Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-03-27 / 13. szám
MAGVAK MIKADO 15. oldal HÚSVÉTI Irta: MÓRICZ A Keserű utcában már zsendül a fű a kerítések alatt. Persze a husvét szebb lenne, ha egy héttel legalább később jönne. Az ibolyának is idő kell. mig kidugja a kis gajmós bimbóit, meg a jácintnak is, mig kék virágait, mint valami segélykérő, kiemeli lassan a rög alól. A Keserű utca egyik legszélső utcája a városnak. Ide oly messze van a főtér, hogy a tornyok egész ködben állanak, mintha szomszéd falu tornyai lennének. Itt már nagytelkű gazdák laknak, s nagyon kispénzű iparosok. Ez már az ősi falu. Külsejében is, életében is. Párizsból közvetlen ide menekült egy müvészpár. Már Párizsban rájöttek, hogy missziót kell teljesíteniük. Egyelőre még csak éppen sziircsölik a kis forrás vizét. — Jön a husvét, te Zsóka, próbáljuk megcsinálni az újfajta húsvéti tojást. — Inkább hogy azt már megcsinálták. Már senki se csinál berzsenyi, készen veszik a piros anilinfestéket, és ahelyett, hogy viasszal ráírnák a régi mintákat, mindenféle utólagos ákombákomot s figurálist pingálnak rá. Napokig beszélgettek a dologról, szakkönyveket vettek elő s gyönyörködtek az ősi szép formákban; egész elméletet fejlesztettek ki, s ahogy hozzáfogtak tervezni, a húsvéti tojás kivirágzott a ujjaik között. Nagyon boldogok voltak, mert egész szívvel érezték, hogy valóban közvetlen hatással van rájuk a népművészet, itt, a szent helyen, ahol századok alatt kifejlődött. Bekapcsolódtak a nép művészi életébe, s úgy érezték, tagjaivá váltak a nagy teremtő .folyamatnak, mely e pillanatban a húsvéti tojással ajándékozta meg őket. — Persze jó volna szép, nagy tojásokat kapni. — Majd átmegyek ide a gazdához, a tavaszon már nagyon összebarátkoztunk. A múltkor, mikor a jácinthagymákat osztottam, benézett a kerítésen és elbeszélgettünk. Kért belőle, s örültem, hogy elfogadta, legalább neki is hadd virítson. Ez is egy régi virág, a biedermeier virága, sőt már a rokokóé, s én nagyon szeretem az édes illatát. Nem is öltözöm, kendőt veszek és átszaladok hozzájuk. Az asszonyka művészasszonyok közvetlenségével, a műteremvilág fesztelen játékosságával csakugyan kendőt kapott magára, s átsietett a szomszédba Garbó gazdáékhoz: — Jó reggelt, szomszéd uram, maguknál már ilyen szép rend van. Jön a husvét, ugye. A szomszéd ott állott az udvar közepén, nem szólt egy szót sem, csak nézte, mit akar ez a furcsa idegen teremtés. Vajon mit kíván? Mert ingyen nem jön, az bizonyos... A festő felesége kezet nyújtott az öreg gazdának, amit ez kis lassúsággal fogadott el. Megvárhatta volna, mig ő tiszteli meg avval, hogy a kezét odaadja. — Van-e sok tojás? Van-e sok tojás?... Tudja-e Garbó ur, miért jöttem? Húsvéti tojásokat fogunk festeni. Hát hisz mehettem volna a boltba is, de inkább jöttem a jó szomszédhoz. Maguknak most biztosan sok tojásuk van, pár kilót kiválogatnék belőle, ugyanis erre a művészi célra szép nagy tojásokat kell válogatnunk, s mivel úgyis kilóra megy a tojás, hát maguknak mindegy, igy a szép példányokat kikeresném a kosárból: Az öreg gazda már azt sem szerette, hogy kilóra kell adni a tojást, s nem is hitt benne, hogy egy ára vóna a tojásnak, akár szép. akár apró. De azt meg igazán TOJÁSOK ZSIGMOND nem szerette, hogy ez az ugrifüles szomszédnő nekilásson az ő tojásos kosarának, és ott turkáljon benne. Ahhoz neki semmi köze. mit beszél. Husvétra. Husvétra többet ér a nagy tojás, mint a kicsi. — No, hol van a tojás, Garbó gazda? — A tojás a feleségem keze alatt van — mondta az öreg Garbó. — És hol van a kedves néni, megyek akkor hozzá. Most kilépett a tornácon, a konyhából, az öreg gazdasszony. A két öregember, mintha valami súlyos anyagból volnának, mozgástalanul és hallgatva nézték a kis müvészfeleség csacsogását és röpködését. — Nénikéin, az isten áldja meg — lármázott a kicsi nő —. vagy .harminc vagy ötven tojásra volna szükségünk. Megfestjük a régi népművészet mintái szerint, hogy visszaállítsuk a régi, szép himes tojásokat. Hát mutassa még a tojásraktárát, hadd válogassam ki, ami nekeml kell, ne féljen lelkem, megfizetem én csakúgy miijit más. Egy pengő húszat kap kilójáért. S már sepért volna be a pitvarba, de az öregasszony elébe állott:! — Nincs|lelkem, nincs galambom. Nem tojnak a tyúkok, nincsen most úgy, mint más időkben, vót, meg ami vót, elvitte a tojásszedő, nincs most tojásom, lelkem. A két asszony közt világok állottak. A párizsi műtermek csillogó vidámsága ütközött össze a magyar falu komor merevségével. Két olyan elem, amely soha nem