Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-21 / 34. szám
16. oldal MAGYAR HÍRADÓ FELVIDÉKI LEVÉL EPERJESI SÓHAJ EPERJES, v. Sáros megye — (ma Presov, Slovákia) — Nyáron mindig elfogy a sóvárgás az édes, szép öreg Eperjes után. Mai képe ugyan egészen más, mint amilyennek én diákkoromban megismertem — de a rengeteg építkezés, lakótelep, gyár, üzem, malom koszorújában az óráros sóhaja ugyanaz. A sárosi hegyek dél felé kitárt karjában épült középkori város térképe széles oválra tátott cápaszáj, alul-felül két-két sor ház-foggal. Ezek ma is szépek, ha nem is épek, de meghatóak: gyökérkezelt, tömött, koronázott dísznek való valamennyi. Különben is, a látszat csal, Eperjes sosem volt harcias cápa, hanem csöndben munkálkodó kézmives és később iskolaváros. Kicsit mindig világ végén, háttérbe taszítva duzzogott nagy önérzetesen. A sárosi uraknak inkább a hangjuk volt nagy, mint erejiikvagyonuk — a parasztok s kispolgárok végtelen türelemmel kerülték a bajt és viselték a csapásokat. A gyönyörű hegyek és végtelen erdők kitárt völgyeiben külön világban élt a három, négy, sőt öt nemzet és mind másnak tartotta magát, mint az a nép, melyhez jószerivel nem is tartozott: ők csak sárosiak. Különösen, amióta Lipót császár felrobbantotta mind a harmincnegyven várukat, nagyon megtanulták a szenvedés művészetét. RÉGI-RÉGI BARÁTAIM teremnyi szobája (vagyis hat lakása) a 700 éves templomra néz. De nem lehet ablakot nyitni, mert a templom szigete körül folyó utcán nagy a lármás és poros a forgalom. Ebéd után nem is ebben a boltíves, hűvös teremben üldögélünk, hanem a belső udvarra szolgáló kis tornácon, melynek egy méter a szélessége, három a hossza, háromszáz muskátli virít a korlátján, s napsütött öblében hatan emlegetjük a múltat. Fényképek is bizonyítják, hogy a bártfai piacon, meg Rákóczi zborói romvárában, meg az orlovi lengyel határ sorompójánál, meg az eperjesi várárokban csinált teniszpályán ismerkedtünk. Milyen furcsa, hogy a töméntelen Eperjesről elvándorolt között éppen az én barátaim maradtak meg otthon. Barátnőim, mert a férfiak már majdnem mind kiköltöztek a temetőbe. S aki még itt mosolyog a kacagó menyecskéken — múltkoriban ünnepelte kortársaival együtt, a városháza dísztermében, nyolcvanadik születésnapját. Figyelmembe ajánlja azt a szép szobát. AZ EGYIK HÖLGY lánya, aki kulturtanácsos a városházán, mutatta meg. Elegánsan, igazán művészien renovált és feldíszített öreg városháza, sokkal szebb, mint amikor a levéltárban ömlesztett papirkötegek közt töltöttem egy nyarat, amikor a bártfai szárnyasoltárokról diszszertációirásra készültem... Vajon elrendezték-e már azokat a mostoha sorsra jutott papírokat? Igen, meg lehet nézni a Karaffa-börtönben.Itt mindjárt a szomszédban, ebben a zordon ötszáz éves házban, mely a város déli főkapuja mellett, nyilván vám — és mérlegháznak, meg raktárnak épült. Erős falai, erős kapuja alkalmassá tették, hogy Karaffa egy ideig börtönnek használja. S mivel alápincézett, tökéletesen száraz, cseppet sem penészes mint a két hosszú, boltíves helyiségsora, néhány éve itt helyezték el a levéltárat. Hogy elvannak-e rendezve a pártfai és eperjesi polgárok, céhe, bíróságok és más hivatalok iratai, azt nem tudom, de nagyon jó vaslábu polcokon, földtől a boltozat tetejéig, várják a buvárkodókat. Úgy láttam, mintha most egyetlen szőke asszony dúskálna ezekben a kincsekben. Igaz, óriási lelkiismeretességgel. Már messze jártunk, a frissen renovált várostornyot és a tanácsköztársaság emlékére épült hatalmas szobormüvet néztük, mikor bennünket utolért, hogy egy megjegyzését korrigálja. Azt mondta, hogy a legrégibb iratok németül Íródtak? Bocsánat, tévedett a legrégibb iratok nyelve latin. Az Eperjest körüldédelgető hegyek-völgyek tele vannak remek gyógyvízforrásokkal. Ceméte, Savanyuviz. Borkút — fel, egészen Bártfa-fürdőig, s azon túl, egyik jobb izű, mint a másik. Már mindet kóstoltam — most megnézzük a környék hajdan legnagyobb kincsét, Sóvárt. SOKSZOR ÁTMENTEM már a falun, hiszen egy lépésre van a várostól, de nem tudtam, micsoda remek négyszáz éves sóbánya van itt. Egy egész domboldal tele vele. Fent a tetőn áll a hagymatetejű klppacska, a fatorony, melyben fakalapáccsal fadobon verték a bányászok ébresztőjét. Alatta ott a bánya, ahol 1572-1752-ig merőleges aknában, 36 egymás fölé erősített létrán háton hordták fel a kősót. Akkor a bányát elöntötte a talajvíz és 50 évig tartott, míg az újítás megérett: a vizes aknába bivalybőrből való bőrzsákokat eresztettek le kötélen — egyik ment le, másik jött fel. — és azoknak huzókötelét négy pár ló vontatta körbe-körbe járva ebben a 18 méter cirkuszban. A két 900 literes bőrzsák naponta ötvenegyszer szállt le a 453 méteres mélységbe s emelj kedett onnan a lovak segítségével magasba. 1905 óta, s mai nap is, villanyerő huzza a sós vizet. A kiemelt viz csatornán folyik le a cseternyébe. Ez hosszában 17, széliében 4 falazott kőoszlopra kötött erős deszkapalota. Benne 13 tároló medence, minden csupa fából, egyetlen vasszög felhasználása nélkül. A maga nemében remekmű, egészen különös az uszodaszagu hangulata. Innen a vernyába, a sófőzőbe vezet az ut. Ez a legmodernebb az épületsorban, 1925-ig műkö- 1 dött. Most is van valami szerepe, bár nem láttam benne életet. A napi 10-12 vagonnyi sót messze lent, a városban készítik, ahova a környező dombokról, innen is, összecsurog a 32 százalék sót tartalmazó, szondákon kiemelt V17. LENT PEDIG, az országút mentén áll a pompás iroda és raktár. Olyan szép, akár egy templom, csakhogy az árkádos tornáca, barokk tornya, dupla fedele kivül-belül mindene omladozik, vakolatát, zsindelyét hullatja. Micsoda ipari múzeumot lehetne ebből alakítani! Magyarázom Turek mesternek — aki 35 évig volt az uj sógyárban művezető és mot nyugdíjasként a nyugdíjas üzemet őrzi —, hogy a múlt héten Balatonudvarin egy pici malomban milyen elragadó múzeumot láttam. A malom jár, őrli a szomszédok búzáját, de a molnár tudja az öreg jószág muzeális értékét és oda, meg a szomszéd házába, meg annak a kertjében külön erre a célra épített múzeumba valóságos gazdag néprajzi gyűjteményt hordott. Cserépedény, szőttes, faragott bútorok. Tömérdek jó elrendezett, szebbnél szebb hol_ mi. Erre a mester kinyitotta a különben igen nehezen megtalálható kisded múzeumot, ahol már sok érdekes tárgy látható a sóbánya és a sóbányászok múltjának bemutatására. És egy sor gyönyörű párnán pálcikával csomózott sóvári csipke, a bányász asszonyok remeklése. A világ tele van érdekességgel. Akár a Föld túloldalán, akár pár óra járásra: érdemes benne bányászni. Mert azután késő bánat, a meg nem ismert csodák nélkülünk válnak valóra. Móricz Virág ÍOI. SZÜLETÉSNAP MOHÁCS, Baranya megye — Százegyedik születésnapját ünnepelte a Baranya megyei Szűr községben a német anyanyelvű Laurer Jánosné. Az idős asszonynak egy leánya él — ő is hetvennyolc éves már — valamint két unokája, tizenegy dédunokája és két ükunokája van. Születésnapjára kedvenc virágát kapta, rózsát s legkedvesebb német nyelvű nótájával köszöntötték: ,,Es blühen Rosen...” — elnyiltak a rózsák... MOHÁCS EMLÉKE MOHÁCS, Baranya megye ,— A Mecsekvidéki Intéző Bizottság szerdán plenáris ülést tartott Pécsett, a megyei tanáps- i háza nagytermében. Az ülésen a természeti és történelmi értékek védelmével, sorsával foglalkoztak. Az intéző bizottság tájékoztatást hallgatott meg a Pécs közelében levő Jakab-hegy régészeti feltárásának, idegenforgalmi hasznosításának terveiről. A szép környezetben vaskori földvár, halomsirmező és pálos kolostor maradványai várnak régészeti feltárásra, illetve helyreállításra. Az intéző bizottság úgy foglalt állást, hogy a Jakab-hegyi kirándulóközpont fejlesztését gyorsítani kell. A Kelet-Mecsek tájvédelmi körzetté nyilvánítása régi elgondolása Baranyának. A hét-nyolcezer hektáros terület bővelkedik természeti szépségekben, és látogatottsága gyorsan emelkedik. A nagy érdeklődésre tekintettel az az elképzelés, hogy nem koncentrált, hanem több kisebb kirándulóhelyet alakítanak ki, hogy a táj kárt ne szenvedjen. Mohácson történelmi emlékparkot létesítenek a csata 450. évfordulója alkalmából. Az intéző bizottság az ülésen jóváhagyta munkatervét. ÉKSZEREK A MAGYAR MÚLTBAN BUDAPEST — Magyarországon — a leletek tanúsága szerint — a rézkor óta divat az aranyékszer. Az idők során csak formája, mérete változott. A Nemzeti Muzeum most készülő régészei kiállításán bemutatják a muzeum ritka aranygyűjteményének legékesebb darabjait, számos uj szerzeményt is. Szinte mindegyik tárgy kuriózum. Először kerülnek közönség elé a plasztikus diszű kelta nyakperecek. Aranyláncok, gyűrűk és fülbevalók a római lakosság divatját ismertetik meg velünk. A népvándorlás korának „barbár,, pompáját a hun uralom időszakától kisérhetik figyelemmel a látogatók. Megtekinthetik a hires szegedi — nagyszéksósi aranyleletek — hun királyi temetkezési emlék — legjelentősebb darabját, az aranycsészét is. A hun kori vezető réteg nőinek gazdag ékszereit a legpregnánsabban a bakodpusztai sirleletek tárják elénk. Féldrágakövekkel diszitett aranyláncok, állatfejes arany karkötők a korszak ötvösművészeti alkotásai, amelyek talán Edika szkir király, Attila bizalmasa feleségének ékszerei lehettek. Az V. század első felében rejtették földbe azt a páratlan értékű aranykincset, amelyet a „szilágysomlyói második kincs” néven tart számon a tudomány. Tiz pár aranyfibulából, három aranyedényből, egy eskühöz használt, nagy méretű aranykarikából és egy ónix díszítésű aranyfibulából áll. A bócsai és a; tépei fejedelmi sírokban találtj súlyos övveretek, a bócsai sírból előkerült nyiltegez aranyveretei arany ivókürt, az avar fejedelmek gazdagságát bizonyítják és alátámasztják azt a krónikából ismert híradást, amely szerint az avar birodalom legyőzése után, a VIII. század végén 15 négyökrös szekér szállította a zsákmányt: aranyat, ezüstöt és selymeket a kifosztott kagáni székhelyről Nagy Károly udvárába. HIRDESSEN LAPUNKBAN!
