Magyar Hiradó, 1975. július-december (67. évfolyam, 27-52. szám)
1975-08-07 / 32. szám
1 ■B»»*’* mis*- * (m ja hím jiaydaw ísbfo .? MAP,YAli HÍRADÓ 9. oldal Ó, SANTA LUCIA...! Irta: HALÁSZ PÉTER Társadalmi mozgalom indult Münchenben azzal a célkitűzéssel, hogy megmentse a velencei gondola-ipart. Ezzel kapcsolatban két kérdés merült fel: miért szorul megmentésre a velencei gondola és ha igen, akkor miért éppen a münchenieknek kell megmenteniük: Először hadd válaszoljak az első kérdésre. A velencei gondola-ipar azért szorul megmentésre, mert Velencében ma már mindössze két tj.h— pfttr gondola-épitő működik, az egyik Signor Nedis Tramontin, a másik pedig Signor Gorrado Costantini vállalata és mivel mindketten 60-as életéveiket tapossák és műhelyeiknek egyetlen inasa sincs, ha ők ketten eltávoznak egyszer Charon csónakján a velencei lagúnák világából, akkor a nagy múltú, nemes mesterség örökös nélkül marad. Műhelyeikben külön-külön mindketten évi 5 gondolát építenek. Ezidőszerint 450 gondolája van Velencének, az ősi városnak, amelynek vizein egykor több mint 10.000 gondola siklott és mivel egy-egy gondola élettartama kevesebb mint 20 esztendő, könnyű kiszámítani, hogy az évszázad vége előtt a gondolák mindörökre eltűnnek Velence lagúnáiról. Miért olyan nehéz mesterség gondolát építeni és miért nem akad inasgyerek Tramontin ur és Costantini ur műhelyeibe, arra magyarázatként szolgálhat, hogy a gondolákat 12-féle fa-fajtából építik, különleges formájuk évszázadok során alakult ki, a tapasztalat tanította meg a gondolásokat arra, hogy milyen formájúnak kell lennie az ideális hajónak ahhoz, hogy egyetlen rúd irányitsásával siklani lehessen velük Velence lagúnáin, terhet és utasokat szállítva. Egyik sajátossága a gondolának, hogy a hajó egyik oldala magasabb, mint a másik. De talán mindennél nagyobb nehézséget okoz az, hogy a gondola-épitő mesterek nem találnak többé olyan ifjakat, akik hajlandók volnának 6 vagy 7 esztendőt áldozni arra, hogy megtanulják a gondolaépités művészetét, összefügg ez Velencének azzal a másik égető problémájával, hogy mind nehezebben beszéli rá a fiatal nemzedéket arra, hogy ne hagyja el Velencét az itáliai szárazföld kedvéért. A fiatalok nagy többsége végképpen távozott Velencéből, mig mások — körülbelül 22-ezren — Mestre-ben laknak és vízibusszal járnak munkába Velencébe. Az egyik ok, amiért fiatalok otthagyják Velencét az, hogy Velencében törvény tiltja gépkocsi tartását, a fiatalok pedig ma már, mint jól tudjuk, autó nélkül nem tudják elképzelni a felhőtelen boldogságot. Az idősebb korosztály másként vélekedik, ők úgy gondolják, hogy Velence a jövő városa, minthogy sikerült megszabadulnia az autóktól. Az olasz parlament 1973-ban szavazta meg azt a törvényt, amellyel 500 millió dollárnak megfelelő lírát utalt ki arra a célra, hogy épületek restaurálásával, viziutak szabályozásával megőrizzék Velencét a végromlástól és megjavítsák lakóinak életkörülményeit. A hatalmas összeg azonban egyelőre csak papíron található, állami, regionális és városi bürokraták iróasztal-lagunái között az igazi bankjegyek kötegei egyelőre láthatatlanok. Utoljára marad a kérdés, hogy miért éppen müncheni társadalmi szervezet tűzte ki céljául a velencei gondolaépitő ipar megmentését? Miért éppen müncheniek gyűjtenek alapot, ahhoz, hogy egy kis gondolaépitő iskolát létesitsenk San Trovaso környékén, ahol a város ingyen bocsájtaná rendelkezésre az iskolához szükséges telket és épületet? A válasz erre az, hogy a nyugatnémet gazdasági csoda következtében a legutóbbi két évtizedben főként német turisták keresték fel