Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-06-26 / 26. szám
MAGYAR HÍRADÓ 11. oldal FIATAL ASSZONY JELIGE — Biztos vagyok abban, hogy a férjem nagyon szeret. Nem akarok dicsekedni, de tudom, hogy minden gondolata körülöttem forog, csak velem törődik, mindennel elhalmoz. Mindez azonban hiábavaló, mégsem érzem boldognak magam. Hogy is mondjam csak, a férjem nem valami jómegjelenésű férfi. Nem jó az alakja, nem az a fajta, akiről a nők azt szokták mondani, hogy jóképű, fess férfi. Ráadásul fiatalon hízásnak indult. Meg is kopaszodott és hiába kérem, nem akar parókát csináltatni magának, fogyókúrát sem tart, ami szerintem csak makacsság az ö részéről. Néha már úgy érzem, hogy szégyellek vele együtt mutatkozni, mert arra gondolok, hogy az emberek sajnálkoznak rajtam, hogyan lehet ilyen asszonynak ilyen jelentéktelen, rossz megjelenésű férje. Nem tudom, mit csináljak? VÁLASZ — Ha fiatal lány lenne, aki valami aranyhajú mesebeli hercegről ábrándozik és emiatt el akar szalasztani egy becsületes, derék, hűséges férfit, akkor Vörösmarty Mihály verséből idéznék egy mondatot: ,,Ábrándozás az élet megrontója, mellyel kancsalul, festett egekbe néz.” Nem akarom megbántani, , de magának ez a gyönyörű verssor túlságosan enyhe gyógyszer. Ha már hozzám fordult tanácsért, el kell viselnie az erősebb kúrát is. Nem a félje miatt, hanem önmaga miatt kellene szégyellnie magát. Nagyon felszínes gondolkodásra, nagyon sivár lélekre vall az, hogy egy paróka és egy pocak körül forognak az érzelmei. Gondolkozzon csak egy kicsit. Összefér-e ez a két szó: paróka és pocak azzal a két szent fogalommal. hogy szeretetés boldogság? Lehet-e, hogy ilyesmi miatt törést szenvedjenek az érzelmei egy férfi iránt, akinek egyetlen gondolata, hogy boldoggá tegye magát? Azt hiszi, hogy egy paróka megvásárlása és égy tizkilós fogyókúra megoldaná a kérdést? Dehogyis. A probléma sokkal mélyebben van és nem a férjében lakozik, hanem önmagában. Valójában a maga problémája tulajdonképpen nem is probléma. Egyszerűen túl jól megy a dolga. Ezért nem tudja megbecsülni, hogy egy ilyen szerető félj áll az oldalán, nem tudja értékelni a gondviselő szeretetet. Azt kérdezi, hogy mit csináljon. Magyarán szólva: jöjjön meg az esze, még mielőtt kicsinyes külsőségek miatt tönkreteszi a házasságát és ezzel az életét. *** GENERÁCIÓS PROBLÉMA —- Amiről Írok, az a negyedik generációnak a problémája. Remélem, tud segítséget nyiytani. Édesanyám 83 éves. Szellemileg még friss, de az az igazság, hogy már nem képes négy mozgékony gyerekre felügye.ni, akik 3-11 évesek. Négy évvel ezelőtt műtéten esett át, ezért nem valami erősen áll a lábán. Mindezt elmondtam a menyemnek is, de annyi, mintha falra borsót hánytam volna. Továbbra is arra kényszeríti a nagymamát, hogy menjen át hozzá és viseljen gondot a gyerekekről, amikor ő túlórázik, vagy külön munkát vállal. Ráadásul a menyem négy gyereke mellett van még egy három éves gyermek is, akit éppen a menyemre bízott fizetés ellenében az egyik szomszédban lakó anya. Biztos vagyok benne, hogy a gyermek anyja egyáltalán nem tudja, hogy kisfiát legtöbbször az én 83 éves anyám gondozza. Kérem a véleményét. VÁLASZ — Úgy vélem, az ön fiának kellene lépeseket tennie (és nem önnek), hogy szóljon,feleségének. hogy ne használják ki ezt az idős hölgyet. Az ön által leirt helyzet két tényezőből adódik: egy nemtörődöm asszony gondatlanságából, aki egy idős személyt kizsákmányol, és egy engedékeny nagymama jóságából, aki eltűri, hogy ennyire kihasználják. BERCSÉNYI JUHÁSZTÁNCA (A gránicon) Duna a kézben, dali-dal a szájon: — hej ihajlárom — I magyar nép, virradtig járom, mivel hogy immár vigadnék, magam próbálom, mert hol a nytyom — hty ihajlárom — vajh mi zivatar zavart szét, hol isanyájom, — hej ihajlárom — szökkenhetek, mert im nyughatnék, bokázhatok paraszt pásztorképp, mert hogy végre békén alhatnék, mert hogy immárom fejem és vállom mi is nyomhatná baj s gond még, — hej ihajlárom — éjjen a párom, ahol tud és ahogy óhajt még — hej ihajlárom — járd bundában nyáron, télben mezétlábon. Illyés Gyula ARATÁSKOR VOLT ŐSEINK UjEVE (Folyt, a 10. oldalról) valóságos kezdete másnapra maradt. Az ünnepélyes kezdet