Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-10-02 / 40. szám
MAGYAR HÍRADÓ 15. OLDAL HIRES MAGYAR VILÁGJÁRÓK TORDAY EMIL A , Torday Emil (1875—1931) útja hamar elkanyarodott Magyarországról. Mindössze húsz évesen ment ki Belgiumba, szerencsét próbálni. A szerencse sokáig kerülgette, és ha ezt a fogalmat anyagiakra szűkítjük le, a találkozás sohasem történt meg. De ha a tudomány mércéjével, s mitöbb, a népek közötti barátság keresésével mérünk, akkor Torday találkozott a szerencséjével, igaz, ezért a „legsötétebb” Afrikába fellett elmennie, és ott gyarmati tisztviselőként is embernek maradnia. Öt évig végezte Brüsszelben a szürke banktisztviselő munkáját. Történt aztán, hogy a belga kormánynak gyarmatán is egyre nagyobb szüksége volt pénzügyekhez értő emberekre. Meghúzta tehát a mézesmadzagot, kitűnő fizetést és nagy karriert helyezve kilátásba a vállalkozó szelleműeknek. „Kincses szigetet vártam, s helyette dögletes mocsárra találtam” — olvashatjuk egyik művében. A Leopoldville melletti Kinshasában nemcsak éhezett, hanem a sárgalázzal viaskodott. Amikor egészsége ^helyreállt, áthelyezték az óriási gyarmatbirodalom másik szegletébe. Torday örömmel indult a fekete kontinens szivébe, 2000 km-es utat hagyva maga mögött. Földünk harmadik legbővizűbb folyóján, a Kongón, számos vízesés gátolja még ma is a hajóforgalmat. Torday is gőzössel indult, azután csónakkal és gyalogszerrel haladt tova. Az egyik kisebb vízesésnél megkérte a négereket, hogy vigyék le. Nehezen akartak kötélnek állni. Leírásából nemcsak pompás képet kapunk a benszülöttekről és a természetről, hanem megfigyelhetjük, hogyan értékeli át magában mindazt, amit korábban hallott, vagy látott. „Négy emberrel indultunk. Hárman mögöttem ültek, egy elöl, a csónak orrában. Lassú evezőcsapásokkal indultunk, mig csak bele nem jutottunk a zugó áradatba. Akkor egyre sebesebb és sebesebb iramba fogtak. Szédületes sebességgel siklott alá a csónak. A zuhatagtól négy-ötszáz lépésnyire felugrottak, vad dal harsant fel ajkukon: a három evezős káprázatos tempóval dolgozott, a negyedik csak állt mozdulatlanul a csónak orrában, mint valami bronzszobor, szemét előre szegezve, evezője a vízben. Már nem is láttam a 'vizet, csak valami egyforma, szürke lepel szikrázott szemem előtt. A partok meg mintha repülnének viszszafelé. Egyenesen előttünk sziklászirt állta utunkat. Az evezők őrülten dolgoztak. A szikla már csak száz lépés, már csak nyolcvan, hatvan, tiz...az első ember kanyarit egyet karjával, a csónak körülfordul, nem látom, csak érzem, hogy elsuhanok valami mellett és megcsendül a ladik: sima vízre értünk. Életem legdicsőbb pillanatait éltem át. És szivemben csodálat ébredt a megvetett „vadak” iránt, akik óriásokká nőttek szememben. És a csodálat első lépcsőfoka a szeretetnek és barátságnak.” Torday tovább haladt a lépcsőkön, valóban eljutott a szeretetig és a barátságig. Ettől azonban még nem vált volna neves kutatóvá. Nem földrajzi felfedezővé, hiszen 1900-ban már meglehetősen pontosan kirajzolták a kontinens térképét, hanem etnográfussá és antropológussá. Vajon mi alakította ilyenné? Kétségtelenül fontos szerepet kapott a baráti közeledés és érdeklődés a benszülöttekhez, de az