Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-23 / 4. szám
fnhfn ,PJ 12. oldal AZ ÁLOMAUTÓ ALKONYA Irta: HALÁSZ PÉTER A száguldás szerelmesei nagyobb epekedéssel beszéltek róla, mint Rómeó Júliáról — vérforraló autónak nevezték, amely kitépte magát minden hajtűkanyarból, amelyet szeliditeni kellett, mint a bengáliai tigrist, autónak, amely vezetőjében fölébreszti a gladiátort s amely a gázpedál könnyed érintésére a másodperc tört része alatt kétszáz kilométeres tempóra gyorsult. A welszi herceg vezette, Stirling Moss, a versenyző és James Bond, a nagy kalandok és nemzetközi intrikák ködlovagja, nevének hallatára az autó Ínyenceinek felgyorsult a szívverése és sóhajt fojtottak el : Aston Martin! Mennyire nem illik e grandiózus, elegáns hűvösen előkelő névhez a hátborzongató szó: csőd. Mennyire stilszerűtlen! És mennyire korszerű! Aston Martin felszámolás alá kerül. Csődtömeggondnok bogozza zilált anyagi ügyeit. A világ legnagyobb presztízsű gépkocsijából — nem készül több. Hatvan esztendővel azután, hogy a Londoni Kensington-keriiletben lévő Abingdon Road műhelyében Robert Bamford és Lionel Martin megkonstruálta az elsőt — 1.400 köbcentiméteres Coventry Simplexmotorral Isotta-Fraschini karosszériában, azzal a céllal, hogy versenyre keljen Bugattival — Aston Martin most a pálya végéhez érkezett. Az első hajtűkanyarhoz, amelyből „nem tudja kitépni magát.” Igaz: ez gazdasági hajtűkanyar. Nem erre konstruálták. Története olyan, mint egy mozisztáré — csupa nagy partner, nemzetközi siker, fényes gála-esemény mérföldköve. Az első világháború után a dúsgazdag Zborowsky gróf finanszírozta készítését. Az Aston Clinton-i emelkedőn futott versenyen megnyerte az első dijat. A márka a két név — a tervező Martin és az első diadal színhelyének kombinációjából született: Aston Martin. A huszas években Európaszerte versenyzett, sorra nyerte a sebesség rekordjait. Brooklandsnál 16 és fél órán át tartó verseny során óránként 120 kilométeres átlag-sebességet ért el. Létrehozta az 1922-es esztendőben a ,, 120-as tempó” fogalmát. Királyfiak, milliomosok és kalandorok autója lett. A Rolls Royce a beérkezettség, a hegycsúcsra való felérés jelképe volt, az Aston Martin pedig a száguldásé a csúcs felé. A második világháború után David Brown vásárolta meg a gyárat, majd megszerezte hozzá a Lagonda-vállalatot és az ötvenes évek során a kettő kereszteződéséből kitenyésztette a nagy telivért, az Astonok hires DB-sorozatát, amely 1959-ben megnyerte a világ sportautóinak versenyét. Az első európai autó volt, amelyen minden elektromos erővel, gombnyomásra üzemelt: a motortető, az ajtók, az ablakok, a csomagtartó, még a benzintank fedele is automatikusan emelkedett, szivargyujtók a szerelékfalon és a hátsó ülések előtt, irhabőr fedte az üléseket, rádió és magnetofongép üzemelt a kocsiban, hűtő-fűtő légszabályozó berendezés. Az őszi autókiállitáson ott tündökölt még egy vadonatúj példány — 16-ezer fontsterlingért. Nyitástól zárásig nagy tömeg állta körül. Nézték, mint a legendás filmsztárt. Valószínűtlen volt. Látomás-szerű. És elérhetetlen. Egy fontos körülményben azonban Aston Martin karrierja eltért a nagy mozidivák pályafutásától. A filmcsillagok nagy pénzt keresnek felfedezőik és kreátoraik számára. Nem mindig. De rendszerint. Aston Martinra azonban csak ráfizetni lehetett. Finanszírozói és készítői számára ő jelentette a nagy szenvedélyt, amely végül, igen, végül az anyagi csődhöz vezet. A világ legjobb autómüszerészei és szakemberei dogoztak az üzemben. Ötszáz iparművésze a szakmának. Az utolsó gépkocsi volt az autózás történetében, amelyen minden parányi alkatrészt kézzel készítettek. Hetenként két Aston Martin gördül ki az üzem kapuján, amikor az utolsó tranzakció történt megmentésére, az utolsó tőke-vérátömlesztés. Nyilvánvaló volt, hogy heti két kocsival az üzem sorsa elvégeztetett. A ráfizetés elérte az évi egymillió fontsterlinget. Az uj társulással a gyár uj lendületet kapott és másfél éven belül heti kilenc Aston Martin-t gyártott. Úgy tűnt, hogy ha a termelés eléri a heti tizenkét kocsit, elkerülhető a vég. Aston Martin mégegyszer „kitépi magát a kanyarból.” De ez már megoldhatatlannak bizonyult. Aston Martin úgy itta a benzint, mint könnyelmű, életveszélyes asszonyok a pezsgőt. Önfeledt kacagással. Tükörbe vágva a poharat. Most végétért, mint egy szomorkás és divatjamúlt sanzon. Csődtömeg gondnok böngészi hagyatékát. És James Bond átül egy Ford volánja mögé. MAGYAROK A NAGYVILÁGBAN AZ ARCHIMANDRITA SOFIA, Bulgária — Kirándulni való vasárnap volt, a hólétől megduzzadt Iszker folyó kavargó habokkal fonta körül