napján csak az első kévét vágták le, amelyet aztán az ünnepi máglya tüzébe vetettek, áldozatul az Ég Szivének, áldozati éneket énekelve hozzá. Ez az ének ma már nincs meg az utolsó öregember aki tudta Karcsán — mint mondják — valami 30 évvel előbb halt meg, mint ahogy én azon a tájon végeztem a mélyszántást Csallóköz öreg magyaljainak visszaemlékezésében. így azt hiszem, hogy az Ég Szivének bemutatott ősmagyar gabonaáldozat kisérő éneke feljegyzetlenül, örökre elveszett. Szép hajdanunknak egy drágakövét vesztettük el vele. HUMOR Egy skót hivatalnok meséli angol barátainak: képzeljétek, a Glasgowi piacon, láttam egy asszonyt, aki kerek egy hónapja éhezett. — És, nem történt semmi baja? — Baja?! 10 házassági ajánlatot kapott.- o— Az a kutya, amit a múlt héten vettem önnél — megdöglött. — Érthetetlen; nálam ilyesmit egyszer sem csinált.- o -Vendéget visz a klubba egy angol féri, s mutatja, hogy az előcsarnokban igen nemes szándékú felirat van: ,,Felebarátaid hibáit homokba ird, erényeit vésd kő táblára.” Egyszerre csak kintről nagy robaj hallatszik. A vendég ijedten kérdezi: — Mi lehet ez?! — Semmi. Bizonnyal újabb szállítmány homok érkezett. A KÖLTŐI KÉP (Folyt, a 8. oldalról) is képes, amire a fogalmak nyelve nem vagy csak alig: a szituáció érzelmi hangulati töltését is közvetíti, s emellett tolmácsolja a szerző állásfoglalását. Ezáltal tájékoztatja és befolyásolja az olvasót, azaz ráhangolja egy emocionális hullámhosszra, kimozdítja a „tárgyilagos szemlélő" higgadt alapállásából, s valamilyen irányban színvallásra készteti. Természetesen a lírában az ábrázolt világ hangulata csak „művi utón” különíthető el a költő hangulatától, mivel ez a kettő tulajdonképpen egy és ugyanaz: a költő hangulatát meghatározóan befolyásolja a kiválasztott valóságdarab jellege (vagy inkább: a költő a hangulatához képest választ ki magának egy ahhoz illő s azt ábrázolni képes valóságdarabot!), s ugyanakkor e látvány hangulati töltése jórészt magából a költőből áramlik át a tárgyakra, oly módon, hogy a költő „beléjük érez” egy bizonyos érzelmi motiváltságot. Röviden: a tárgyak legalább annyira a költőtől kapják meg a hangulatukat, mint amennyire a költő a tárgyaktól a sajátját. Vagyis a képválasztás nemcsak a az adott szövegkörnyezettől függ, hanem egyúttal az iró magatartásáról és lelkivilágáról is tanúskodik. A nyelvi kép a vers egészének (a műfajnak, a mondanivalónak stb.) és a költői egyéniségnek kettős kötöttségében jön létre. Mivel e gondolatnak bővebb és árnyaltabb kifejtését a rendelkezésünkre álló terjedelem nem teszi lehetővé, ehelvett három — jellegzetesnek érzett — példát villantunk fel annak szemléltetésére, hogyan fejezi ki képpel ugyanazt az elvont fogalmat (a múltat) három kiemelkedő lírikusunk: Petőfi Sándor, Ady Endre és József Attila. Petőfi az 1847-ben Írott Magyar vagyok című költeményében a nemzet múltját, a már Vörösmartytól is megénekelt „régi dicsőséget” tengernek látja, amelyből a nagy tettek kősziklaként emelkednek ki: Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A múltnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát Nagy tetteidet, bainok nemzetem. A fiatal Adynál a múlt nem annyira a történelmet, mint inkább a személyes életutnak egyegy szakaszát, a léleknek féltve őrzött élmény- és emlékbirodalmait jelenti. Szerelmi lírájának, elsősorban a Léda-verseknek képanyagában a múlt fogalma az érzéki szenvedély motivumaival fonódik össze: Testedet, a kéjekre gyultat, Hadd lássam mindig hóditón, Illatos vánkosán a múltnak. (Meg akarlak tartani, 1904.) József Attila világában a múlt az egyéni sorsnak és a történelemnek olyan szintézise, amelyből a jelen és a jövő egyetemes törvényszerűségeit olvashatjuk ki. Ezt a mélyebb jelentéstartalmat az Eszméletben (1934.) a múlt szövőszéke metaforával sugallja a költő: csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt, a múlt szövőszéke. Talán e néhány idézetből is kitűnik, hogy egy fogalmat képek segítségével milyen sokféleképpen lehet ábrázolni. Vannak olyan versek is, amelyekben egyetlen kép sem található, maga a Ura azonban soha nem születhetett volna meg a képalkotás, mint nyelvi lehetőség nélkül. Kemény Gábor