akaraterő, a szilárd jellem és a bátorság sem hiányzott. Újabb súlyos betegségből csak néger kísérői ápolása mentette meg. így azután hozzásegítették ahhoz, hogy eljusson Tanganyika környékére, az Akalongafokhoz, Belga-Kongó és az angol gyarmatok találkozásához. „Az Akalonga-fokot is kutathattam volna akár VADAK” KÖZÖTT életem végéig, ha nincs az a vénséges vén halász, aki midőn megértette, hogy mit keresünk, előhúzott egy kosár szárított halat és elém rakta: — Tegyék a többi közé. Szükségünk lesz rá, mert messzi útra indulunk, barátságtalan népek között kell áthaladnunk, igy aligha lesz mód friss élelem beszerzésére... Elővettem egy igen szép zsebkést. Kinyitottam, becsuktam, felé nyújtottam: — Fogadd el tőlem emlékül, kedvességedért. Láttam, hogy szebb ajándékot hosszu-hosszu élete során az öreg még nem kapott. És nagyon vágyik utána. — Köszönöm, uram! De nem fogadhatom el. Majd ha megtaláltuk a helyet, mert lehet, hogy nem is azt keresed, amire én gondolok. Azt kerestem, de nemcsak azt találtam meg, hanem az Embert is...” Torday csaknem két évet töltött Katanga földjén, megcsodálva a tóvidéket, de őt nem a földrajz, hanem a néprajz kérdései foglalkoztatták. Egyaránt gyűjtött néger meséket és mondákat, használati tárgyakat, ugyanis a szellemi és a tárgyi néprajz emlékei egyaránt érdekelték. Visszatérve a majdnem négyéves kongói útról, éppen ezek az emlékek keltették fel a szakemberek érdeklődését. Másik útjára 1905-ben, már mint a brit Királyi Embertani Intézet levelező tagja indult, a banktisztviselőből kutató lett. Cseppet sem volt könnyebb dolga ezen a második utón. Amikor például egy ártatlan, boszorkánysággal vádolt négert meg akart menteni a kinhaláltól, magára vonta a főnök haragját és megmérgezték. Az egyszerű emberek ragaszkodása azonban feledtette vele az ilyen és hasonló veszélyes epizódokat. 1907-ben visszatért, ezúttal nem Belgiumba, hanem Angliába, hiszen elsősorban az angol tudományos körök érdeklődését keltette fel munkássága. A szigetországban csak annyi ideig tartózkodott, amig tudományos anyagát rendezte. A harmadik afrikai kutatóutját a British Museum megbízásából végezte, egy angol néprajzkutató és egy festőművész társaságában. Mint a kis expedíció vezetője, biztonságosan járt-kelt a számára is nagyrészt még ismeretlen tájakon és emberek között. Ezúttal a busongo nép sok évszázados ősi kultúráját tanulmányozták. Meglepetésükre a busongók központjában, Misumbában még az apró növésű pigmeusokkal is találkoztak. „Minden főnöknek van egy kis csoport pigmeus alattvalója. Ezek a törpék vadásznak a számára, és a vadért cserébe egyéb élelmiszert kapnak a főnöktől.” Torday Emil harmadik afrikai kutatóutjáról 23 havi távoliét után, 1909-ben érkezett vissza Angliába, súlyos betegen. Ezúttal nem a trópusi kórok támadták meg, hanem egy orrszarvú. Élete végéig csak mankón járhatott. S miközben Londonban tudományos anyagát rendezte, nem feledkezett meg arról, honnan indult. A Nemzeti Muzeum is kapott gyűjteményéből. Tízkötetes műve, a közép-afrikai népek megismerésének alapvető forrásanyaga. Egyszer megkérdezték harmadik afrikai útja néprajzkutatóját, Hilton-Simpsont, hogyan tudott ez a gyenge fizikumú ember szerény eszközökkel