Magyar Hiradó, 1975. január-június (67. évfolyam, 1-26. szám)
1975-02-13 / 7. szám
15. oldal Az erdélyi-kérdés megoldása: “Transsylvania” — A Becsben megjelenő Magyar Híradó legutóbbi számából vettük át az itt következő érdekes fejtegetést az erdélyi kérdésről. — Igen tisztelt Szerkesztőség! Szeretnék magam is a lap hasábjain folyó érdekes erdélyi-vitához hozzászólni. Őseim székelyek voltak, Udvarhelyről délre, ott ahol Orbán Balázsról neveztek el gimnáziumot, melynek én is tanulója voltam. Mindezt csak annak igazolásául említem, hogy nem hagyhat engem sem hidegen a felvetett téma. Mióta eszemet tudom, politikusok és papok, néprajztudósok és földesurak, éles pennáju Írók és eszelős soviniszták egyébről sem beszéltek, minthogy az erdélyi kérdést vagy felosztással vagy áttelepítéssel kellene megoldani. Nem akarom sem a papokat, sem a politikusokat, sem másokat azzal vádolni, hogy szépen hangzó nézeteik megvalósítása érdekében egyikük sem tett egyetlen lépést sem a két nép valódi és benső megbékélése irányába. Pedig a megoldás éppen a megértés, a türelem és az együttélés de facto tényével kezdődik és azzal is fejeződik be. Erdély — sajnos — nemcsak Magyarország és Románia állandó és kényes problémája, hanem függvénye is a mindenkori nagyhatalmi politikának. A Habsburgok éppen úgy, mint Hitler és a jelenben Moszkva, az erdélyi magyarságot ütő-kártyaként és eszközként használták érdekeik megvalósítására. Bukarestben éppen úgy, mint Budapesten. Közben vagy az erdélyi székelység vagy a románok nyögték a mindenkor változó „rend” hátrányait. A felkorbácsolt nemzeti szenvedélyek a két, egyebekben tehetséges népet a gyűlölködés döbbenetes mélységébe taszították a közös érdekek felismerésének bölcsessége helyett. 1945 óta Erdély ismét Romániához tartozik. Ki tudja Moszkvának mikor lesz majd érdeke, hogy a roman kormánnyal szemben a székelységet ismét felhasználja egy jól átgondolt zsarolásra? Az erdélyi kérdés szerintem nem magyar és nem román ügy — jól tudjuk, hogy nemcsak Erdély, de az összes, érdekszférájába tartozó országok ügyét Moszkvában intézik, nem Washingtonban, vagy Londonban. Az erdélyi kérdés tehát a nagyhatalmi politika egyik eszköze is. Megoldásokról elmélkedni éppen ezért egy kissé naivnak tűnik. De ha már utat engedünk az ilyen „megoldások" elemzésének (feltételezve egy kedvező nemzetközi konstellációt!), akkor a megoldás csakis Erdély függetlenségében keresendő. Véleményem szerint el kell szakadnia és el kell távolodnia Erdélynek mind a két főváros, Budapest és Bukarest befolyásától és meg teremtődni, Svájc mintájára, az önálló Transsylvaniának, amely nemcsak a magyarok, hanem a románok és a szászok hazája is lenne; e három nemzet mindegyike alkalmas civilizációjuk, kultúrájuk, politikai érettségük alapján az együttélésre. Erdély gazdaságilag rentábilis lehetne. Az a kohéziós erő, amely a három népet együtt tartaná, még nem jött létre, nem kétlem azonban, hogy a hamu alatt mindegyiküknél ott izzik, parázslik az önálló Erdély gondolata. Sajnos, ebben az évszázadban két lehetőség is illant el kihasználatlanul, az egyik 1940-ben, a másik 1945-ben adódott. Véleményem szerint az erdélyi magyarság'eljutott már odáig, hogy a románokat elfogadja honfitársként; a szászok indifferensek. ők mindig tudomásul vették, merre kell fordítani a köpenyeget. így tehát most is szívesen csatlakoznának egy ilyenfajta megoldáshoz. A románok 1920-1940 között a nagyromániai imperialista álom megszállottjai voltak. 