Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-04-24 / 17. szám
M. oW»! MAGYAR HÍRADÓ IGAZ TÖRTÉNETEK, KALANDOS HISTÓRIÁK MERÉNYLŐ A FORD SZÍNHÁZBAN (FOLYTATÁS) S vajon fényt vetett-e a per arra, hogy a vádlottak milyen összeköttetésben álltak az igazi vezetőkkel, a szervezet irányítóival és főkolomposaival? Hiszen a vádhatározat is rámutatott arra, hogy fel kell deríteni a kapcsolatot a vádlottak és cinkostársaik — Jefferson Davis, a Dél kanadai diverzánsai és a többi homályban maradt személy — között. A vád igyekezett bebizonyitani, hogy a megdöntött Konföderáció kormánya és hírszerző szolgálata részes az összeesküvésben. A vád tanújaként szerepelt egy Richard Montgomery nevű, Kanadában dolgozó hírszerző, aki Washingtonból is meg Richmondból is kapott pénzt. Valójában azonban az Észak ügynöke volt, aki James Thompson név alatt bejutott a Dél titkosszolgálatába, ott hamis információkat adott le, és megismerte a Konföderáció olyan titkait, amelyek a washingtoni kormány számára nagyon érdekesek voltak. Montgomery kijelentette, hogy Jacob Thompson, a Dél egyik ügynöke, 1864 nyarán és 1865 januárjában, amikor Montrealban találkozott vele, elmondta neki, hogy vannak emberek, akik készek eltenni láb alól Lincolnt, Stantont, Grantot és az Észak más vezető férfiait. Thompson maga is helyeselte ezt a tervet, és csak Richmond jóváhagyását várta. Montgomery, saját szavai szerint, Kanadában ismételten találkozott Paine-nel. Booth 1864 második felében kétszer is elutazott Montrealba, és ott a Konföderáció vezetőivel tanácskozott. Montgomery megjegyezte, hogy nem tudja, helyeselte-e Jacob Thompson terveit Jefferson Davis bár azt hiszi, hogy ezt a jóváhagyást Thompson megkapta. Mellesleg itt egy másik mozzanatot is megemlítünk. A Hadügyminisztériumnak legalább 1865 januárjától tudnia kellett Montgomery jelentéseiből a készülő merényletről, és kellő elővigyázatossági rendszabályokat kellett volna tennie. A vád másik fontos tanúja, Henry von Setinacker volt. Saját szavai szerint 1863-ban eljutott Délre, ahol belépett a hires Jackson tábornok ezredébe. 1863 nyarán, amikor az ezred Virginiában tartózkodott, a táborban megjelent Booth, és megbeszélte Jacksonnal Lincoln meggyilkolásának tervét. Más tanuk kevésbé fontos adatokkal hozakodtak elő. James Merritt orvos, aki államköltségen érkezett lóhalálában Kanadából, azt vallotta, hogy hallott déli ügynököket beszélgetni az elnök közeli meggyilkolásáról, sőt 1865. április 10-én erről jelentést is tett a galti békebirónak. Sanford Conover, aki a Konföderáció hadseregében szolgált, majd Északra menekült, közölte, hogy mint a “New York Tribune” cimü radikális újság tudósitója több déli ügynökkel és diverzánssal találkozott. Azt állította, hogy 1365 februárjában hallott a gyilkossági tervről, és hirt is küldött erről lapjának. Ha a dolog valóban igy állt, nehéz elhinni, hogy a “New York Tribune” szerkesztősége nem közölte volna ezt a figyelmeztetést az illetékes hatóságokkal, elsősorban a Hadügyminisztériummal. ÍTÉLET és kivégzés Junius 30-án a katonai törvényszék ítéletet hozott. Valamennyi vádlottat bűnösnek nyilvánították. Spangiert hatévi börtönre, 0’ Laughlint, Muddot, Arnoldot életfogytiglani fogházra, Lewis Paine-t, Atzerodtot, Heroldot és Mary Surrattet akasztás általi halálra Ítélték. Mary Surratt részére nagy erőfeszítéssel próbáltak enyhítést elérni de minden kísérlet sikertelennek bizonyult. 