Velencét és mint a történelemnek már annyi korábbi utazója — NÉVNAP Poharak az asztalon. Tele a sötétzöld üveg. Apámnak névnapja van, de senki sem köszönti meg. Minek ide a sok pohár? Egyetlen egy is elég! Az ürül és piroslik tyra, akár a szemfenék. Apám az üres poharat szép óvatosan teleönti, s úgy veszi el az üveget, hogy mellé egy csöpp sem jön ki. Körülpislog a konyhában, lassan iszik, kedvtelenül: kimegy, járkál az udvaron, bejön, megint leül. Az asztalra könyököl, megtámasztja a fejét, mert huzza-voi\ja lefelé, merülő ólomnehezék. Délig senki sem érkezik. Macskánk a sámedlin hasal a sparhejt előtt. Dorombol. Különben semmi zqj. Távoli kocsmák pohara cseng, ünnepi zaj kél sörből, borból: apám álmában hallja ezt, vetetlen ágyra dűlve horkol. Péntek Imre ők is szerelembe estek vele. T-’* kötelezettségnek is érzik, imv»! .. lannbei a század egyik legnagyobb nemei iou, Thomas Man örökítette meg Velencét. A velor..<;,ek természetesei örülnek a mücheniek seytőkészségének, egy kiss* azonban aggódnak is. Attól tartanak, hogy ha ; velencei gondolaépitő ipar müncheni alapítású lesz . akkor nemes vörösborok, lacrima Christi helyett ; sörözés dominál Velence regényes ter 'óin, ; gondolásoknak pedig Santa Lucia h- i, Szén Augusztinhoz, a mücheni sör védőpau. .u ához kel énekelniük, miközben dirndlis és sörtekalapos bajo nászutaspárokkal siklanak a lagúnák holdfénye vizén. Történetek hires emberekről FRANCOIS BASSOMPIERRE-t (1579-1646) Franciaország marsallját, egy alkalommal megkér dezte valaki: hány éves? — Körülbelül harmincnyolc vagy negyvennyolc — felelte a marsall. — Hogyan, hát nem tudja pontosan? — Uram — válaszolt Bassompierre —, a pénzemet, ékszereimet és jövedelmeimet számon tartom, mert azokat ellophatják vagy megrövidíthetik. Minthogy nem félek attól, hogy éveim számát valaki elveheti, ezeket sohasem szoktam számolni. *** MRS. BURNS-T, a skót lírikus özvegyét meglátogatta egy angol ur, s kérte, adjon neki félje hagyatékából bármilyen kéziratot vagy bármi egyebet, amit ő — mint mondta — örök emlékül megőrizne. Mrs. Burns azt válaszolta, hogy ő már mindent szétosztogatott a költő barátai és tisztelői között: nincs semmije, amivel kívánságát kielégíthetné. A műkedvelő azonban tovább alkalmatlankodott — mig végre a költő özvegye ezt mondta: — Uram, ha csak engem nem akar elfogadni, boldogult férjemtől egyéb maradványt nem adhatok. *** FERDINAND GREGOROVIUS (1821-1891) német történész lelkes látogatója volt a sorházaknak. Abban az időben a berlini sörházak pincérei már jól értették annak a módját, hogyan kell borravalót biztosítani maguknak. Amikor a vendég fizetett, a pincér 10 pfenniggel kevesebbet adott vissza, kijelentvén, hogy nincs 10 pfennigese. Megnyugtatásul egy marék pénzt is mutatott a vendégnek, mely között tényleg egyetlen darab 10 pfennigest sem lehetett találni. Ilyenkor a vendég rendszerint azt mondta a pincérnek: rendben van. Gregorovius elhatározta, hogy megfigyeli, mit csinálnak a pincérek a 10 pfenniges pénzdarabokkal, melyek hozzájuk befutnak. Csakhamar felfedezte, hogy ezeket mindegyik mellénye bal zsebébe teszi, mig a többi pénzt a nadrágján levő pénzes táskájába. Elérkezett a fizetés pillanata: a nagy történész hivatta* a pincért. Az, mint rendesen, 10 pfenniggel kevesebbet adott vissza. — Félek — mondta a pincér, lázasan keresgélve zsebeiben —, hogy nincs 10 pfennigesem. — Próbálja meg mellénye bal zsebében keresni — sugalmazta jóságosán Gregorovius. A pincér csodálkozva nézett a vendégre, és fülébe súgta bizalmasan: — Látom, ön is kartárs kérem, ne árulja el senkinek ezt a játékot! 1
