Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-10-30 / 44. szám
KI A TETTES? Irta: HALÁSZ PÉTER 8. OLDAL ___________________________MAGYAR HÍRADÓ Barátomat, kit az egyszerűség és közérthetőség kedvéért nevezzünk Jánosnak, kellemetlen meglepetés érte ezen az őszön. A nyugatnémet televizió-hálózat átalakította műsor-rendjét és János kedvenc programja egy órával későbbi időpontra került, este 10 órára. A kedvenc műsorszám annak az amerikai detektivnek kaland-sorozata, aki gyűrött esőkabátot hord, elviselhetetlen szagu szivarokat szív, sajátosan félszeg, ugyanakkor azonban kérlelhetetlenül célratörő módon és az ember szellem legmagasabb csúcsain járva — ez talán "nem is túlságosan meglepő — a sorozat minden egyes epizódjának végén földeríti, hogy ki a tettes és az igazságszolgáltatás kezére juttatja. János valósággal rabja ennek a sorozatnak, el nem mulasztana egyetlen epizódott sem, bár vannak bizonyos kételyei a mesterdetektiwel és annak nyomozási módszerével szemben, amely kételyekhez később még visszatérek. Az egy órával későbbi közvetítés súlyos megrendülést okozott János életében. Nőtlen ember, özvegy édesanyjával él München egyik kerületében és kettejük háztartásának rigorózusan megállapított menetrendje van. Ennek a menetrendnek egyik fontos pontja a korai nyugovóra-térés, este 10 órakor a lakásban kialszanak a villanyok, minden elcsöndesül, nyugovóra tér a mama, János pedig, miután röviden mégegyszer átgondolja a televízióban este 9 és 10 között látott műsorszámot, ugyancsak álomba szenderül. Mitévő legyen most, hogy az esőköpenyes mesterdetektiv egy órai késéssel jelenik meg a televíziós készülékének képernyőjén? Rövid töprengés után úgy döntött, hogy vásárol egy úgynevezett „Video-tape-recorder” berendezést, amely — a beállításnak megfelelően — automatikusan rögzíti a televíziónak bármelyik műsorszámát. Ez a műsorszám nem lehet hosszabb, mint 60 perc, teljes estét betöltő filmek rögzítésére a videó-berendezés nem alkalmas. Jánost azonban ez csöppet sem zavarta, egész estét betöltő filmet ő már évtizedek óta nem látott, valahányszor ugyanis kísérletet tett rá, a film felénél elaludt, horkolni kezdett, úgyhogy egy idő múlva kitiltották München valamennyi mozijából. A 60 perces időtáv tehát az ő számára tökéletesen megfelelt, kevés olyan művet produkálhatnak már ezen a világon, amely az ő figyelmét ennél hosszabb időre leköthetné. Megérdeklődte a videó-berendezés árát és miután tudtára adták, hogy potom 3000 márkába kerül (körülbelül ezer dollárba), azonnal leszámolta a kereskedő pultjára a 30 darab százast és megállapodott vele abban, hogy másnap reggelre a készüléket a lakására szállítják. A kereskedő természetesen demonstrálta a gép kezelési módját — rendkívül egyszerű — és felhívta a figyelmét arra, hogy gondosan állítsa be az időpontot, a rögzíteni kívánt műsorszám precíz kezdetére és akkor biztos lehet abban, hogy a, 60 perces program épen és töretlenül rákerül a videotape-re. Másnap a gép annak rendje és módja szerint megérkezett és nem lebecsülendő változást hozott János életébe. Este 10 órakor a videó-berendezést rákapcsolta a televízióra, ő pedig megtért hálószobájába. Mindig jó alvó volt, ettől kezdve azonban mégjobban aludt, mert örömmel töltötte el az a tudat, hogy helyette figyel valaki, vagy valami, tehát neki még a figyeléssel sem kell fárasztania magát. Ezt a videó-berendezést valóban Jánosnak találták ki. Amikor azonban a gyűrött-trencskótos detektív ij epizódjának szalagra-vételére került sor, másnap reggel kellemetlen meglepetés érte Jánost. Kényelmesen elhelyezkedett reggelizőasztala mellett, jobbján édesanyja, aki szintén türelmetlenül várta a detektív felbukkanását a képernyőn. János bekapcsolta a készüléket és megkezdődött a történet. Megtörtént a bűntény, János jóleső érzéssel kortyolgatta kávéját, miközben az áldozat vérbefagyva feküdt villája dolgozószobájának szőnyegén. Az esőkabátos detektív megjelent a színen, nyomozni kezdett és szokásához híven mindig azzal a delikvenssel diskurált a legszivélyesebben és a legkifogástalanabb ELMEFUTTATÁS A FŐZÉS MŰVÉSZETÉRŐL Főzésről lévén szó, eszünkbe jut a néhai bölcs, aki épp ebédjét fogyasztotta, mindenféle finomságoktól roskadozó asztalnál, amikor beállított hozzá egy atyafi és hangosan fölkiáltott, látván, hogy a szellem embere ennyire szereti a hasát. A lakmározó bölcs azonban nyugodtan szólt: — Mikor mondottam én, hogy Isten a földi javakat csak az ostobáknak teremtette? Egyébként megnyugtatjuk önöket, hogy mi is bőségesen főzünk és a jövőben is kutatni fogjuk az uj izeket. Mi ugyanis, ellentétben a sápadt közhelyekkel, amelyek mindent az ókorból eredeztetnek, meggyőződéssel állítjuk, hogy már a görögök sem ismerték a kolozsvári