Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-03-20 / 12. szám
8. oldal MAGYAR HÍRADÓ Három barátomat gyászolom Irta: VASVÁRY ÖDÖN Az amerikai magyarság ritkuló soraiból három olyan férfiú dőlt ki a közelmúltban, akik nemcsak velem körülbelül egyidős kor- és munkatársaim voltak, hanem akikhez baráti szálak is fűztek több mint egy fél évszázadon át. Mind a három református lelkész volt, akik hosszú amerikai életiik alatt állandóan a magyarság szolgálatában állottak és életpályájukat töretlenül azon a pályán futották meg, amelyre fiatal koruk óta felkészültek. Bakay Árpád most áprilisban töltötte volna be a nyolcvanhetedik esztendejét, amiből pontosan hetvenet Amerikában töltött. 15 esztendős volt. amikor mint sárospataki gimnazista fiú, az E- gyesiilt Államokba került, ahol ő lett a legelső amerikai végzettségű magyar papok egyike, a vele egyidős Szeghy Jánossal együtt, aki viszont arról volt nevezetes, hogy ő volt az első, Amerikában született magyar lelkész. Bakay Árpád életének egy másik érdekessége volt: valószínűleg ő volt az egyetlen magyar pap, aki ugyanabban a két egyházban kétszer szolgált, mint lelkész. Első állomása az indianai Gary volt, ahonnét távozva, az ohioi Akronba ment lelkésznek, majd Gary visszahívta, onnan pedig megint Akron gyülekezetének papja lett, nyugalomba vonulásáig. Szelíd természetű, valóban papnak született ember volt, aki teljes lélekkel töltötte be papi hivatását. Clevelandi lelkész koromban közel voltunk egymáshoz és volt alkalmam megismerni lelki kiválóságait. 1928-ban, amikor egy több száz főből álló magyar csoport ment át Magyarországba, visszaadni a Kossuth szobor zarándokok látogatását, négyen voltunk utitársak Melegh Gyulával, Horváth Sámuellel együtt. Másik, végleg elköltözött barátom az erdélyi születésű Mircse Sándor 1912-ben került Amerikába, mint a legelső olyan segédlelkészek egyike, akiket a magyar református egyház legfőbb hivatala, az Egyetemes Konvent küldött át. A világháború kitörése miatt mindössze négy ilyen segédlelkész kiküldésére került sor. Mircse és a nemrég Magyarországon elhunyt költő-pap, Nagy Ferenc voltak az elsők. Újlaki Ferenc és én az utolsók. (Nagy Ferenc esetére talán emlékeznek olvasóink: mindkét lábát tőből le kellett vágni és életének jó egynéhány esztendejét kerekes székben kellett töltenie, amit valamikor Amerikából küldtek át. Lapjaink utján sikerült tekintélyes segítséget küldeni a nehezen sújtott derék papnak.) Mircse Sándorhoz kellemes emlékek fűztek: ő volt az, aki várt rám, amikor 1914 júliusának vége felé hajóm Fiúméból megérkezett. Ezt a kedves szolgálatát sohasem felejtettem el. ő vitt el Kuthy Zoltán espereshez, akinek segédlelkésze volt, majd a forró nyári délutánon megismertetett az ice cream-mel, sőt egy vaudeville színházba is elvitt, ahol nagy csodálkozásomra a férfiak ingujjban ültek a nézőtéren. Este Pethő Bálint érdekes, régi magyarnál vacsoráztunk, aki gondnoka volt a new yorki egyháznak, majd feltett az éjfélkor induló Pennsylvania vonatra, amely másnap délelőtt tiz órára ért velem Pittsburghba. Előbb azonban még egy szívességet tett: kölcsönadott vagy 12 dollárt, amennyibe a menetjegy került, mert nekem bizony talán csak 35 vagy 40 centnyi vagyon lézengett a zsebemben. Ebből másnap a pittsburghi állomáson 