Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-09-04 / 36. szám
MAGYAR HÍRADÓ 9. oldal KISÉRTETJÁRÁS Irta: MIKES MARGIT Mikes Margit A bankigazgató özvegye, Lucy benézett az ajtó üvegen át néhai félje műhelyébe és elállt a lélegzete, majdhogy el nem ájult az ijedtségtől és meg kellett fogózkodnia az ajtófélfában. — Denis, az Isten szerelmére, te vagy? — akarta kiáltani, de csak suttogó hangok jöttek ki a száján. — hazajöttél? Félje, Denis ott állt a műhelyben, az ablakon betűző holdfény megvilágította kabátját, a szokott viseltes fehér munkaköpenye volt rajta, ide-oda mozgott az egyik állvány előtt, melyen a szerszámai voltak szép rendben elrakva. Mert Denis műhelyében mintarend uralkodott. Egyetlen hobbyja volt ez a kis helyiség, a bankból hazatérve, idegesítő munkája után rögtön ide vonult, felöltötte ezt a fehér munkaköpenyét és dolgozgatni kezdett. Fuj-t-faragott, műhelye pazarul fel volt szerelve szerszámokkal, melyek kedvteléséhez szükségesek voltak. Ide senkinek sem volt szabad belépnie, nehogy takarítás ürügyén megbolygassa az általa féltve őrzött rendet. — Látod, Denis — gondolta Lucy —, minden úgy van, ahogy itthagytad, senki sem nyúlt semmihez. Most, hogy hazatértél újra, minden a kezed ügyében van. Remélem, meg vagy elégedve. Csak azt nem értem, hogy tudtál hazajönni? Lucy behúzta függönyt a műhely ajtaján, nem tudta tovább nézni a halott félje kisértetét és visszaindult a hálószobájába, mely az emeleten volt. Egy pohár tejet jött le meginni a konyhában álló fridzsiderból, mert gyomorégés kínozta, még a villanyt se gyújtotta föl, a Hold nappali fénnyel világított, nem a Nap arany fényét szórta a mezők, fák és dombok fölé, az egész tájra, mely az özvegy birtoka volt a ház körül, nem, a telehold ezüst világítását hintette szét. Mikor kiitta a pohár tejet és a gyomorégése megszűnt, meg nem állhatta, hogy az üvegajtón át be ne pillantson a félje műhelyébe, amely Denis halála óta elárvultán állt. Amit ott bent látott, megdermesztette a vért ereiben: félje tett-vett a műhelyben fehér munkaköpeny-ROZSAILLAT A rózsaillat IQuság-szaga tartott ébren egész éjszaka. Hozta-vitte a szél az ablakon át. Léleknek lélegzett a friss virág. ben, a műszerállvány előtt mozgott, a satupad mögött... — De hogy tudott idejönni? — ismételte meg a gondolatát — hisz az lehetetlenség, hogy félje egyáltalában föl tudná ölteni a kabátját arra a testére, ami nincsen, mert Denis még a kórházban végrendelkezett, általános örökösévé őt tette meg, vagy kétmillió dollárt hagyott rá, a saját testét pedig, egyetlen igazi tulajdonát az egyik orvosi egyetemre testálta, igy akarván támogatni még halála után is a tudományt, hogy a fiatal orvosnövendékek hasznot húzzanak belőle betegségét tanulmányozva a holttestén... Igen ám, de ha testét földarabolták, szétboncolták, aztán ki tudja, hova temették, hisz még rendes temetése sem volt, helyette szép köszönőlevelet kapott a kórháztól nagylelkűségéért. Mondhatni, Denis angolosan távozott az életből, csendben, minden feltűnés nélkül, ilyen volt egész életen... Csak a munka a hivatalában, utána pihentető szórakozásul ez a műhely. De nem értem, hogyha a testét földarabolták, hogyan tudott akkor mégis egészben megjelenni? Vagy talán csak a szelleme tért vissza, amit az imént láttam, az csak a teste porhüvelye nélküli lelke volt? De én úgy tudom, úgy olvastam, hogy minden kisértet saját testi ruhájában, sőt tulajdon ruhájában jelenik meg, igy van ez a régi angol várkastélyokban is, ahol minden ósdi épületnek megvan a rendes kisértete, aki valaha ott lakott. Denis pedig földarabolt testére hogy tudta fölhúzni a munkaköpenyét? A szellemére? Egyáltalán van a szellemeknek alakjuk? Ilyen metafizikai gondolatokkal indult fel Lucy az emeleti hálószobájába, feküdt le az ágyába, megállapította, hogy a gyomorégése - teljesen megszűnt,, nagyszerű orvosság ez a tej, ezt még szegény Denis ajánlotta neki: — Ha gyomorégésed van, igyál egy pohár tejet! Magárahuzta a takarót, aludni úgysem tudott már, úgy felkavarta ez a látvány, a félje imbolygó kisértete teljesen kiűzte szeméből az álmot, arra gondolt, hogy ő most itt fekszik, Denis meg itt van a házban. .. Hiába, igaz az, hogy az elhunytat a régi, szeretett helye huzza vissza az életbe, Denisnek ez a szeretett helye a műhelye volt... — Beszélnem kell vele! Igen, erőt kell vennem magamon és megszólítanom őt, mert az mégiscsak lehetetlenség, hogy a féljem visszajött és szót ne váltsak vele... Akármennyire is megbénít a félelem, meg kell őt szólítanom, hátha fontos mondanivalója lenne számomra... A léghuzatban egy lepke repkedett, ö volt a meghajszolt képzelet. Ablakhoz álltam. Valami benti nyom, szövődmény izzott az égi mellkason. Tejut. — Motyogtam — semmi. Csillagok... Köhögtem. Távol kutya ugatott... Világított a hold. S a holdfénnyel meszelt kövesuton valami elszelelt. — Valahonnan egy tücsök türcögött. Valaki járt bennem s a rózsák között... Békési Gyula Erőt vett magán és ugyancsak holdvilágos éjszakán lemerészkedett a sötétben a lépcsőkön, villanyt most se mert gyújtani (hátha ezzel elkergeti félje szellemét?), a műhelyajtón óvatosan félrehúzta a függönyt és...