a kolostor földszintes épületeit, s a fölöttünk merev bájjal anyáskodó sziklákat. Az országút hegymagas töltéséről hosszan elgyönyörködtünk a tájban, ahol vagy hatszáz éve Sisman cár vívta utolsó vesztes csatáit a hóditó török hadak ellen. Az épületcsoporthoz közelebb érve, megtört a történelmiség varázsa: a magas kőfal előtt indulásra kész traktor pöfögött, körül a nedves földön mezőgazdasági gépek hevertek. Már azon tanakodtunk, nem tévedtünk-e el, amikor odalépett hozzánk egy bozontos szakállu pópa. — Ha a Cserepisi kolostort keresik, akkor jó helyen járnak — mondta magyarul. *** Váratlan és meghökkentő volt a magyar szó itt, a Balkán öreg hegyeinek fenyveseket zugató mélyén, messzi a hazától. S éppen egy pravoszláv egyházi ember szájából! Hirtelenében válaszolni sem tudtunk. Ö szólalt meg újra: — Innen a kolostorból vagyok magam is, szerzetes, Szimeon Archimandrita a nevem. — Honnan tud magyarul? — Valaha Kovács Lajosnak hívtak — mosolyodott el. — Tehát magyar. — Magyar? — legyintett. — Bulgáriában születtem, határain túl soha nem jártam. Még csak egy korty magyar bort sem ittam életemben. Milyen magyar vagyok én...? Kovács Lajos szülei az erdélyi Jakabfalváról vándoroltak ki valamikor a múlt század végén, ő Várnában látta meg a napvilágot. Szerzetestársain kivid senkije sincs. Mondtam neki, ne vegye sértésnek, de mi már-már tsz-részlegnek néztük a szent helyet. Mit keres itt ez a traktor? — A mienk — mondta öntudatosan az archimandrita —, a kolostoré valamennyi gép. Van egy kevés földünk, annak a megműveléséhez kellenek. Meg disznóhizlaldánk és asztalosműhelyünk is van. Halász Péter 4 Megnéztük a kolostori látnivalókat: a nyirkos, hideg templom színüket vesztett tijavnai ikonjait; az asztalosműhelyt, ahol a hat barát — ennyit számlál a 800 éves Cserepisi rend — dolgozik. És megnéztük a sziklába vájt apró kápolnát is, amelyben az elhalt kolostoriak összegyűjtött csontjai pihennek demokratikus halomban... Búcsút vettünk a hajdani Kovács Lajostól és visszamentünk a tavaszba. A szerzetes sokáig nézett utánunk, s én nagyon szerettem volna tudni, mire gondol. Egyszer — még szófiai kiküldetésem éveiben történt — a család az Iszker völgyét szavazta meg egy hétvégi kirándulás színhelyéül. Rögtön eszembe jutott a szerzetes, becsomagoltam hát egy palack „szürkebarátot”, s előre örültem az örömnek, amit Szimeon Archimandritának szerezhetek. Nyár volt. Forró kora délutáni órában érkeztünk a kolostorhoz, amelyet tikkadt csend tartott mozdulatlan tenyerén. A kaput tárva találtuk, de az udvar kihalt volt. A hűvöset Ígérő templom zárt ajtaján babráltunk éppen, mikor végre megjelent egy hegyes szakállu barát. Valószinűtlenül magas és sovány figura, bozontos szemöldökkel, kiálló pofacsontokkal *** — Maguk kicsodák? — kérdezte köszönés helyett. — Magyarok vagyunk — mondom —, szeretnénk szétnézni a kolostorban, ha lehet. — Aha — igy ő. — Szóval magyarok. — Igen — erősítettem meg, kissé csodálkozva azon, hogy nem sietett eldicsekedni: neki is van egy magyar szerzetestársa. Ehelyett ravaszkásan hunyorított: — Jó katona a magyar. Igazi kardforgató nép. — Van maguknál egy magyar szerzetes — mondom a kunképűnek. — Bizonyos Szimeon Archimandrita. — Csak volt, már meghalt. — Meghalt? — Ott a sírja, ni, éppen a lábunknál. A közvetlenül mellettünk feketélő egyszerű sírkő csakugyan „Kovacsev” szerzetes emlékét hirdette. A kövön rajta a fényképe is az Archimandritának; a nagy szakáiétól övezett kerek, barátságos arc, az elkalandozó tekintet. Nehéz lett kezemben a selyempapirba csomagolt borosüveg. Virág kellett volna hát ide, nem bor. Néhány szál virág Kovács Lajos megsüppedt hantjai fölé. Nem gondoltam, hogy valaha még a Cserepisi kolostor felé vihet utam. De amikor úgy adódott, hogy Bulgáriában járva a kolostor közelében autóztunk el, rögtön eszembe jutott néhai Kovács Lajos. Vásároltam egy csokor virágot a közeli városkában, s kértem a sofőrt, álljon meg öt percre a kolostornál. Két barát is ácsorgott a közelben, kíváncsian bámulták, hogy kikászálódtunk a kocsiból. Elmagyaráztam nekik, mit akarok. — Ilyen szerzetesnek a sírja nincs nálunk — mondták. — Magam láttam... — Nincs. Szimeon archimandritának a csontjai bizonyára ott vannak a kápolna csonttartójában... A demokratikus kupac, ahol nincs hierarchia. Ahol emléke sincs már személyiségnek. Kovács Lajos a virágcsokorról is lemaradt hát... Körül a hólétől megduzzadt Iszker kavargó habokkal, sebes csacsogással fonta körül a kolostor földszintes épületeit, s a fölöttük merev bájjal anyáskodó meredek mészkőhegyeket. Olyan volt minden, mint első látogatásomkor... Nagy Károly
