Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-05-08 / 19. szám
ft. oMftl MAGYAR HÍRADÓ IGAZ TÖRTÉNETEK, KALANDOS HISTÓRIÁK KAPITÁNY KONTRA VEZÉRKAR (FOLYTATÁS) 1894 végén Mercier-nek komoly személyi okai voltak a Dreyfus-ügy megrendezésére. A hadügyminiszter olyan meggyőzően viselte a republikánus álarcot, hogy még a monarchista és klerikális körökben is elégedetlenséget ébresztett (tetejében a felesége protestáns volt!) Mindez 1894 decemberében, Dreyfus letartóztatásának hirére, alig két hét alatt mintegy varázsütésre szertefoszlott; a nacionalista újságok már néhány nappal előbb is az általuk igazságtalanul gyalázott Mercier-t “a haza megmentőjeként” kezdték magasztalni. Ennek az előre kiagyalt provokációnak az előtörténete a következő: 1894. julius 20-án egy bizonyos Esterházy őrnagy (Walsin-Esterházy) megjelent Németország párizsi katonai attaséjánál, Schwartzkoppen ezredesnél, és felajánlotta hírszerzői szolgálatait. Az ezredes, miután jelentést tett erről Berlinben, julius 26-án parancsot kapott a tárgyalások folytatására. Már augusztus 13-án átnyújtották Esterházynak az első fizetséget szolgálatáért; 1000 frankot az általa megszerzett értékes dokumentumokért . . . A provokáció közvetlenül a francia vezérkar úgynevezett Statisztikai Alosztályán, a katonai hírszerzés (Deuxiéme Bureau) kémelháritó osztályának keretében született. Ebben az időpontban a kémelháritáshoz volt beosztva Henry őrnagy, egy durva, műveletlen tiszt, aki éppen ezért igen buzgón, szolgálatkészen és gátlástalanul dolgozott (régebben a rendőrségnél szolgált.) A francia hírszerzés egy Bastianné nevű besúgója a párizsi német követ feleségénél szolgált. Szeré iy fizetségért vállalta, hogy a követségen titkon kiszedi a papírkosárból a hivatalos iratok töredékeit, és átadja a francia hírszerzésnek. 1894. szeptember végén a Statisztikai Alosztály az imént leirt utón kapott — vagy jobban mondva azt állította, hogy kapott — egy dokumentumot, amely később bordereau (jegyzék) elnevezéssel szerepelt az “ügyben” és a világhírben. A^ irat kísérőlevél volt, olyan kém jelentések leírásával, amelyeket ennek a keltezés és aláírás nélküli jegyzéknek a szerzője Schwartzkoppen ezredesnek küldött. A bordereau végén a levélíró megjegyezte, hogy hamarosan hadgyakorlatra kell mennie/" EGY NÉMET EZREDES SZEREPE A legkevésbé rejtélyes dolog itt az aláírás hiánya volt: kémek általában nem szeretik leadnia névjegyüket. Meg kell jegyeznünk hogy épp ily kevéssé szoktak ilyen leírásokat összeállítani (kivált kézírással és nem Írógéppel!), a kémszervezetek vezetői pedig nem szokták az ilyen titkos dokumentumokat hanyagul a papírkosárba dobni. Ráadásul egy olyan tapasztalt hivatalnok, mint Schwartzkoppen ezredes, még annyi fáradságot sem vett magának, hogy a jegyzéket gondosan apró darabokra tépje, hiszen az irat szinte sértetlenül került a Statisztikai Alosztály birtokába. Schwartzkoppen érthetetlen könnyelműsége annál megmagyarázr hatatlanabb volt, mert a bordereau az úgynevezett Milles-camp-ügy után merült fel. Ez a Millescamp (valódi nevén Marie Fauré) Bruecker francia hírszerző kedvese volt, azé az emberé, aki Bastilannét beszervezte, 1893 végén a lány összeveszett a szeretőjével, és bosszút akart állni rajta. Közölte a francia hatóságokkal, hogy Bruecker nem megbízható, a német követségnek pedig jelentette, hogy Bruecker részt vesz a német diplomaták titkos megfigyelésében. Ennek az lett a következménye, hogy a nőt letartóztatták, és 1894 januárjában ötévi börtönre Ítélték. Schwartzkoppen tehát már egy évvel a bordereau-ügy előtt jól tudta, hogy figyelik; világos, hogy óvatosnak kellett lennie. Ilyen körülmények között Schwartzkoppennak az emlékirataiban szereplő későbbi állítását, hogy a bordereau-t soha nem is látta és igy a papírkosárba se dobta, a történészek zöme kétségtelenül igaznak tartja. Vannak azonban olyan