Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-06-12 / 24. szám
10. oldal MAGYAR HÍRADÓ A BETYÁROK ÉS A NÉP VISZONYA Irta: SIMA FERENC Azt már említettem egyszer, hogy 1849-ben a világosi fegyverletétel után a 12 évre osztrák katonának besorozás elöl nagyon sok vitéz honvéd felcsapott bujdosónak és a megélhetés kényszerét űzve a gazdagokat fosztogatta, zsákmányból gyakran segítve a szegény népet. Ezeket tartották igazbetyároknak és mivel szentül hitte mindenki, hogy az osztrák terroruradalom hamarosan megbukik, amikoris az igazbetyárok hazatérhetnek: afféle hazafias kötelességnek érezte a föld népe. hogy segitse ügyüket. A rokonszenvezést a népdal is kifejezte: ,,De az igaz betyár, elmúlhat négy-öt nyár. Nem kerül az mindjár kézre.” Ebben az Írásomban a betyárok és az őket támogatók viszonyának pontosabb meghatározása következik. Itt legelőbb is a kissé furcsán hangzó dolgot említem meg, hogy, akkoriban a pásztor és a betyár fogalma majdnem azonos volt. Hogy lehet az? Úgy hogy maga a pásztorvilág is rontotta-lopkodta egymást, hogy szűkös bérükön, ellátásukon ezzel javítsanak. így aztán elégszer megesett, hogy a pásztorszámadók a tőlük elorzott jószágot pótolni nem tudták. mivel pedig a gondjaikra bízott jószágért felelősséggel tartoztak, a kártérítések a szűkös kis egész vagyonkájukat elnyelték. Gyakori eset volt, hogy a jószágállományban megkárosodott számadó úgy iparkodott a hiányon segíteni, hogy azt a betyárok segítségével pótolta azt másnak a nyájából. De az is gyakran előfordult, hogy a betyárok hajtották el egy-egy gazdagember, vagy uradalom nyájának, vagy gulyájának, ménesének egyrészét, azonban ,,lopni könnyű, de hová tenni nehéz”, igy hát egy közeli vásárig, amikoris eladhatták, nem tudtak volna az elhajtott jószággal mit csinálni, ha nincs a jóbarátságuk juhászokkal, gulyásokkal, csikósokkal. Szót értettek és a lopott jószágokat is azoknak az őrzött állományához csapták, amig értékesíteni nem tudták, ha nem vásáron, akkor orgazda utján. Ha a betyár valamiért pályát akart változtatni: papirt szerzett hamis névre és alkalmazást talált a pásztorok között. Ha pedig pásztor szorult ki a mesterségből, többnyire a betyárok közé adta magát. Ha a pásztorok kedvükben jártak az odavetődő betyároknak, étellel-itallal jól vendégül látták őket, és a lopott baromnak ideiglenesen a maguké közé vegyítését is felvállalták, akkor más betyárcsapat támadásától is mentesítve voltak. Vagy ha a baj mégis megesett és más betyár megrabolta őket, akkor az ismerős betyárok segitettek az elrabolt jószág visszaszerzésében, vagy ahelyett másikat kerítettek nekik. Hamis passzusokkal egymást kölcsönösen kisegítették. A ,,zöldmezőjegyzőkkel”, ahogy a hamis passzusirókat hívták, a pásztorok is, betyárok is jó ismeretséget tartottak. Ezek jópénzért járlatleveleket készítettek a jószágtolvajok, orgazdák részére. Az űrlapot valamelyik hivatali személy megvesztegetésével szerezték. Minden alföldi városban működött 2-3-4 ilyen zöldmezőjegyző. Jó keresettel járt ez, amig virult a betyárvilág. Úgy mondják, az utolsó zöldmezőjegyző Gyulai Sándor volt, aki még az 1880-as években is próbálkozott néhány alföldi vásáron, de egyre kevesebb szerencsével, amióta a betyároknak bealkonyult. Végiilis, amikor a dunapataji egyik vásárról teljesen üres zsebbel volt hazatérőben, igy fakadt ki egyik atyafiának: — Na, testvér, vége mindennek! Hogy az a hétágu kénköves Istennyila vágna abba, aki a távírót, meg a telefont kitalálta! Mert azokkal füstölték ki a betyárokat És fűtöttek be eképpen nekem is. Pedig én a kapa-kaszatudományt nem tanultam ám! De még a betyárvilágnál vagyunk. Nagy szerepe volt benne az orgazdáknak. Többnyire jómódú gazdaember volt ez. Nagyobbrészt tanyasgazda. Nem nagyszámú lopott jószágot a sajátjai között ideiglenesen könnyen és feltűnés nélkül elhelyezhetett, valamelyik közelebbi vásáron való értékesítésig. Az orgazdák a szerzett jószágot rendszerint féláron vették át a betyároktól. Egyik-másik jócskán megszedte igy magát. Volt aki persze itt is „ésszel élt”. Bodoglár pusztán egy gazda csak azért adott helyet jószágállományában a rablottnak is, hogy őt a betyárok megkíméljék. Nagy barátságot színlelt, etette-itatta a nehézéletű betyárokat, aztán a nagy barátkozás, a EMLÉKEK SZÁRNYÁN A GUZSALYAS ASSZONY Nagymamámmal álmodok mostanában. Beszélgetek vele. mintha élne. Fekszik az ágyban, ahogy benyitok hozzá. így láttam őt utoljára, veritékezve tusakodott a