Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-02 / 1. szám
• 10. oldal A HADAK ÚTJA Irta: SIMA FERENC A havasprémű Erdélyországot másfélezer éve lakó székelyeknek, a testvér hunok és magyarok összekötő nemzetségének édes-busan zsongó, sajátosan szép, külön himnuszuk is van, amelyet eddig még minden magyar tudni szeretett volna, akivel csak közelebb kerültem egy-egy kicsit az élet utjain. De sokan semmit, vagy csak foszlányokat ismertek belőle, mivel ritkán hallották. Ezeknek — és bizonyára általam nem ismert sok más magyar testvéremnek teszek eleget, amikor most ide iktatom a Sima Ferenc székely himnusz szövegét: Ki tudja merre, merre visz a végzet, borongós utón, sötét éjjelen. Vezesd mégegyszer győzelemre néped Csaba királyfi, csillagösvényen. Maroknyi székely porlik, mint a szikla, népek harcától zq’ló tengeren. Fejünk az ár, jgj százszor elborítja! Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenem. A székelyek Csaba királyfi népe, történelmileg hitelesen. Amikor Attila halála után a két idősebb testvér a trónért viszálykodva belháboruba vitte a birodalmat, azalatt a legfiatalabb testvér, Csaba, az ő híveivel — belháboru ellenzőivel — békésen várakozott a hun fővárostól, a mai Szentestől nem messze lévő várában, amely igy kapta a Békés-Csaba nevet. Amikor a két idősebb testvér belháboruja végülis összeomlásba vitte a hun világbirodalmat, Csaba lóra kerekedett övéivel és bevették magukat Erdély hegyei közé. Jómagam negyedszékely vagyok, egy sepsziszentgyörgyi székely nagyapával. Minden negyedik csepp vérem székely és biztosan ez is hozzájárult, hogy mindig nagyon szerettem erdélyt. És amikor Észak- Erdély pár évre visszakerült Magyarországhoz, a szabadidőm legtöbbjét a Székelyföldön töltöttem és néha — egy kis jóféle fenyővizet is szopogatva hozzá — egész éjszakákat is átbeszélgettünk, hol egyiküknél, hol másikuknál. Mondáikat gyűjtőgettem-jegyezgettem és igy tudtam meg a Gyilkos-tó mellett Lugossy Józseftől elmesélve talán a legteljesebb mondát a Hadak Útjáról, amit ideiktatok, mert megtapasztalásból tudom, hogy lapunk olvasói között is igen sok a nemzeti mondák kedvelője, ami különben eléggé általános magyar sajátság. így jegyeztem le akkor szóról-szóra, gyorsírással, mert újságírás volt a kenyerem, igy hát ezt a fortélyt is elsajátítottam: „Megfogyott népével hátrált Csaba, hogy az elveszett haza visszaszerzésére Ázsiai rokonaival egyesülten térhessen vissza, és Attila szent kardját a kerek tengerhabjaiban tisztára mosván, annak bűvös erejét visszaadja. Erdély véghatáránál őrködni hagyta a székelyt. Elváláskor áldoznak és megesküsznek, hogy fenyegető veszedelem idején segítséggel fordulnak vissza a világ végéről is. Ám alig haladnak a havas aljáig, máris fölkerekedik a körüllakó népség a maroknyi székely ellen. De megrendül a föld, megrázkódnak a fényűk koronái és hírül adják a távozóknak társaik veszedelmét. A hadak egyrésze visszafordul és szétszórja az ellenséget. Egy év múlva ismét megirigylik a völgy lakói a székely nyugalmát és fenyegetik seregeikkel. De a patak sikoltva szalad a folyamba, a folyam a tengerbe, hirt visznek Csaba seregének és a segély nem késik, a székely ismét mentve lön. Három év múltán uj nemzetségek veszik ismét körül a székelyt. Élethalál tusára megy a dolog. Már a szellő nem érte volna utol a Törökországon is túlra jutott sereget, de a puszták viharának szárnyára kapva megtalálta őket oda messze a hírhozó szél, igy Csaba vitézei harmadszor is győzelemre segítik Erdélyben maradt véreiket. Sok idő telt el, a fiatal diófák is megöregedtek. a fiatalok kezéből unokáikéba került a fegyver. A határőrökből székely nemzet, az őrhelyből Székelyország lett. A székelyt sokáig nem merte megtámadni a szomszédja; de ez se tartott örökké... Megszámlálhatatlan a támadók serege... a székely ingadozik... Csaba és hajdani vitézei rég elhunytak. De a Székelyek Járó Csillaga nem szunnyadoz és megemlékezve a hajdani esküvésre, lobogva viszi föl a hirt a földről az égi csarnokokba. Már itt lenn az utolsó csata készül: maroknyi nép az ellenség árjával szemközt... midőn egyszerre paripák szilaj dübörgése és fegyverzörej haitik, fényes hadak némán vonulnak az