25 centért egy városi térképet vettem s kinézve rajta az utcát, ahová menendő voltam, 5 cent leszurása ellenében a villamos elvitt odáig. A templomot, mellette a lelkészlakást könnyen megtaláltam. A templom főajtaja fölött ma is ez a felírás van üvegre festve „Isten hozott”. A templom alatt egy nagy csomó gyerek magyarul énekelt. Egy tiz éves forma fiú jött ki, akit megkérdeztem: „Magyar fiú vagy?” — Igen, volt a válasz. (Természetesen nem sejtettem, hogy ez a fiú valamikor kollégiumi tanár lesz, filozófiai doktor a Yale egyetemről, nekem pedig igen kedves sógorom: Dr. Tóth Béla, aki azóta sajnos, korán meghalt.) A parókián a nagytiszteletű asszony egyedül fogadott: az esperes ur Passaicon van, a Verhovay Egylet konvencióján, mint gyűlésvezető elnök és csak napok múlva jön haza. Később, amikor már kedves anyósom lett, bevallotta, hogy nem is nagyon akarta elhinni, hogy az vagyok, akinek mondom magamat, mert egyrészt valami idősebb embert vártak, akinek orrát esetleg a nap heve kissé pirosra festette, aztán pedig a legfőbb kétely oka: addig soha meg nem történt, hogy valaki, aki előző nap érkezett Amerikába, vezető nélkül magától megtalálta volna a pittsburghi magyar templomot. Elmondta különben, hogy a fia és a gondnok Mikes Margit, lapjaink népszerű munkatársa, verskötetet adott ki, ezzel a címmel: „Csillagtalan ég alatt.” A könyvet egy müncheni magyar nyomdában nyomtatták ki, nagyon szép betűkkel és miután nem írták rá, nem tudom mi az ára. Kétségtelenül megrendelhető a költőnőnél, lapjaink címén. Első emigrációm idején, Bécsben, Gábor Andor azt mondta nekem: — Bécsben nem érdemes verskötetet kiadni. Kevés a költő. De noha magam is poéta voltam, már akkor ezt tudtam. Egyszer ebbe a lapba, olyan helyre, ahol prózai írásaim szoktak megjelenni, igy Írtam: — Óh olvasó, bocsásd meg most az egyszer, Ha fejbeütnek e rövid sorok, Tudom én jól, hogy rémülten igyekszel Menekülni, ahonnan rád morog, Valami költő, képéből kikelten Ritmusban, rimben, nem emberi nyelven... Végül, miután leszögeztem, hogy a versek csak a költőket érdeklik, hadd említsem meg utolsó ellenérvemet az uj költők ellen. Mikes Margit majd minden verse a honvágyról szól. Arról hogy ő magyar, nem tud és nem is akar más lenni, vérének minden cseppjével vágyódik vissza oda, ahol született, a magyar nyelv a levegője, a hazája, egyedül benne érzi jól magát. De hiszen/igyanezt megírta Ady is, csak éppen utólérhetetlenül.: Itt valahol, ott valahol Esett szép szomorú fejekkel, Négy öt magyar összehajol: Miért is, miért is, miért is? Ezek után belekezdtem Mikes Margit verseinek olvasásába s rajtaértem magamat, amint szememből hull a könny. Mi ez? — kérdezem magamtól, elcsodálkozva. A tanulság nem az, hogy sok a vers, hanem épp az ellenkező: kevés a vers. Az embereknek több versre van szükségük, mint amennyit a kivételes nagy költők képesek produkálni. Költőkre szükség van és Mikes Margit költő. Miért költő? Azért, mert noha sohasem hallotta, megfogadta a szerkesztő koromban nálam jelentkezett fiatal költőknek adott tanácsomat: ne próbálkozzék olyat írni, ami nem jut az eszébe. Mikes Margit Vasváry Ödön vártak rám a vonatnál, mert Kuthy esperes megsürgönyözte érkezésem idejét, — ott is voltak, de elkerültük egymást. Harmadik barátom dr. Takaró Géza, a