beteljesedővei. Apámat várta akkor, tőle akart elbúcsúzni. Kiparancsolta a legnagyobb földi hatalmat szegényes lakásából. Petróleum világított nála. tejüvegbura alatt. — Be kellett volna zárnom az ablakot — kezdte —, mindig beugranak a macskák. Habár ők is élőlények, az állatok. Törődnek velem. Tőle tanultam, hogy a beszéddel is lehet simogatni. Nemcsak beszéddel, hanem a tág dióbarna szemek puhaságával is. Még sokáig láttam a szemeit álmomban. Ha elfujta a porcelán-ellenzős olajlámpát, ezt mondtam: ,,Öreganyám mesélj!” Ekkor kezdődött olyasvalami, ami nekem, gyereknek, rendkívülinek tűnt. Nem voltak ezek igaz történetek. Ahogy a pásztorok összekapják mellükön a szűrt, vagy a fonóasszonyok ringatják a derekukat a rokka mellett. Félig-meddig történet, amit mondanak, másik fele kitalálás, mágia, félig mese, félig monoton dal. Paraszt-idő mélységéből. Nagyanyám tudta, vagy legalábbis sejtette, miféle vékába rejti történeteit. Kitalálta, vagy megesett a valóságban is, sohase kérdeztem. Szünet nélkül dolgozott a képzelete, egybeolvasztott valót és hihetetlent, angyalit pokolbelivel csévélt egymásra. Fiai édeskeveset törődtek vele, apámat kivéve, aki be-beugrott hozzá rövid pillanatra. Ö pedig, járogatott a szomszédokhoz, hogy kinyissa mesélő kedve kaptárát. Guzsalyas asszonynak hívták a szomszédai. Mivel guzsalyról tekerődnek le a legszínesebb történetek. Az elbűvölés gyönyörűsége őrizte őt fiatalnak. Színész alakit igy, vagy költő, ha rátalál valami lényegesre. Ezt a mesét hallom ma is, éjszakánként, úgy Sima Ferenc boroskancsoK emelgetése közben kikottyantott titkaikat illetékes helyen besúgta. A pusztai kocsmárosok is sokféleképpen kezükre játszottak a betyároknak. Ha kellett, elbújtatták, máskor a csárda titkos kibúvó helyein megszöktették őket a pandúrok elől. Ilyen szöktető rés ma is látható még a volt íalkafogyasztó-csárda pincéjében. Eresztő pusztán, a szegedi útban. Pusztabiráink egyike-másika is igen jól szótértett a szegénylegényekkel. Többször megvendégelték őket. lovaikat takarmánnyal, abrakkal ellátták, sőt ideiglenesen egy-két ..balkézzel szerzett" jószágnak is helyet adtak. Arról is tájékoztatták őket, hogy mikor merre járnak a pandúrok. Ezt a pusztabiró. mint hivatali karfásuk, persze, tudta. Az egyik pusztabiró jelentős vagyonra tett szert azzal, hogy együtt szőtte-fonta a terveket a betyárokkal. Amig az 1867-es kiegyezés után Ferenc József közkegyelmet nem adott az igazbetyárként bujdosó honvédeknek is. addig á magyar pandúrok rendszeresen futni engedték a betyárt, ha valójában bujdosó honvéd volt. Unokaöccsétől tudom, hogy Nagy Czirok Sándor pandurhadnagynak a bodoglári pusztai csárda szomszédságában lévő tanyája — duna-tiszaközi betyárfejedelem. Bogár Imre rejtekhelye volt esztendőkön át. Ott ülték meg együttesen egymás neve és születése napját. Node ne feledjük, hogy Bogár Imre maga is bujdosó honvédből lett betyárvezér. kapaszkodik a csend falára, mint örökzöld folyondár. Ami megmaradt róla, egyetlen szorongó kép. Sípolva lélegzett, szakaszos nekifutásokkal, meghalni mégse tudott. Két napja virrasztottunk egyik nagybátyámmal. Velünk volt fagyosan, idegenül, de érzékszerve nem fogadott el emberi szót. A fiát várta, elsőszülött fiát. akinek siirgönyöztünk. Csak ő zárhatta le a szemét. Késő délután érkezett, egyik jajgató-szeles februári napon. Közelebb lépett, s az ágyánál megállt. Nem csókolta meg. A haldokló, akiről azt hittük, elvesztette kapcsolatát a világgal, kinyitotta a szemet. Fölismerte. Azután mozdult a keze. mintha ujjával kaparászna a takarón. Elcsendesedett. Apám lezárta a szemét. Ilyen egyszerű, hűséges asszony volt a nagyanyám. Nem hagyott örökségnek mást. csak a mesét. Hunyadi István EMLÉKEZÉS EINSTEINRŐL AKI NEM ÉRHETTE MEG NAGY ÁLMÁT: AZ IGAZI BÉKÉT Húsz évvel ezelőtt hunyt el Albert Einstein, a korszakalkotó fizikus, a nagy humanista. S éppen 70 esztendeje jelent meg a régi fizika világát elromboló, s annak helyébe újat, jobbat teremtő alkotása: a speciális. majd rá mintegy tiz évre ennek folytatása, az általános relativitás elmélete. A bajorországi Ulmban 1879-ben született Albert Einstein a speciális relativitás-elmélet alaptételévé a fénysugár különleges tulajdonságait tette. Ezek szerint a fény sebességét csak a fény érheti el, más sohasem. A fénysebesség tehát: határsebesség. A fény minden irányban egyformán terjed, s a relativitáselmélet szerint a nagy sebességet fizikájában a jelensé(Folyt. a 11. oldalon)