történészek is, akik ezekkel a kutatókkal nem értenek egyet, és olyan iratokra hivatkoznak, melyeket francia ügynökök a német ezredestől elloptak; ezeket jelenleg az Országos Levéltár őrzi, tanulságául annak, hogy az attasé a hivatalos iratokat nyilvánvaló gondatlanságai kezelte. Sőt, olyan elmélet is létezik, amely szerint a bordereau-t maga Schwartzkoppen irta, hogy a francia kémelháritást tévútra vezesse. Maga a vezérkar hiresztelte el azt a változatot, hogy Bruecker, aki a Milles-camp-ügy után vissza akarta szerezni reputációját, vette el a bordereau-t Bastiannétól, még mielőtt az irat Schwartzkoppen ezredes kezébe juthatott. Kérdés tebét, volt-e a bordéreau egyáltalában a német követségen, vagy pedig a biztonság kedvéért odacsempészték és tüstént vissza is kapták Bastianné révén? Ez a kérdés a Drevfus-ü övnek már 97 első szakaszában felvetődött. Bárhogy történt is, itt olyan talány rejlett, amelyre eleinte nem fordítottak figyelmet, d<? amely igen nagy jelentőségre tett szert, mert furcsa fényt vetett az egész “ügyre”. Rövid idővel azután, hogy a bordereau az egyik tekintélyes vezérkari tiszt, D’Aboville alezredes kijelentette, hogy a kézírást ismerősnek találja. A levelet Dreyfus kapitány irta, aki próbaszolgálatot teljesít a vezérkarban. Október 9-én felkérték a legjobb Írásszakértőt, Gobert-t, a Francia Ban,k munkatársát, hogy hasonlítsa össze a bordereau-t Dreyfus kézírásával. Mint később, a rennes-i per tárgyalásán Gobert közölte, Gonse, Sandherr, Henry és mások, akik őt fogadták, eleve meg voltak győződve Dreyfus bűnösségéről. 1894. október 13-án Gobert kijelentette; úgy tűnik neki, hogy a Schwartzkoppenhez irt levél más kéztől származik. Gobert még tanulmányozta a bordereau fotókópiáját, de a vezérkar, előre érezve a tagadó választ, viszontbiztosításául talált egy hajlékonyabb szakértőt, Alphonse Bertillon, a párizsi rendőrség munkatársa személyében. Bertillon néhány óra múlva átnyújtotta a kívánt választ: a bordereau-t kétségkívül Dreyfus irta. Később, amikor mindezek a tények napfényre kerültek, a tábornokok ezt a szemfényvesztést olyan bárgyú indokokkal próbálták igazolni, hogy Gobert felismerhette Dreyfus kézírását, aki a Francia Bank ügyfelei közé tartozott, de részrehajló volt iránta — nem tudni, milyen indítékokból. Viszont Bertillon teljesen megfelelt a tábornoknak. Nemhiába jelenti ki Anattole France “A pingvinek szigete” cimü regényében a Greatauk néven ábrázolt Mercier a következőket: “Általában mint bizonyítékok, a hamis bizonyítékok többet érnek, mint a valódiak, egyrészt, mivel határozottan az ügy szükségleteire készültek, megrendelésre és mérték szerint, és végül szabatosak és pontosak.” IRASPRÓBA A tábornoknak olyan sürgős volt, hogy végre “dologhoz lássanak”, hogy az írásszakértők véleményét be sem várva, október 12-én este Boisdeffre tábornok, a vezérkar főnöke, hivatta du Paty de Clam őrnagyot és közölte vele: Mercier hadügyminiszter elhatározta Dreyfus letartóztatását, és őt, du Patyt bízta meg a vizsgálat lefolytatásával. Mercier elrendelte, hogy Dreyfust október 15-én reggel hívják be Boisdeffre tábornokhoz, és ott tartóztassák le. Az egyik tiszt javasolta, hogy ez alkalommal tegyenek iráspróbát, a gyanútlan kapitánynak diktálják le a bordereau szövegét. Ha Dreyfus izgalmat árul el, ez a bűnösség mellett szól. Mercier nem ellenezte a javaslatot, mindamellett elrendelte, hogy az iráspróba eredményétől függetlenül vessék börtönbe a kapitányt. Október 15-én reggelre Dreyfust behívták a vezérkari főnök irodájába, ahol du Paty, arra hivatkozva, hogy ő megvágta az ujját, kérte, írjon le néhány sort — az előre odakészitett “diktátumot”. Du Paty később ismételten lelőadta, hogy az eleinte nyugodtan viselkedő áruló a szöveg hallatára nyugtalan lett, ami az írásán is meglátszott. — Mi baj van? — kérdezte du Paty de Clam. — Hiszen ön reszket! (FaijUtjuk)