legkiválóbb magyar lelkészek egyike, aki a budapest-kőbányai tekintélyes egyház papságát hagyta el, hogy New York lelkésze legyen. Félszázadnál több időt töltött Amerikában, ahol más egyházban nem is szolgált, nyugalomba vonulásáig. Magyarországon is a legkiválóbb lelkészek közé tartozott: kitűnő iró, nagyszerű szónok, intellektuális érdeklődéssel teljes férfiú volt, aki nagy arányú irodalmi működést is fejtett ki. Senki lelkésztársai közül nem utazott annyit, mint ő, amely útjainak nagyszerű leírásai mindenkorra érdekes és élvezetes olvasmányt nyújtanak. Változatos életének leírására külön könyv kellene. Mint ember, pap, iró és szónok egyaránt kiváló volt: energiája a világ sok tájára elvitte, tömérdek írásra tette elhivatottá. A benne élő csodálatos akaraterőnek gyümölcse az a könyv, amelyet „Hagyaték és Örökösök” címmel 91 éves korában állított össze régebbi írásaiból és adott ki egy többszáz oldalas, nagyon szép és értékes kötetben. Utolsó éveiben látása igen elgyöngült, szervezetével együtt. 93 éves volt, hogy az élet küzdelmeit elhagyta. Neve és emléke az amerikai magyarság egyik nagy, halhatatlan öröksége marad. sohasem próbált „szép verset” Írni, hanem mindig olyan verseket irt, amelyek teremtek benne. Első verskötete „Költő a konyhán”, címmel jelentek meg s Babits Mihály megdicsérte. Erre joggal büszke, mert Babits kétségkívül nagy költő volt s ha valaki, ő tudta, ki költő. Mikes Margit az volt, a konyhában és mindenütt, ahová sorsa vetette. Amerikában is. A vers, amely megrikatott, arról szól, hogyan éltek az emberek Budapesten, az ostrom alatt. Hiszen olvastam én arról eleget, Írtam is róla, de más, költő megelevenítő szájából hallani ugyanazt a történetet. Mi szüksége van az embernek fájditani a szivét? Ezt kérdezem én is. De szüksége van rá. Talán azért, hogy jobb ember legyen belőle. Talán, mert a szívfájdalom szórakozás. Mindenesetre a nemes szórakozások közé tartozik, ha költőtől kapja az ember. Példával akarom bizonyítani, hogy a nagy költők (Folyt, a 11. oldalon) r • ... S'Z'E’M'L'E I Franklin D. Roosevelt 1930-ban a következőket jelentette ki: „A munkanélküliség az egész társadalom problémája. Különösen azokra nézve súlyos tragédia ez, akiknek nincs meg a lehetőségük a munkára és a pénzkeresésre. Itt azonban nem áll meg a sor, mert ha nem történik hamarosan intézkedés, akkor hosszú ideig tartó depressziós hatásokat eredményez...” A közgazdászok tiltakoznak az ellen, hogy 1975-öt 1930-hoz hasonlítsuk, azt azonban nem tudják letagadni, hogy az emberi azonosság nem változott meg. Annak a férfinak vagy nőnek, aki családfenntartó, vagy annak a fiatalnak, aki kész arra, hogy önálló kenyérkeresővé legyei^ a kényszerű tétlenség gyakorlatilag és pszichológiailag egyaránt halálos csapással azonos. A kiábrándultság — ami különösen a haszontalanná válás érzéséből táplálkozik — elsősorban a fiatalok soraiban okoz súlyos problémákat, amit tényleges fenyegetést jelentenek az ország biztonságára nézve is. E kiábrándulás ellen a legjobb védekezés az, ha minden emberi erőforrást mozgósítunk annak érdekében. hogy egy jobb és még megfelelőbb társadalmat építsünk fel. Most minden eddiginél időszerűbbé vált Franklin Roosevelt mondása: „Amerikának humánus lelkületű vezetésre van szüksége”... QÜICOHJj J <j :ir