égen Erdély felé. A testvérek, kik a baj idején már háromszor késedelem nélkül jöttek, negyedízben sem maradnak el. Mint hallgatag szellemek, hosszú sorban nyomulnak a csillagos égen A JÓSZÁNDÉK (Folyt, a 9. oldalról) megérkezett a reggeli posta, férje számára egy levél. Miután ő képtelen volt a borítékot felbontani, a felesége nyitotta ki és felolvasta: „Drága egyetlenem, — igy kezdődött a levél, ezzel a megszólítással, — sajnos nem látogathatlak meg, pedig megtenném, akkor is, ha a feleségeddel találkoznék ott a kórházban, de magam is betegen fekszem itthon. Folyton rád gondolok, emlékezetemben visszaidézem a szép napokat, melyeket együtt töltöttünk, őazok acsodálatos emlékek!... Remélem, hamarosan fölgyógyulsz és újra együtt lehetünk... stb...” A végén a név: Adél. Clara a levelet a borítékkal együtt Jeromos takarójára tette és a félje szemébe nézett. — Igaz ez? — kérdezte. — Igaz, — hunyta le a szemét a félje. Csend zuhant közéjük. Végül a felesége szólalt meg csuklásba torzult hangon: — Azt hittem, hogy mindig igazat mondsz nekem... Jeromos nem válaszolt. Clara elvette a takaróról a levelet, a félje éjjeliszekrényére helyezte és csendesen tovább tevékenykedett a beteg körül. A levélről nem esett több szó, de a férfi megelégedetten vette tudomásul, hogy Clara hidegebb iránta, a terve sikerül... — Clara, meg tudnál bocsájtani? — nézett könyörgően a feleségére. — Én már rég rájöttem hogy az emberekkel úgy kell bánni, mintha meghaltak volna. Akkor sok mindent elnéznének nekik és sok végig és leszállnak ott, ahol a havasok a kék égig emelkednek. Nincsen halandó aki megállhatna a sebezhetetlenek előtt. Rémület szállja meg a tenger ellenséget és futnak mindenfelé. Azóta áll a székely szilárdan honában és nemsokára végetér hű őrködése... A fényes holdak ösvénye pedig, melyet jöttükben és visszatértükben taposnának, eltörölhetetlen marad az ép.boltozatán: aző lábaik és lovaik patkóinak nyoma az, amit derült éjjeken, mint fehér szalagot látsz tündökölni a magasban, és amelynek azon időtől Hadak Útja a neve a székelyeknél, melyre feltekintve megemlékeznek ők Csaba királyfiról és hős atyjáról, Attiláról, amig csak székely lesz a világon.” A csillagos ég szerelmeseként egy színes leírásomban kétágú Hadak Útját az Úristen óriási parittyájának neveztem. Ahhoz is hasonlít, aki még emlékezik rá. Sokhelyütt használt neve a Tejut, amit azonban jobb, ha mi elhagyunk, mert jövevény szó, nem magyar eredetű. Német papok hozták az országba a hittérités során ezer évvel ezelőtt. Székely eredetű igazi magyar neve a Hadak Útja. így érezzük közelebb magunkhoz. Milyen kár, hogy Magyarország és Kanada között a messzeség miatt kissé még az ég is megbillen és igy a legendás Hadak Útja itt nem látható, alatta marad látóhatárunk peremének... mindent megbocsájtanának. Te is most úgy nézz rám, mintha már nem élnék... Az asszony nem felelt, nyomasztó csend volt a __________ (Folyt, a 14. oldalon)_____________ HUMOR A fiú bemegy a papájához. — Papa, van itt egypár dolgom, amit meg kell beszélni. — Remek. Eddig csak olyan dolgokat hoztál szóba, amik még nincsenek neked.- o -— Doktor ur, mit gondol, hasznos a hosszú jegyesség? — Természetesen! Minél hosszabb a jegyesség annál rövidebb a házasság!- o— Az albérlőnek nem lehet gyereke, nem tarthat kutyát, macskát, papagájt, nem zongorázhat és nem tarthat rádiót, televíziót — mondja a főbérlő. — Megértette? — Meg feleli az albérlő. — De tartozom egy vallomással: a töltőtollam egy kicsit serceg...- o -. A papa megkérdi a kislányát: — Az édesanyád megy ma valahova? — Igen, moziba. — S mit hallottál? Vele megyek?- o -Egy nő útlevelet kér. Nem olyan egyszerű a dolog, mert már a kérdőíven előadódik az első nehézség. Tanácstalanul nézi az egyik rubrikát: „Hajszíne”: Némi töprengés után odaiija: „Mikor?”- o -A kopasz fodrász hajnövesztőt kínál vendégének. Vendég: — Hogy meri nekem ezt a szert ajánlani, amikor egy szál haja sincs? Fodrász: — Tudja mit, ismerek egy férfit, aki melltartót árusít...- o-Két barát tizenöt év után újra találkozik. — Mi újság van? — kérdezi az egyik. — Hát — sóhajt fel a másik —, a feleségem megcsal. — Nem jól értetted. Azt kérdeztem, mi újság van?