és ismét megpillantotta férjét, amint fehér munkaköpenyében ott állt a műhelyben, jobban mondva, foglalatoskodása közben ide-oda mozgott. Lucy kissé kinyitotta az ajtót és a résen át bekiáltott: — Denis! Te vagy? Semmi válasz. Megismételte, újra semmi. A félje meg se fordult, rá se nézett, mintha elmélyedve végezte volna munkáját. Lucy csalódottan nézett be az üvegen és elkeseredéssel gondolta: — Te már nem is hallgatsz rám? Egyáltalában nem érdekel a feleséged? Meg se hallod a hangomat? Pedig micsoda erőfeszítésembe került, hogy megszólaljak! Ha te azt tudnád! Hát ennyire elválasztott minket egymástól a halál? Csak a munkád, a szórakozásod a fontos, én már megszűntem számodra? Régen, ha hazajöttél, mindig volt egy-két kedves szavad hozzám, most csak a satupad meg a szerszámaid? Pedig azt hittem, most hogy hazajöttél, valami fontos közlendőd van számomra. Becsukta az ajtót és visszament az emeletre a hálószobájába, lefeküdt. — Ezt nem hittem volna! Meg se hallja a hangomat, rám se néz, ennyire semmibe vesz, pedig azt hittem, elsősorban miattam jött haza... És ennek az embernek őrizgettem a műhelyét, nem engedek be senkit, minden úgy van, ahogy volt benne, miért? Hogy hazajáijon kisérteni? Hogy fölzaklasson, minden éjjel tudjam, hogy itt van, ott sertepertél a földszinten, én meg nem tudom lehunyni a szemem? f Másnap kialvatlanul kelek fel, semmihez nincs kedvem, erőm, ezt szerzi nekem? Igazán nem érdemes szeretetet mutatni iránta, nem érdemli meg!... Többé le se megyek hozzá, bánom is én, itt van-e vagy se, nem érdekel. A műhelyét pedig el fogom adni... nem fogom őrizgetni, hogy idejáijon kisérteni, igenis el fogom adni és egy nap majd hiába jön, nem talál itt semmit... A helyiségben pedig vendégszobát rendezek be! Majd fog csodálkozni... i ' Másnap elhivatta a kertészét, aki a parkjukat szokta gondozni és utasította, hogy rakja be a szerszámokat egy ládába, a műhelyt pedig takarítsa ki, az összes polcokat porolja le és a ládákat hordja le a pincébe. A kertész, amikor a nagytakarítás végeztével kijött a műhelyből, a karján lógatva hozta volt gazdája fehér munkaköpenyét. — Ezt ott találtam, egy szegen függött, a félig csukott ablakon át befújt a szél, az lengette ide-oda. Mikor bementem, azt hittem, hogy Mr. Askin áll ott, dehát csak a kabátja volt... i Tegye el, jó lesz magának — szólt a ház úrnője. — Nekem nem kell. Most, hogy már tudja, hogy a szél lengette a kabátot, azt is tudta, hogy a félje sose járt itt, csak az ő felizgatott képzelete szülte az egész hallucinációt.. — Nem bántja, hogy egy halotté volt? — Ä egy cseppet se. Köszönöm. A halottak nyugodjanak békében, az élők éljék tovább az életüket. — Igaza van — felelte Lucy. Hálószobájában az első nyugodt éjjelen átgondolta a helyzetét. A kertész magyarázata a szél lengette kabátról teljesen szétfoszlatták hitét a visszajáró kísértetekben. Pedig mennyit olvasott, hallott ilyesmiről! A spiritiszta szeánszokon történt jelenségek is ön vagy tömegszuggesztiók voltak. A Hamletben is az apa visszajáró szelleme az iró fantáziájában élt. És sósok regény, melyben hazajáró szellemek szerepelnek, mind hazugság volt. Minden...minden! Most itt áll, minden illúziójától megfosztottan, most érezte csak át igazán, hogy eddigi élete kegyes hazugságokban telt el, ennek vége... Félje dehogy látogatta meg és nem is fogja többé soha meglátogatni! Kimondhatatlan szomorúság öntötte el, a teljes egyedüllét szomorúsága. — Még akkor is jobb volt — gondolta —, mikor azt hittem, hogy ő dolgozgat lent a műhelyében, pedig mennyi izgalmat és félelmet okozott vélt jelenléte, mégis boldogabb voltam, mert azt hittem, velem vaw, nem vagyok egyedül... Most látom, a halottak örökké maradnak, nincsenek kísértetek és most határozottan boldogtalanabb vagyok... Még a szenvedések, a félelmek, az ideges remegések is jobbak voltak, mint ez a reménytelen egyedüllét.