kiemelkedő eredményt elérni. A kutatótárs igy felelt: „Hogy miként volt képes Torday tucatnyi kutatóeredményét egyedül elérni, annak titka az, hogy sohasem fogadott el semmit abból, amit fehér embertől hallott, csak azt jegyezte fel, amit közvetlenül az afrikaiak szájából hallott..., s nagyon fontos, hogy Tor* 1 day nyolc afrikai nyelvet ismert. Nem szorult rá a tolmácsok tökéletlen szolgálatára, hanem a nép között jártában-keltében tömérdek adatot szedett össze... A négerek bizalmukba fogadták, nagyon népszerű volt körükben. Biztonságban járt olyan helyeken is, aho.' kevésbé tapasztalt utazó életével fizetett volna.” Pataki Béla Pál NEVEK HISTÓRIÁJA (Folyt, a 14. oldalról) ADALBERT: Germán név, jelentése: fénylő nemesség. VENCEL: A szláv Venceslav névből származik elemeinek jelentése: koszorú és dicsőség. MIHÁLY: A héber Mikaél névből származik, je lentése: az Istenhez hasonló. JEROMOS: A görög Hieronümosz névbő származik, jelentése: szent nevű.-------,------------------------ELMÉLKEDÉS AZ ÉLETRŐL I A legdrágább kincs ii Értékét pénzben senki sem tudja megállapítani, nem is lehet. Kiállításra nem szokták vinni, de akad olyan, amely sokakat megragad kiemelkedő tulajdonságaival. Mindenkinek van, de nem egyforma, azonos kettőt nem találunk, csak hasonlót. Nem csillog, mégis csiszolható, alakítható, mint egy drágakő. Néha még igen nehéz, kemény is. Mindenki félti őrzi. S ha valaki elveszi, az a legnagyobb bűn, senki nem bocsátja meg. Aki pedig megmenti, annak köszönetünket nem tudjuk mivel kifejezni, mert e kincs mindennél drágább. Azok, akik hatalomra vágyódnak a sajátjuk érdekében a másokét eltiporják. Nem veszik i észre, hogy micsoda fájdalmat okoznak ezzel, csak ro- j hannak, törnek, zúznak, törtetnek céljuk felé, olykor: értelmetlenül. Fonala igen gyenge, a pókháló hozzá képest hajó- í kötél. Imádságban naponként kérjük, s ha megkapjuk, mindenkor hálát kell adnunk érte annak a Valakinek, aki a világ kezdetekor megteremtette azt, Senki nem tudja, hogy meddig lesz a birtokában mindenki Isten által meghatározott időre kapja. Aki közel volt már ennek a kincsnek az elveszte séhez, csak az tudja igazán, hogy milyen nagy értél birtokosa. Sok ember azt mondja: Szerencsém voj , nem vesztettem el. A hivő pedig igy szól: Isten mé| hetetlen kegyelméből megtartatott az enyém. Némelyek úgy gondolják’; több pénzzel ez a kin? még jobb volna! Ugyanakkor mások egy kevéske éli lemért mindenüket odaadnák, csak megmaradjo kincsük. Különféle módon próbálják megédesiten szebbé tenni ezt a „drágakövet”: az egyik azzal, hog harácsol, mindent magának akar, a másik a kábitc szerrel próbálkozik, és igy tovább. Egy újszülött anyja saját kincsének védelmét hát térbe szorítja, kevesebbet törődik vele, hogy gyerme kéét annál jobban tudja oltalmazni. Akik hivatásuk nak választják védelmét, orvosoknak nevezzük őket. A legnagyobb kincs ez. Szépsége és bája épperj sokféleségéből bontakozik ki. Nem tudja senki senj megfizetni, mert nem lehet. Aki könnyelműen bánik vele, kárt tesz benne, vagy eldobja magától, az nem érdemli meg. Megkaptuk, az a feladatunk, hogy okosan használjuk. Számadással tartozunk róla Annak, aki mindeneknek adta e kincset: ez az — élet. Lukáts András