Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-03-27 / 13. szám
at. oldal MAGYAR HÍRADÓ IGAZ TÖRTÉNETEK, KALANDOS HISTÓRIÁK ELÉGETTÉK-E AZ ORLEANS-I SZÜZ-ET? (FOLYTATÁS) Ál-Johannák Ezek szövegek már 1683-ban megjelentek a “Mercure Galant” cimü lapban, és szenzáviót keltettek. Ugyanakkor közzétették Jeanne des Armoises házassági szerződését, bár később az eredetit nem sikerült megtalálni. Lehetséges, hogy a szerződés hamisítvány, melyet Vinet atya fabrikált a XVII. században. Ez vonatkozik arra az adománylevélre is, amely a “Lotaringia története” cimü régi műben található. E szerint Robert des Armoises bizonyos birtokokat adományozott feleségének, “Johannának, a Francia Szűznek”. Az adományozásra vonatkozó mondatot ez a magyarázat követi: “Ez az orléans-i szűz, vagy inkább az a kalandornő, aki felvette az orléans-i szűz nevét, és férjhez ment Robert des Armoises nevű nemesurhoz”. Ismerjük Jeanne des Armoises életét az ezután következő három évben is, azaz 1436-tól 1439-ig. Meg kell jegyeznünk, hogy ebben a három évben a lakosság ingadozott: nem tudta eldönteni, higygyen-e azoknak a híreszteléseknek, melyek szerint Johanna megmenekült. Egyrészt a du Lys fivéreknek 1436-ban fizettek a “megmenekült” Johannától származó levélért, másrészt viszont a lelki üdvéért mondott halotti miséért is 1439 májusában, éppen Armoises-né Orléans-ba érkezésének küszöbén. VII. Károly politikájában csakhamar fordulat következeit be. 1436-ban, amikor meg hóditotta Páriszt, a király még nem döntött, érdemes-e Jeanne des Arboises-t a csoda folytán megmenekült orléans-i szűznek nyilvánítani. (Országszerte súlyosan elitélték Károlyt, mert mit sem tett a Szűz megmentéséért.) Most azonban a király már jobbnak látta, ha nem teszi ki magát a kalandornő zsarolásának, hanem az igazi Johanna emlékét használja ki a maga céljaira. Eközben Jeanne des Armoises Orléans-ból olyan területre ment, ahol még folytak a harcok az angolok ellen. Találkozott Giles de Rais marsallal, aki jól ismerte az igazi Johannát. A marsall megbizta a nőt, vezesse a csapatokat Pcitoutól északra. Hogyan zajlott le Jeanne des Armoises katonai karrierje, arra nem derült fény. 1440-ben Párizsba ment ahol a nép már régóta türelmetlenül várta. A párizsi oarlament azonban, mely abban az időben bírósági intézmény volt, elrendelte — nyilvánvalóan a királlyal egyetértésben —, hogy nem szabad a fővárosban Jeanne des Armoises-nak lelkes fogadtatást rendezni. Még mielőtt Párizsba ért volna, útközben letartóztatták, és a parlament elé vezették, amely névbitorlónak nyilvánitotta és pellengérre állította. A nő adott néhány felvilágosítást a múltjára vonatkozóan. Elmondta, nogy járt Itáliában, feloldozást kérni a pápától, amiért szüleit megverte, majd részt vett a háborúban, s ezért katonaruhát vett fel. Ebből támadt az az ötlete, hogy az orléans-i szűznek adja ki magát. Miután Jeanne des Armoises elismerte a névbitorlást, szabadlábra helyezték. Hol fejezte be életét, az homályban maradt. Robert des Armoises halála után állítólag újra férjhez ment, ám egyes kutatók úgy vélik, hogy ez nem ugyanaz a nő volt. Egy dokumentum szerint, mely 1457-ből származik, bocsánatot nyert szűznek nevezte magát. Két csaló Tény, hogy 1440 után ál-Johannák bukkantak fel: egy 1452-ben Anjouban — ezt a nőt az orléans-i szűz két unokatestvére felismerte mint Johannát, a másik néhány évvel később. Mindkettőről csakhamar kiderült, hogy csalók. Ezekről az ál-Johannákról csak a kuriózum kedvéért szólunk, meg azért, mert ebből is látszik, milyen sokáig nem akart a nép beletörődni a nemzeti hősnő pusztulásába. Bonyolultabb a dolog Jeanne des Armoises esetében, akinek orléans-i élményeit, mint láttuk, nehéz megmagyarázni, ha őt