1865. iulius 7-én a szövetségi börtön udvarán felállították a bitófát amelyet katonaság vett körül. Odahurcolták az eszméletlen Mary Surrat-tet, a jajgató Atzerodtot. a reszkető és síró Heroldot és a most is komolyan hallgató Lewis Paine-t. Egy tábornok olvasta fel az ítéletet. A napok imádságot mormoltak. A hágcsó leesett, és a négy alak — fekete lepelben és lábbal, a fejüket takaró sapka az arcukra huzva — halálos görcsökben rángott. Néhány pillanat múlva mindennek vége volt... A kivégzettek arcát rejtő fehér halotti kötés mintegy a hallgatás pecsétjét jelképezte melylyel az összeesküvők ajkát lezárták, és a titkokat, melyeket magukkal vittek a sírba. A többi négy vádlottat elszállították a napégette Dry Tortugas szigetek egyikén épült börtönbe, száz mérföldnyire a floridai partoktól. A Jefferson erődöt, ahol a rabokat elhelyezték, vízzel telt széles árok vette körül; az árokban hemzsegtek a buzgó őrök — a cápák, amelyek már ízleltek emberi húst. O.Laughlin sárgalázban meghalt a szigeten. A többi három rabnak Johnson 1869 februárjában, egy hónappal elnökségi megbízatásának lejárta előtt megkegyelmezett, és ki is szabadultak. Egyikük sem tett semmilyen leleplezést. így tehát az igazságszolgáltatás megtörtént, az ország nyugodt lehetett: a szörnyű bűntett nem maradt megtorlatlanul. S mégis számos kortársban élt valami homályos, riasztó érzés, valamiféle kielégületlenség amiatt, hogy a büntetés csak az összeesküvés egyszerű végrehajtóit sújtotta, és hogy a főbünösök szabadon járnak-kelnek. Eleinte ezt az érzést naplókban, magánlevelekben elejtett célzások juttatták kifejezésre. Nemsokára a kételyek utat törtek maguknak a sajtóban, elhangzottak a Kongresszus szószékén is. Az ismeretlenek persze továbbra is ismeretlenek maradtak. Ellenben ismert volt mindenki előtt Jefferson Davis, akit a Monroeerődben tartottak fogva. Egy fél évvel az öszszeesküvők elleni per befejezése után az amerikai Kongresszus képviselőházának jogi bizottsága foglalkozott a Jefferson Davis elleni bizonyítékok felülvizsgálatával. A politikai helyzet az országban akkorra észrevehetően megváltozott. Andrew Johnson elnök, aki meg akart békélni az ültetvényesekkel, a radikálisok ellen fordult. Davis szerepének kivizsgálását tehát a republikánusok radikális szárnyával való összecsapás kisérte. A TANUK ELŐÉLETE A vád tanúinak feltett keresztkérdések során olyan körülmények tárultak fel, amelyek vallomásaik hitelét semmivé tették. Richard Montgomery, mint kiderült, a múltban viszszaeső tolvaj volt, akit a New York-i rendőrség jól ismert, olyan ember, aki vitathatatlanul képes hamis tanuzásra. Henry von Steinacker nemcsak a déli hadseregből szökött meg, hanem az északiból is, sőt az a vád is felmerült ellene, hogy sikkasztott az állampénztárból! Dr. Merritt orvos, mint a kanadai angol főkormányzó rendeletére megejtett nyomozás kimutatta, sötét üzelmekkel foglalkozó kuruzsló volt. Nem állt jobban a dolog a többi tanúval sem. A “New York Tribune” tudósítójára, Conoverra nemcsak azt bizonyították rá, hogy hamisan tanuzott, hanem azt is, hogy erre több más személyt is megpróbált rávenni, sőt a National szállóban valamiféle (íhamistanuzási iskolát” tartott fenn, ahol oktatta az újoncokat, bőkezűen osztogatva nekik az ügyésztől erre a célra kapott pénzt. Ezután Kanadába szökött. Az amerikai hatóságok ebben az esetben energikusan léptek fel, és nem engedték elrejtőzni (mellesleg von Steinackernek sikerült eltűnnie.) Kivívták Sanford Conover kiadatását, és tízévi börtönre ítélték őt. Lehet, hogy ezzel a serénységgel az ügyész és a Hadügyminisztérium a mundér becsületét akarta megvédeni és egyszersmind befogni a száját ennek a sok mindent tudó és fecsegő szélhámosnak. Az ítélet révén azonban közismertté vált a hamis tanuzás ténye, amelyről azelőtt csak a washingtoni politikusok szűk csoportja tudott. A képviselőházi jogi bizottságának radikális többsége mindamellett Jefferson Davist bűnrészesnek nyilvánította a Lincoln meggyilkolására vezető összeesküvésben. A rabszolgatartó Konföderáció volt elnöke elleni vádat azonban erősen kompromittálta az a leleplezés, hogy az ügyész által felvonultatott tanuk hamis vallomásokat tettek. (Folytatjuk) i
