Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-10-09 / 41. szám
10. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ VENDÉG VAGYOK Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Nem vagyok nagyevő és nem vagyok gourmand, de kedvelem a jóízű ételeket és sokat adok a tálalásra. Hogy úgy mondjam, szeretem, ha megadják a módját. Számomra nem különösebben csábító a ,,jó házikoszt”, én inkább azt szeretem, ha úgy étkezhetek, mintha étteremben lennék. Természetesen nincs mód rá, hogy a feleségem étlappal várjon, ám igen lényegesnek tartom a tálalást: olyan legyen az otthoni ebédlőasztal — ha történetesen paprikáskrumpli is van ebédre, amit egyébként is szeretek! — mintha vendéglőben lennék. Hát igen. elmondhatom azt, hogy ,,az asztal körül kergettek”, ha nem étlap szerint ebédeltem gyermekkoromban. Apám ugyanis vendéglős volt s nem is akármilyen. A veszprémi Hungáriának patinás neve volt s nemcsak a boijupörkölt, a szálkamentes ponty vagy a tepertős pogácsa tartozott nevezettességei közé, hanem a Benyovszky-freskók az étteremben és a nehéz, faragott bakonyi stilusu berendezés is, melyet egy neves iparművész tervezett a harmincas években. Apám nem foglalkozásának tekintette a vendéglősipart, hanem hivatásnak. Kitűnően sütött-főzött s kedvtelésből nem egyszer maga állt a tűzhely mellé, hogy kisüssön egy szép beefsteaket — vagy ahogy mondta, Krúdy szerint is helyesen: „büftököt” —, vasárnap délben pedig, amikor a „szagos miséről” betódult a város legjobb közönsége, maga állt a söröscsap mellé és nagy élvezettel eresztette a korsókba, poharakba, stucnikba, pikkolókba a habos, aranyló részvényes-sört, a barna Szent Jánost vagy a fekete baksört. Kisgimnazista koromtól, amikor hazaértem az iskolából, beültem az étterembe az egyik boxba, kiválasztottam magamnak az étlapról azt az ételt, mely a legkivánatosabbank tűnt és Jóska, a főpincér, miután fölvette a „rendelést”, anyámtól kérte az ebédemet: — A fiatalúrnak! Szüleim ugyanis jóval később, három óra tájban ebédeltek. Csak vasárnapokon ebédeltünk együtt. Kisdiák koromban kijárt az ebédhez a málnaszörp vagy a szódavíz, amikor nagy diák lettem a pikkoló sör, később a pohár. Néha, amikor apámmal Pestre utaztam, mindig a legjobb éttermekben ebédeltünk. Keszeynél, Biró Dénesnél. Ezek a hires vendéglősök apám barátai voltak s mindig odajöitek az asztalunkhoz. így is hát érthető, ha számomra a „hazai koszt” a vendéglői. Azóta is szívesen és igen gyakran járok étterembe ebédelni, vacsorázni. Igaz, hogy közben a háború után néhány évig mint „dipi” a németországi táborokban csajkából, sőt konzervdobozból kanalaztam a „lágerlevest”. Ám amint egy kicsit kiigazodtam Brazíliában, már lett törzshelyem. Egyik kedvenc pincéremről, Pistáról külön fejezetet írtam brazil könyvemben. Az elmúlt huszonöt év alatt alkalmam nyílt megismerni a brazil, német, bécsi, francia, olasz, angol, belga, spanyol, amerikai konyhán kívül a kínai és a japán konyhaművészetet is. Sao Paolóban kedves barátom, a druszájához és nagybátyjához hasonlóan nagyszivű és nagyétvágyú Bródy Sándor, volt képviselő társaságában ismerkedtem meg a legjobb éttermekkel. Vacsoráztam Rio de Janeiro legelőkelőbb éttermében, a hires Copacabana Palace Hotelben. S emlékszem arra a pompás vacsorára, melyet a Porto Alegre-i „Ageda Espanola”-ban fogyasztottam el, miközben hallgatttam a paraguayi zenészek gitárpengetését és a marimbát. S azután Európa. Monte Carlóban a Hotel Excelsior teraszán nagy családi ebéd. A szomszéd asztalnál ősz. lobogó sörényű művészféle öregur, akiről kiderül, hogy az egyik Rothschild báró. A francia konyha remeke Antibe-ben egy kiskocsma lugasában. Genf egyik pompás éttermében Passuth Lászlóvá! és Tábori Pállal ebédeltem. Londonban a hires Westburyben kemény ingmellben, frakkban hozza pincér az ezüsttálat. A bécsi Sacherben megkóstolom a hires salzburgi-nokedlit. A pesti „New York”-ba félvilágos kerülővel csak harminc év után jutok el, már „Hungária” korában. New Yorkban pedig kedves főszerkesztőm, Gombos Zoltán vendégeként ismerkedem a St.Moritz kitűnő amerikai konyhájával. Igaz, nem tartozom a kiváncsi Ínyencek közé és HUMORSAROK KÉT TÖRTÉNET 1 ESERNYŐ Nemrég vettem egy ernyőt külföldön, egv szép fekete esernyőt, melyet szépen össze lehetett csukni — de nem ám közönséges módon, hanem egészen kicsire, úgyhogy az egész, szépen belefért az. aktatáskámba. Kinyitni kissé nehezebb volt, de egy kis gyakorlattal mégiscsak sikerült. Ám nem sokáig örülhettem pompás, újfajta esernyőmnek. Egy telefonfülkében ottfeledtem. Tiz perc múlva már eszembe jutott. s máris loholtam vissza érte. de elkéstem — a szép kis ernyőnek már csak hült helye volt. Mivel mindig erősen — bár sajnos, többnyire reménytelenül — bizakodtam mindennemű „ősi erényben”, feladtam egyik napilapunkban egy apróhirdetést, melyben ünnepélyesen arra kértem a becsületes megtalálót: szolgáltassa vissza jogos tulajdonomat. Evégből közöltem nevemet és telefonszámomat. Emberemlékezet óta nem esett annyi csapadék, mint éppen azon a napon, amikor a hirdetésem megjelent. így azután amugyis minimális esélyeim a semminél kevesebbre zsugorodtak. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor déltájban megszólalt a telefonom. s egy ismeretlen férfihang a következő kérdéssel jelentkezett: — Halló, ön az. aki a telefonfülkében felejtette az esernyőjét? — Én... Igen, én vagyok! Megtalálta?! — Megtaláltam! — felelte egyszerűen. — Köszönöm! Ön derék ember! Köszönöm önnek, köszönöm... — igv áradoztam. — Mit kösz.önget? — kérdezte erre szárazon. — Hogy mit? Hát azt. hogy megtalálta és... Vissza akarja adni..., — Visszaadni? Eszem ágában sincs. — Nem adja vissza? — Majd hülye leszek... — mondta gorombán. — Hát akkor... — hebegtem elgyengülten —, akkor miért telefonált? Az ismeretlen hangja türelmetlenül és dühösen csengett: — Mert nem tudom kinyitni! Érti? Maga biztosan meg tudja mondani, hogyan kell ezt az átkozott esernyőt ki... Tamás vejem némi iróniával azt szokta mondani: — Lajos legjobban szereti a kínai bécsiszeletet! Merthogy, ha idegen étterembe kerülök, melynek ételeit nem ismerem, legszívesebben bécsiszeletet rendelek.„De azért kedvenc ételem a brazil feijoada, az olasz pizza, a bajor Eisbein, az angol „fish and chips”, az amerikai „kentucky” csirke éppúgy, mint a pekingi kacsa. Viszont, megvallom, Brazíliában nem kóstoltam meg soha a kajmánhust, Olaszországban a polipot és a francia Riviérán az osztrigát. Apám azt szerette volna, ha vendéglős leszek. Később már azzal is kiegyezett volna, ha elvégzem a közgazdasági egyetemet és ledoktorálok. Ám az semmiképp nem volt Ínyére, hogy huszonegy éves koromban hátat fordítva minden „rendes” és „biztos” állásnak, örömmel tettem eleget Gergely József főszerkesztő hívásának és mint „slapaj”, beléptem a nagymultu „Veszprémi Hírlap” szerkesztőségébe. Nem lett belőlem vendéglős. Ám úgy érzem, hogy igen jó, tapasztalt, körültekintő és igényes — vendég lett belőlem. Talán még apám is meg lenne velem elé8ed,e- ___________________________(Londoni A s/ava felbetört. Mérges voltam és csalódott. De hamarosan megbékéltem. Mégiscsak jól tette ez. az ember, hogy felhívott. Ha nem is adja vissza az. ernyőmet. azért okozott nekem egy kis örömet. Kárörömet... 2 CSAK MÁMOROS — Hát igen iszik az uram megissza ő a magáét de sohasem részeg igazán nem lehet annak nevezni inkább úgy mondanám én rá hogy mámoros még akkor is ha tántorogva jön haza sohase durva édes nejem leittam magam megint roiigv ember vagyok mit tegyek de le'azért szeretsz, ugye hát mit mondjak erre csak nem szidom amikor olyan szépen bejelenti ha sohase tagadja le igaz látni rajta ugvis érezni lehet a leheletén de olyan ember hogy nem lehet rá haragudni persze igaz sok pénz lefolyik az én drága uram torkán az ő uj öltönyre valója de meg az én annyira kívánt kabátom ára is meg annyi minden hiába ezen már nem tudok segíteni mert az én jó uram megissza a magáét de nem rúg be soha csak mámoros és attól ő még nagyon rendes marad tessék csak elgondolni kilenc év után is udvarol szépeket mond nekem hát ilyen embertől sajnáljam az. italt inkább több takarítást vállalok inkább jobban töröm magam hogy mást ne is mondjak épp a múlt héten megint szépecskén beszivott s mégis úgy jött haza hogy virágot hozott nekem kilenc szál rózsát mert nem felejtette el, hogy aznap volt kilencedik házassági évfordulónk tessék csak elgondolni háromszor is elesett a lépcsőn négykézláb ért az ajtóig a lelkem de azért egyetlen szálat el nem ejtett... , Baral Endre KORZIKA DRÁMÁJA Folvl. a K. oldalról) gaiotn követelésével szemben, amely esetleg a francia köztársaság territóriumainak elveszítésével jár — hasonlóan ahhoz, ahogyan egyetlen szem fölbomlása a horgolás megállíthatatlan lazulásának s végül szétesésének folyamatát indítja el —, vagypedig hosszú és esetleg keserves konfliktus vállalása azzal a szigettel, amelynek szülöttei közül olyan sokan foglalnak helyet a párizsi parlamentben, magas pozíciót a francia társadalomban és viselnek magas rangot jelző csillagokat tiszti-egyenruhájuk parolinján? Vándor Péter