szélhámosnőnek tartjuk. Igaz hogy bármiféle “felismerés” vajmi keveset bizonyít, mert lehet olyan okot találni, amely “felismerésre” késztethette a lotaringiai hühérurakat. VII. Károlyt, de még a du Lys fivéreket is. Ámde ugyanilyen joggal gyanúsnak tarthatjuk Jeanne szélhámosságának “leleplezését” is, szintúgy a bűnbánó vallomást, melyet a párizsi parlament tőle kicsikart. Jeanne des Armoises megjelenéséről régóta tudunk; Anatole France is megemlíti Jeanne d’Arcról irt életrajzában. Még a 19-ik század elején is időről időre megjelent néhány mü, melyeknek szerzői kétségbe próbálták vonni Johanna tűzhalálát. Az utóbbi két évtizedben egész irodalom keletkezett Johanna megmeneküléséről. E müvek közül néhányat nyíltan reakciós tendencia jellemez, más müvek szerzői viszont éppen az ellen lépnek fel, hogy klerikális szerzők Johanna történetét egy katolikus szent életévé torzítsák el. Vannak persze olyan könyvek is, amelyek a régi történelmi rejtélyt szenzációkeltésre használják ki. Adjuk át a szót az “ortodox” változat egyik ellenfelének, a föntebb már idézett Grimodnak, aki “Elégették-e Jeanne d’Arcot” címmel irt könyvet az orléans-i szűzről. Grimod Johannának nem a megmenekülését tartja legendának, hanem a máglyahalálát. Úgy véli, hogy ezt a legendát az orléans-i szűz környezete terjesztette azért, hogy a vértanuság dicsfénye övezze a leányt. Jeanne des Armoises orléans-i tartózkodásával kapcsolatban Grimod figyelemre méltónak tartja, hogy a nőt felismerték a város polgárai és nemesei, akik az ostrom idején jól ismerték Johannát. Ezek az emberek Johannával egvütt még VII. Károly reimsi koronázásán is részt vettek. Azóta pedig nem sok idő, csak mintegy hat év telt el. Van-e jogunk ma, több mint öt évszázad múltán kétségbe vonnji azt a megállapításukat, hogy a városba érkezett “Armoises-né” azonos az orléans-i szűzzel? Ráadásul úgy kétségbe vonni, hogy nem is tudjuk bizonyítékok felvonultatásával megindokolni, mi késztethette ezeket az embereket arra, hogy részt vegyenek egy csalásban vagy áldozatul essenek a szélhámosságnak. Hiszen az az érv, hogy a du Lys fivérek haszonlesésből ismerték el Jeanne des Armoises-t a nővérüknek, szintén merő feltételezés. Emellett nem szól egyéb, csak az ifjabb fivér, Pierre du Lys szorult anyagi helyzete s az, hogy mindketten kaptak — egyébként csekély — jutalmat Jeanne des Armoises levelének továbbításáért. Érdekes, hogy az utóbbi, mihelyt Lotaringiában megjelent, azonnal sietett kapcsolatba lépni a fivéreivel; vakmerő lépés ez egy névbitorló részéről, ha csak nem előzetes megegyezés következtében tette, ilyesmiről azonban sehol sincs szó. Különben pedig miért nem kérdezte meg senki Johannától, hol töltötte az előző öt évet. amely megmenekülése óta eltelt? Ö maga sem érintette ezt a kérdést — legalábbis a rendelkezésre álló források egyikében sem történik emlités erről. Nyilvánvaló, hogy volt ok erre a hallgatásra, s ez a körülmény egyáltalán nem ingatta meg a Jeanne des Armoises állításainak igaz voltába vetett hitet. Grimod véleménye szerint érdemes tovább kutatni. A kérdés az: vajon az orléans-i szűz valóban elégett-e a máglyán 1431. május 30-án Rouenban, s nem lehet-e találni valamiféle adatokat arról, hogy sikerült kicsúsznia hóhérai keze közül? Nincs akta a kivégzésről Mint már említettük, a roueni per minden részlete ismeretes, fennmaradtak a teljes jegyzőkönyvek. Hiányzik azonban egy fontos dokumentum: az a hivatalos akta, amely igazolja Johanna kivégzését vagy legalább említést tesz az ítélet végrehajtásáról. Garcon akadémikus, jeles francia .jogász, aki tanulmányozta Jeanne d’Arc történetét, azt Írja, hogy ilyen akta lefektetése az akkori bírósági szabályok értelmében volt kötelező. (Folytatjuk)
