Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-09-04 / 36. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ IGAZ TÖRTÉNETEK, \ KALANDOS HISTÓRIÁK i A LIKVIDÁLÓ VÁLLALAT (Folytatás) — Vagyis Ön mindenkivel elégedett a környezetében? — Azt hiszem, és nem tartozik Önre. — A Likvidáló Vállalat, Mr. Fergusson, éppen ezekkel a kérdésekkel foglalkozik. — Azt akarja mondani, hogy likvidálják az embereket? — nevette el magát Ferguson. — Természetesen, uram. Biztosíthatom önt arról, hogy cégünk tisztességes és megbízható. — S mit csinálnak azokkal, akiket el kell távolítani? — kérdezte Fergusson nevetve. — Az már igazán a mi gondunk — felelte Mr. Esmond. — Egyszerűen szólva, eltűnnek: és ennyi az egész. Fefgusson felállt. — Nos, rendben van, Mr. Esmond. De tulajdonképpen miért keresett fel engem? Mr. Esmond sóhajtott, és felemelkedett székéről. — Nos, úgy látszik, nincs szüksége szolgálatainkra. Önnek tökéletesen megfelel minden barátja, rokona és a felesége is. — A feleségem? S vajon mit tud ön a feleségemről? — Semmit, Mr. Fergusson. — Akkor miért érdeklődik nálam a feleségem után? — Arra a következtetésre jutottunk, hogy a házasságok — jövedelmünk legfőbb forrását jelentik. — Nos, az én házasságom kivétel. Semmi baj nincs vele. Kitünően megértjük egymást a feleségemmel. — Előfordulhat az is persze, hogy valakinek nincs szüksége a Likvidáló Vállalat szolgálataira — jegyezte meg Mr. Esmond, és a nádpálcája után nyúlt. — Várjon csak — szólt Mr. Fergusson, és kezét a hátán összekulcsolva elkezdett fel s alá sétálni a szobában. — Értse meg, kérem, hogy egy szót sem hiszek el. De ha egy percre is feltételezhetnénk, hogy komolyan beszél, ha feltételezhetnénk . . . Akkor hogyan bonyolítjuk le a dolgot, ha én . . . — Elegendő az Ön szóbeli megbízása. — És a honorárium? — Kizárólag a likvidálás után esedékes. — Ne gondolja, hogy elhatároztam magam — közölte Fergusson sietve. Csupán felkeltette a kíváncsiságomat. — Majd némi tétovázás után megkérdezte: — És fájdalmas? — Egy csöppet sem. Fergusson fel s alá járt a dolgozószobában. — Kitünően megértjük egymást a feleségemmel — mondta végül. — Tizenhat évet töltöttünk el együtt, jóban-roszban. Persze sok minden előfordul, ha az ember valakivel együtt él. Ez elkerülhetetlen. Mr. Esmond közömbös arckifejezéssel hallgatta. — És bármi történne is„ már nem vagyok abban a korban, amikor az ember valami újat keres — folytatta Fergusson komoran. — Nos, tételezzük föl, hogy nincs többé feleségem. Tételezzük föl, hogy viszonyom van Miss Dalelel. Kellemes kilátások! — Ennek azonban egyelőre egy nagy akadálya van — jegyezte meg Mr. Esmond. Udvariasan mosolveott, és az aitó felé indult. — Hol találhatom meg Önt? — kérdezte Fergusson. — A névjegyemet odaadtam, ötig azon a telefonon elérhető vagyok. Addig azonban határoznia kell. Az idő pénz, és nálunk minden előre be van ütemezve. — Természetesen — mondta Fergusson, és erőltetetten nevetett.— És mégsem hiszem el egyetlen szavát sem! S a feltételeiket sem ismerem. — Szerény munkadij csupán, különösen akkor, ha figyelembe vesszük az ön anyagi helyzetét. — S én kereken letagadom, hogy valaha is láttam Önt, vagy beszéltem önnel. — Természetesen. Esmond eltűnt. Fergusson újra a papírok fölé hajolt. Belépett Miss Dale a postával, és Fergusson kénytelen volt beismerni magának, hogy titkárnője rendkívül vonzó jelenség. — Van még valami kívánsága, Mr. Fergusson? — kérdezte Miss Dale. — Tessék? Nem, most semmi — felelte Fergusson. Hosszan nézett az ajtóra, amely mögött a leány eltűnt. Nem ment a munka. El is határozta, hogy inkább hazamegy. — Miss Dale, dolgom van — mondta, miközben a kabátját felvette —, el kell mennem. KÖVETKEZŐ SZAMUNKBAN ELKEZDJÜK VAJDA ALBERT “FORGÓSZÉL” cimü uj romantikus kisregényének a közlését. Attól tartok, nagyon sok a munka. Nem tudna ezen a héten egy-két este itt maradni velem, hogy utolérjük magunkat? — Szívesen, Mr. Fergusson — felelte a leány. — Majd . . . majd valamiképpen megjutalmazom érte. Minden jót! — gyorsan kilépett az irodából. Lángolt az arca. Mrs. Fergusson csodálkozva nézett korán hazaérkező férjére. — Már megjöttél? — jegyezte meg. — Nem is örülsz neki? — kérdezte Fergusson olyan kihívóan, ami önmagát is meglepte. — Dehogy nem. — Azt akarod talán, hogy eltemetkezzem az irodában? — kérdezte Ferguson éles hangon. — Ugyan már, ki mondta neked azt, hogy.. — Kérlek, ne vitatkoz — szakította félbe Fergusson. — Hagyj békén. — Ki nem hagy téged békén? — förmedt rá a felesége. — Megyek és lefekszem egy kicsit — felelte Fergusson. Felment az emeletre, megállt a telefon előtt, ránézett az órájára, és a legnagyobb csodálkozására fedezte fel, hogy öt perc múlva öt óra. Idegesen körbejárta a telefont, tompán meredt Esmond névjegyére, és lelki szemei előtt felbukkant Miss Dale bájos alakja. Aztán hirtelen a telfonra vetette magát. Tárcsázott. — A Likvidáló Vállalat. Esmond beszél. — Itt Fergusson. — Igen, uram. Mit határozott? — Azt határoztam ... — Fergusson görcsösen szorongatta a telefonkagylót. — Tizenhét éve vagyunk házasok! Volt jó és volt rossz is az életünkben. Hát becsületes dolog lenne ez? — Mit htározott? — ismételte meg Esmond a kérdést. — Én . . .én . . . semmit sem határoztam! Nincs szükségem a szolgálataikra! És vegye tudomásul, hogy magukat börtönbe kellene csukatni! Jó napot! Letette a telefonkagylót, és nyomban úgy érezte, mintha megkönnyebbült volna, Lesietett a fölszinre. Felesége a konyhában tevékenykedett. Fergusson megállapittotta, hogy rántott bordát készít estebédre. Sohasem szerette a rántott bordát. Nem fontos. Elhatározta, hogy az ilyen apróságokkal nem törődik. Csöngettek. — Valószínűleg a mosodából jöttek — mondta a felesége. — Nyiss ajtót, kérlek — Szivesen. Saját előzékenységétől meghatva, Fergusson szinte örvendezve nyitotta ki az ajtót. Két férfi állt előtte, egyenruhában, zsákkal a kezében. — A mosodából jöttek? — kérdezte Fergusson. — A Likvidáló Vállalattól — hangzott a válasz. (Folytatjuk)