káposztát, a pacallevest és a sükettyukot áfonyával. Másrészt csevegésre biztat bennünket az a döbbenetes felfedezés, hogy a magyar ember, amig eszik, igenis beszél, sőt egy percig be nem áll a szája. És ezt nagyon helyesen teszi, főként, ha az ennivalója mellé van mondanivalója is. Mert valljuk be őszintén: a görögöknek volt. Azt is mondhatnók, hogy az egy főre eső bölcsesség túlnőtt a salátamennyiségen, és a fűszeres ángolna, a pirosra sült szopós gida meg a szézámos kalács csak köritékül szolgált a vitára mindig éhes szellemhez. Mint ahogy Mátyás király kétágú aranyvillájának a hegyén is gyakrabban ragyogott a csillagfény, mint a pecsenyezsir. Hiszen tudjuk, hogy ezzel a feltűnést keltő szerszámmal inkább az asztrológusok és a bölcsek vitáját irányította, mint a sáfrányos lében imbolygó rettentő husdarabokat. És ha már itt tartunk, úgy hiszem, hogy étvágygeijesztőként hajdani nagy eszemiszomokat kellene idéznem: Lucullust és Trimalchio lakomáját, Savarin értekezését az ízlés fiziológiájáról és Caragiale kedvenc falatjait; a húsvéti sódar titkait, amelyeken Krúdy Gyula töpreng és az ördög étlapját, amely Kosztolányi képzeletében elevenedik meg; mondanom kellene pár ajánló szót az osztrigával töltött kappanról meg a révfalusi regős halászléről is; de őszintén bevallom: zavarom egyre nő, mert hallom atyáink és néhai hitoktatóink dörgedelmes hangját: Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk!” Halán Péter udvariassággal, akit már eleve gyanúba vett. És itt van az a pont, ahol Jánosban már korábban is kételyek merültek fel a detektív hatékonyságával szemben: ezzel a beidegződött modorosságával, vajon nem árulja el önmagát, nem nyilvánvaló-e a bűnös számára, hogy amikor az esőkabátos detektív oly lekötelezőén udvarias vele, akkor ez azt jelenti, hogy máris gyanubavette? Mert hiszen nyilvánvaló, hogy mint ahogy mindenki más, a bűnös is nézi a televízióban az esőköpenyes mesterdetekti kalandjait. Kinek nincs ma televízió-készüléke? Ebben a dolgozószobában is, ahol most az áldozat vérbefagyva fekszik a szőnyegen, ott a sarokban a televízió. Milyen műsorokat pergetnek annak a televíziónak a képernyőjén, ha nem a mesterdetektiv kalandjait? János arra lett volna kiváncsi, hogy milyen lehet a televíziósfilmekben látható televízió-készülékek műsora. Csakis jobb. De térjünk vissza ahhoz a kellemetlen meglepetéshez, amely a reggeliző Jánost és édesanyját érte (Folyt, a 9. oldalon) E félelmetes intelem hallatán behúzom a nyakam, és ijedten pislogni kezdek, mint béka a miskolci kocsonyában; de minjárt utána ismét derűsen tekintek szét, mert képzeletben magam előtt látom azokat a fiatalokat, akik ilyenkor szemtelenül elmosolyodnak: — Szóval csak azért eszünk, hogy éljünk? No ne tessék viccelni! Ezek szerint tehát szervezetünk minden öröme csak valami gyakorlati célt szolgálhat, és a mi világrajöttünket is igy tárgyalták meg kedves szüléink: vajon nem kellene-e sürgős lépéséket tennünk leendő kicsinyeink létrehozásáért? És ha igy beszélnek, igazuk van. Mert a szerelem nem fajfentartás és az evés nemcsak táplálkozás: az ember önálló kultuszt teremtett az ösztön nyers ötletéből. Művészetről van szó, a főzés művészetéről; hiszen a csodás izek és párák nem csupán a test békéjét szolgálták az idők során, de az alkotó képzeletet is uj égi pályákra terelték, igy jött létre például a szim bolista költészet és az illatok filozófiája! Bátran kijelentjük tehát: aki a főzésben ósdi* szemléletű, és — mondjuk — egy életre hűségesküt tesz valamely unalmas és színtelen mártásnak, annak: az esztétikai izlelőszerve sem fejlődik ki és fintorogva; fogadja majd az uj irodalmat, zenét, festészetet. Talán épp e felismerés mozgósította Marinettit, aki megszerkesztette és világgá harsogta a futurista konyha kiáltványát. De még ezek után is megkérdezhetik tőlünk: mit keres a szakácskönyv az Íróasztalon? Válaszként az ember elmosolyodik és arra gondol, hogy ha Agathón költői győzelmét nem eszem-iszommal ünnepük meg, hanem diszgyűlésen, akkor aligha született volna meg az antik próza egyik gyöngyszeme: Platón Lakomája. És ha Krúdy Gyula kosztoscsészében hazahordja a kifőzdéből mindennapi ebédjét, s elzárkózik a szakácsok névtelen, bár dicső seregétől, ma híján vagyunk1 egy gyönyörű életműnek! Vessünk egy pillantást a mai világra is. Néha bizony aggódnunk kell, hogy századunk elkápráztató eredményei ellenére, a hebehurgya gazdálkodás következtében kiürül az emberiség lisztesládája, és hogy egy szép napon át kell majd szégyenkeznünk valamely idegen égitestre egy kanál zsírért. Mi azonban tudjuk, hogy ez elkerülhető, és bízunk abban, hogy az emberiség végül is nem cseréli fel a gesztenyével töltött pulykanyakat a halál izetlen és sötét fogalmával. Bálint Tibor