keveredik. A szűk és zordon rendszer a világos és HÚSVÉTI GONDOLATOK (Folyt, a 14. oldalról) föltámadása, aki túl van minden részlegesen, a létezés végességén is. Krisztus feltámadt, ebben pedig a mi halhatatlanságunk is ki van mondva. Beteljesedni — teljesíteni az Akaratot és törekedni megvalósitani a keresztény tökéletességet: a szeretetet — reménytelenül megvalósíthatatlan feladatnak látszik. De egy ember — az Ember: Krisztus — már megtette előttünk, és — háromszori eleste után is — a győzelmét, a győzelmünket jelenthette be ezzel a szóval: beteljesedett. Pilinszky János HUSVÉT MAGYARORSZÁGON (Folyt, a 12. oldalról) poklokra, majd harmadnap feltámadott, és ezzel diadalmaskodott a halálon, sátánon. Az archaikus középkor reprezentáns jelképe még nem a feszület, hanem az égi dicsőségben trónoló Krisztus-király, a Sión hegyén álló apokaliptikus Bárány. Napjaink liturgikus reformja a megváltott emberiét ünneplésében szintén ezt a mozzanatot hangsúlyozza. Hazai emlékeink az Árpád-kor évszázadaiból: Csempeszkopács. Domonkosfa. Ják. Nagysitke. Pécs. Szeged. Szentmihályfa, Zalaháshágy. Az ábrázolás hajdanában nyilván országszerte ismert volt. Sűrűn találkozunk az apokaliptikus: hétpecsétes könyvön fekvő, zászlót tartó Bárány szobormásával barokk oltárszekrényeink tetején. A húsvéti bárányt látjuk szájából eredő csillaggal Trencsén városának pecsétjén. Föltűnik Szeged és Debrecen régi pecsétjein is. A cimermotivumot nyilvánvalóan városaink hajdani hatalmas jószágtartása is magyarázza. habkönnyű rendetlenséggel. — Nincs, ez nagy kár — kiáltott fel ártatlanul a fiatal nő —. óh. de sajnálom, éppen most nincs tojásuk, amikor ilyen magas ára van, pengő húsz. no. akkor mit csináljak, megyek másuvá. isten áldja. Ezzel elfutott, mint aki semmit sem nyert és semmit sem veszített. A két öreg úgy nézett utána, meg nem zavarodva, s folytatták szótlan munkájukat. A kis asszonyka elmesélte az urának az esetet, aztán felöltözött, mert a boltba nem mehet ilyen könnyedén az ember. A boltos egv szóra megértette, mit akar s teljes mértékben helyeselte a húsvéti tojás művészi céljait s maga segített neki válogatni a tojáshalomból a szebbeket. Ahogyan legjobban bele vannak merülve, valaki belép a boltba s azt mondja: — Hát. Hozhatok tojást! Ha kell A boltos visszanéz: — Mennyit gazduram? — Mit fizet? — Most pengő húsz. kilója. — Hát. Vón vagy harminc kiló. A festő felesége visszanéz, s ime Garbó gazda áll ott. Egymásra néznek. A fiatalasszony úgy álmélkodik. mint valami érthetetlen természeti baleset előtt. Nem képes megérteni, miért nem adott neki ez az. ember egy órával előbb két és három kiló tojást, mikor most harminc kilót kínál eladásra. — Nagyságos asszony — mondja a boltos —, tessék várni, a Garbó gazda tojása, az biztos, hogy mind friss, abból még szebbeket tudunk kiválogatni. — Igen. S csak nézte, nézte a komor nagy darab gazdaembert. akin egyáltalán nem látszott, hogy röstelkedne őmiatta. 1937 A Bárány nyitja meg az üdvözöltek számára a mennyország kapuját, ő választja és hívja meg azokat, akik kedvesek neki. A Julia szép leány alakja is nyilvánvalóan még ennek az archaikus világképnek a tükröződése, a bárány misztika balladai kifejezése. Érdemes még megemlítenünk, hogy az erdélyi evangélikus szász ifjúság, megőrzött középkori hagyományként, ki szokott vonulni a környék magaslataira, hogy az ünnepen fölkelő napban a Húsvéti Bárányt megpillantsa." HUSVÉT! BÁRÁNY (Folyt, a 11. oldalról) Egészen vizes lett a kis feje. meg a füle, meg azok a bojtok a nyakán. így szinte szédelegve eljutottunk a templomig. A húsvéti rendcsinálás miatt tárva volt, a takarítók jártak ki-be. Leroskadtunk a hátsó padba, már akkor alig bégetett. Belőlem teljes erőből újból kitört a sirás. ahogy az ajkamra jött a kórusban tanult ének: Pascha nostrum immolatus est... Nekem ez a húsvéti bárányom. Lassan a sirás is elapadt, a gondolat is, már csak tompa fájást éreztem, mintha nagy vassal megütöttek volna... És vittem, vittem a Kicsit a kinpadra. Zsiga bácsi elvette, a felesége betuszkolt a szobába. Egy idő múlva valami húst kaptam vissza, — ekkor nekem már minden mindegy volt. Husvétvasárnap reggel még szentelni is küldött belőle anyám, de mivel a templom messze volt, ott maradtam a szatyorral a nagymisén is. A kórus diadalmas örömmel énekelte: Pascha nostrum immolatus est Christus! — Ekkor megláttam az oltáron a húsvéti bárányt ugyanúgy megkötözve, ártatlanul, hófehéren... És valamit megsejtettem Krisztus áldozata és a mi áldozataink összefüggéséből. Széli Margit
