfiak. Vidáman érkezett Theresa házához. A ka­pu előtt Alfa Romeo állt, olasz rendszámmal. “Signora Carine” futott elébe Theresa, “Presto . . . presto ... un signora . . .” Magas, karcsú fiatalember állt fel az egyik székről. “Signora Carine?” kérdezte. “Ne haragud­jék, hogy igy szólítom, de nem tudom a ve­zeték nevét ... Az apám küldött. Udo von Hesselstein vagyok ” Carine érezte, hogy térdei remegnek. “Kérem . . .” mondta nagyon halkan, “fog­laljon helyet . . .” “Köszönöm”, mondta Udo és leült. Ez hát az a nő, aki miatt apját autóbaleset érte? Theresa magukra hagyta őket. Kintről hal­latszott az állandó “Robertaa . . . Alphonso . . . Phlippo” kiáltás. “Hogy van Wal ... az édesapja?” kérdezte Carine. “Ebédután magához tért néhány percre” fe­lelt Udo. Carine érezte hangjában a feszült­séget, de ugyanakkor a tartózkodást is. “Sze­rencsére ... én voltam mellette . . . nekem mondta el, hogy . . . hogy . . .” Elhallgatott. “Üzent valamit?” kérdezte Carine. Édes Istenem, miért van az, hogy ha egy pillanatra megnyugszom, azonnal rám kell törnie vala­mi rettenetesnek? Itt ül szemközt velem Wal­ter fia . . . milyen kedves, jóképű, rokonszen­ves fiatalember ... És mennyire gyűlöl. Ér­zem, hogy árad felém belőle a megvetés, a ha­rag. . . “Azt üzente, hogy . . .” Udo mélyet léleg­zett, “hogy amennyiben önnek szüksége van pénzre . . .” Benyúlt zakója zsebébe. “Kérem . . .” modta Carine. Olyan volt a hangja, hogy Uro mozdulata megmerevedett. “Kérem,” mondta még egyszer, “nekem nincs szükségem pénzre.” “Nézze, asszonyom.” mondta Udo és előre­hajolt ültében, “azt hiszem megérti, hogy nem vagyok könnyű helyzetben. Apám élet­veszélyes állapotban fekszik a. kórházban, azért, mert . . . mert . . .” Összeharapta száját. “A mi családunk köztiszteletben álló család!” mondta aztán fojtottam “Nekem nincs jogom beleavatkozni az apám életébe ... de meg fog­ja érteni, hogy az apám élete a mi életünk is ... az anyámé, a húgomé és az enyém.” Carine nézte a fiút. Arca kipirult, szeme fel­felvillant. Olyan a szeme, mint Walteré. gon­dolta és ettől valami kis jó érzés futott át raj­ta. Rettenetes lenne, ha Hannelore hideg, szürke tekintete nézne rá Udo arcából. “Adok magának húsz ezer márkát és kérem az első hajóval hagyja el Elbát.” Hallotta a fiú hangját és megértette a sza­vakat, de nem hatoltak el agyáig. Nem tudta felfogni, hogy miről van szó . . . “Adok magá­nak húszezer márkát . . .” Mi ez? A századfor­duló regényeiben akarták igy, pénzzel, meg­vásárolni a maitresseket, hogy hagyják ott a szenilis öreg családfőt, akire kivetették háló­jukat “Nos?” kérdezte Udo, mert nem kapott vá­laszt. “Húszezer márka és . . .” Carine felállt. Arcán olyan kifejezés ült, hogy Udo nem folytatta. Az asszony lassú lép­tekkel az ajtóhoz ment és kinyitotta. Nem szól egy szót sem. Nem tudta volna azt mon­dani Walter fiának, hogy menjen ki a házból. De beszélni sem tudott tovább vele. “Nem szeretném, ha félreértene” mondta Udo, “az apám hetekig, vagy talán hónapokig lesz beteg . . . Neki a családjánál a helye . . . Nem tudom, hogy maga kicsoda és honnan jött, de . . .” “De mindenesetre úgy gondolta, hogy ér­zelmeim húszezer márkát érnek.” vágott köz­be csöndesen Carine. “Menjen kérem . . .” “Ha azon múlik, hogy a húszezer kevés, hát. ..” “Nagyon kérem . .. menjen!” Udo megindult az ajtó felé. Érezte, hogy homlokán veríték üt ki. Inge nedvesen tapadt hátához. Ilyen helyzetben még sohasem volt. Talán . . . talán hibát követtem el, futott át rajta a gondolat. De ez a nő el akarta venni apát tőlünk . . . anyámtól, a családtól ... ez a nő nem érdemel mást ... És ápám is ezt akarta. Azért mondta, hogy . . . hogy adjak pénzt a nőnek . . . Igaz, hogy azt is mondta, hogy maradjon az elbai házban . . . dehát még alig volt magánál ... Ha jobban lesz, rájön, hogy milyen ostobaságot követett el és hálás lesz azért, hogy megszabadítottam tőle. “Asszonyom,” mondta Udo az ajtóban, “én hajlandó vagyok . . .” Carine szó nélkül átment a másik szobába és betette maga mögött az ajtót. Hallotta, hogy Udo lesiet a lépcsőn, aztán az Alfa Ro­meo elszáguldott a ház elől. Nem sirt. Leült az ablak elé, szobájában, nézte a tengert. “Roberta . . . Alphonso . . . Mama fia!” hallatszott Theresa hangja. Wal­ter fia pénzt ajánlott neki, hogy menjen eh Felállt, a tükörhöz lépett. Hát ilyennek ha­tok, olcsó kis nőnek, akit pénzzel rá lehet ven­ni arra, hogy elmenjen valakinek az életéből? A tükörből halvány, szomorú arc nézett visz­­sza ró. Walter, édes Walter, kell, hogy érezd, mennyire szeretlek . . . Nem bánok semmit, nem bánom, hogy feleséged kidobott a házból, amit nekünk vettél . . .Nem bánom, hogy a fiad ugv bánt velem, mint egy utcai nővel . . semmit sem bánok, csak te gyere, gyógyulj meg és fogd meg a kezem és abban a pillanat­ban feledve minden . . . (“Philippe, subito . . . Alphonso . . . Robertaaaa!”» Tudom, helyte­len, amit tenni akartunk, otthagyni a csalá­dot, amelyhez tartozunk ... De te voltál az, aki azt mondtad: a sors szakított el bennünket egymástól, a sors hozott össze újra. Szeret­tük egymást, de elsodortak bennünket egy­mástól . . . Nem büntethetjük magunkat egy életen át, most, hogy tudjuk, élünk és va­gyunk . . . hogy szeretjük egy mást éppen­­ugy, mint akkor . . . (Madonna mia, Philippe (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom