Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-14 / 33. szám
20. oldal MAGVAK HÍRADÓ IGAZ TÖRTÉNETEK, KALANDOS HISTÓRIÁK VISSZA A TERMÉSZETBE (Folytatás) Napokon át csak az éhség űzött ki bennünket bambuszkunyhónkból, mert most már azzal töltöttük időnket, hogy megpróbáltuk lábunkat szárazon és tisztán tartani. Sebeinket forró vizben mostuk, mivel semmiféle orvosságot nem hoztunk magunkkal. Bár Tahitiban figyelmeztettek bennünket arra, hogy, vigyünit-magunkkal különféle kenőcsöket trópusi kelések ellen, mi tagadtuk a modern ember találmányait. A civilizáció átkaival együtt magunk mögött hagytuk áldásait és eredményeit is. -Egy nap azután feUmresett "bennünket egy Tioti nevű bennszülött és gyógyfüveket ajánlott. De ezek sem segítettek. Fokozta szenvedéseinket, hogy a számtalan DocsMva p<37- ményi táptalajul szolgált a moszkitólárváknak. A moszkitók eddig is kellemetlenkedtek, de most már vastag felhőkben raizottak körülöttünk, bárhová is mentünk. Testünk minden procikáját újabb és újabb csipések érték, olyannyira, hogy elkeseredésünkben legszivesebben kiugrottunk volna a bőrünkből. A nappal támadó moszkitó is rossz, de az éjjeli tízszer rosszabb, mert az terjeszti a rettenetes betegség, az elefantiázis kórokozóját, egy kis parazita férget, amelyet aztán még lárva állapotában az éjjeli nőstény moszkitó juttat az ember vérkeringésébe. Ahogy fájó és dagadt lábbal élelemszerzése indultunk, megdöbbenve tapasztaltuk, ho?y alig van mit szüretelni. Egy nap észrevettük, hogy falusiak jönnek fel és szedik le titokban a gyümölcsöket. Hiába tiltakoztunk — tehetetlenek voltunk. Kiderült, hogy már hosszabb ideje késett az élelmiszert szállító hajó, s a bennszülöttek, akik már megszokták, hogy a kókuszdiókat eladva, Willy boltjábó llátják el magukat rizzsel és liszttel, most élelem nélkül maradtak. Végül is el kellett hagynunk Fatu-Hivát. A bennszülöttek összeeszkábáltak egy bárkát, amellyel áthajóztunk a legközelebbi lakott szigetre, Hivaoára. A hajóuton Liv rettenetes állapotba került, lába annyira meedacrarlt mintha elefántiázisban szenvedne, a sebekből már nyers hús türemlett elő, többször is elájult. A szigetekhez érkezve, bárkánkat a hullámok nekicsapták egy sziklának. Megragadtam Livet, és beugrottunk a vizbe. Egymás kezét fogva evickéltünk ki a sekély vízből a biztonságot nyújtó füves partra. A legénység a vízzel szinültig megtelt bárka kimentésével foglaltoskodott. Az evezőket, valami kevés gyümölcsöt szalmakalapot és más apróságokat a hullámok mosták ki a partra. Megérkeztünk Hivaoára. Bár a betegség és az éhség elűzte őket, Heyerdahlék visszakivánkoztak édenükbe. Fatu-Hivára, régi otthonukba visszatérve, meglepte tapasztalták, hogy távollétük rövid ideje alatt a dzsungel visszakövetelte jogait, a növényzet újra ellepte fáradságos munkával kialakított tisztásukat. Házuk is tönkrement. Újra eleredt az eső, a moszkitók újra támadtak. Itt nem maradhattak. Követnünk kell a bennszülöttek példáját — javasolta Liv —, ott kell hagynunk a dzsungelt, és a parton kell letelepednünk, ahol a szél elűzi a moszkitókat. Egyetértettem vele, de akkor egy másik völgyet kell találnunk. Nem élhetünk együtt a különböző betegségekben szenvedő szigetlakokkal. túl nagy volt a fertőzés veszélye. Polinéz barátunk, Tioti, azt tanácsolta, hogy keljünk át a hegygerincen, és telepedjünk le a másik parton, ahol a keleti szél elűzi a moszkitókat. A keleti part egy Ouia nevű völgyet kivéve, teljesen lakatlan. Csak egy öreg ember élt itt, nevelt lányával. Tel Tetua valaha négy törzs főnöke volt, s túlélte tizenkét feleségét. — Tei Tetua az utolsó ember a múltból — magyarázta Tioti. Ő az egyetlen a szigeten, aki még emberhúst evett. De várható, hogy magányában egy exkannibál is örül a társaságnak. Egyébként sem volt választásunk, mert barátaink szerint Ouia volt az egyetlen olyan völgy, amelyet gyalog elérhettünk. Tioti megígérte, hogy átvezet minket a hegygereincen. Az ut nehéz volt. Délután olyan sürü bambuszerdőhöz értünk, amelyben hosszú késekkel kellett magunknak utat vágni. Tioti az egyik lehulló bambuszdarab meg is sebesitette. Amikro Liv leült, hogy bekötözze a vérző sebet, egy pillantása a férfi jobb bokájára esett. Szemével intett nekem, és én is odanéztem. Világossá vált, hogy Tioti azért keezdett hosszú nadrágot viselni, hogy elrejtse iszonyúan megdagadt bokáját, a jobb lábán kezdődő elefatiázist. Ez a tragikus felfedezés mindkettőnket megrendített. És még inkább megértettük, mennyire fontos, hogy elmeneküljünk a ragályt terjesztő moszkitók felhői elől. Ouia völgyébe érkezve, egy áevékkendős ember sietett elénk Tei Tetua egy futott, akár egy fiatal zerge . Kezet nyújtottam neki és Kaohával köszöntöttem. — Maradjon itt — biztatott bennünket. — Ouián sok a gyümölcs. Sok disznó van. Mindennap disznót fogunk enni. A szél is jó Ouiában. Kísérőnk, Tioti azonban a fejét rázta. — Ouia nem jó — mondta. — Ouián sok gyümölcs van, sok disznó és jó szél. De Ouián nincs kopra és nincs pénz. Omoán jó. Sok ház, sok ember van. Sok kopra, sok pénz. — De Tioti — vágtam közbe —, minek neked pénz, ha úgy is van mit enned? Tioti elvigyorodott. — így van ez — felelte, és vállat vont. — Azelőtt jó volt pénz nélkül is. Most már nem vagyunk vadak. Fatu-hivai második otthonunk még kisebb volt, mint az első, valójában csak egy pálmaleveleekkel fedett fészek. Magas póznákra épült, hogy elkerüljük a vaddisznók látogatását. Azt terveztem, hogy konyhát építek, de ebben Tei Tetua megakadályozott. Ebben a völgyben az ő vendégei voltunk, s ragaszkodott hozzá, hogy ő főzzön ránk. Kitűnő szakács volt és nagy gurmand, úgyhogy reggel, délben, este a legváltozatosabb ételekkel traktált bennünket. Hamarosan felismertük, milyen szerencsések vagyunk, hogy végül is eljutottunk Tei Tetua világába. Mindent természetesebbnek tekintettük volna, ha Norvégiából egyenesen ide érkeztünk. Hiszen ezt a Polinéziát kerestük. Itt találtuk meg a világnak azt a megmaradt zugát, amelyről mi, fehér emberek álmodunk, de ugyanakkor meg is akarjuk javítani az ottaniak életét. Egyik este Tei az apjáról, Utáról mesélt nekünk, az Ouiavölgy legnagyobb és legvadabb harcosáról, aki igazából csak az emberhúst szerette, ahogy a többiek. Liv iszonyodott, Momo, Tei Tetua nevelt lánya, nagy barna szemekkel, félig tátott szájjal hallgatta velünk együtt a békés öreg ember történetét, aki úgy mesélt ezekről az eseményekről, mintha csak egy egyetemi étkezdében kapott ebédről számolna be. Tei egyetlenegyszer, még fiatal korában, vett részt ilyen kannibál ceremóniában. Emberhúst többnyire csak vallási szertartások alkalmával ettek, s ez is egy fajtája volt a bosszúnak. Heyerdahlék édeni élete Ouián sem tartott sokáig. Amoából bennszülöttek érkeztek — kíváncsian arra, hogy mi történt a fehér emberekkel. Látva, hogy a széljárás kedvező, sok a disznó, az újonnan érkezettek nem is tértek vissza régi otthonukba. Kunyhókat építettek, vadásztak, halásztak, a völgy megtelt a gyerekek kiáltozásával, az asszonyok nevetésével. Úgy tűnt, hogy visszatért a v;lgybe a régi szép világ. De néhánv héttel később, újabb telepesek jöttek. Akadtak köztük néhányan, akik narancsokból valami sörfélét főztek, és ettől kezdve egyre több részeg ember dülöngélt a településen, Heyerdahlék aggódni kezdtek, mert tudták, hogy a részeg polinéziaiak veszélyessé válhatnak, gyilkosságra is képesek. (Folytatjuk)