1945 után Erdély „visszavételének" örültek — talán érthetően is. Az erdélyi románság csak akkor érkezik el majd ismét az évszázad harmadik alkalmához, amikor Moszkva a kisebbségek felhasználásával „krízist” robbant ki és Bukarest ellen uszítja őket. Csak akkor fogják megérteni az önálló Transsylvánia szükségességét. A jelen feladatokat abban látom, hogy őszintén és hűségesen igyekezzünk szolgálni az erdélyi nemzetiségek érdekeit, igyekezzünk azokat egybekovácsolni. A feltételek régóta megvannak, csak a nemzeti vakság sújtotta erdélyi társadalmaknak kell ráébredniük közös érdekeikre. Persze, az alkalom még nincs itt, de ez az idő is jól felhasználható, mégpedig a gondolati tisztulásra, az előkészitésre. Világos magyar, román és szász koponyáknak kellene addig is magyar, román és szász koponyáknak kellene addig is előfordulhat, már a mi életünkben is, hogy a Szovjetunió és a nyugati hatalmak érdeke egyformán az lehet, hogy Európa közepén és keletén valódi béke jöjjön létre: ennek egyik fontos tényezője lehetne az önálló, soviniszta izgatástól mentes Erdély. Arra van szükség, hogy az érdekelt nemzetek jóakaratu férfiai szót értsenek és kezet fogjanak, hogy megértessék Moszkvával, Bukaresttel, Washingtonnal és Budapesttel, miszerint Erdély „kényes pont” helyett összekötő kapocs is lehetne, vagyis a gyűlölködés helyett a békesség záloga. Erdélyben hirdették meg elsőnek a vallásszabadság magasztos elvét — miért nem lehetne most a haladó szellemiség dús talaja, mint ahogyan az volt a múltban? Moszkva aligha ellenezheti az ilyen törekvéseket, hiszen az önálló Erdély maga is a szocialista demokrácia útját követheti. A mai román állam természetszerűleg szeretné megőrizni a mai formát, a román tömegektől is idegen még a gondolat, ők csak akkor tennének magukévá egy ilyen formulát, ha Magyarországhoz való csatolás „fenyegetné” Erdélyt. Szívesen és nyíltan kimondom, hogy noha a székelységhez hűséges vagyok és maradok, de őszintén tisztelem, becsülöm és szeretem a román népet is. Velük együtt kell élnünk békében és megértésben, ennek kell idejében megteremtenünk a feltételeit. Fiatfalvy-Máthe Ernő (Anglia) HITTÉRÍTŐK dél-amerikában (Folyt, a 14. oldalról) ban egyetemet alapított és neve ma is olvasható az intézmény emléktábláján. Szentmártonyi Ignác (1718-1793) élettörténetét Caleiras, a hires spanyol történész irta meg. Megtudjuk belőle, hogy l751-ben azért érkezett Braziliába. hogy csillagászati ismereteit felhasználva a spanyol és a portugál határvitákban végezzen térképészeti munkát. 35.000 kilométeren térképezte az Amazonas környékét, nagyon nehéz terepviszonyok közepette. Megdöbbenéssel tapasztalta, hogy amerre csak megfordult, mindenütt kegyetlen sorsú rabszolgákat látott. S amikor ez ellen tiltakozott, börtönbe csukták és l7 éves rabság után csak Mária Terézia tiltakozására engedték vissza Európába. Zakariás János (1720-1772) a nagyszombati egyetem fizikusa fiatalon került az Újvilágba. Az óceáni átkelésről igy irt: .....éjjel a hajó körül számtalan apró kis tűzpont világított, hasonlóan a Tejut csillagaihoz, különösen ott. ahol nagyobb volt a hullámzás, erősebb a hullámtorlódás és több. de kisebb örvényeket lehetett bennük észrevenni." (Ezekről a trópusi tengerekben élő mikroszervezetekről száz esztendővel később Darwin hires hajóutja végén már részletesen beszámolt.) Zakariás leírásai, megfigyelései pontosak, akár égi tüneményt, pl. tűzgolyót ir le, akár az ottani gyümölcsüket. melyekről megállapítja, hogy „a mi gyümölcseink vájtozatosságban is. jóságában is felülmúlják az európaiakat" 1756 áprilisában Peruban a következőket jegyzi fel a folyókról: „Ezek az esős évszakban (októbertől májusig tart) csakenm az. egész területet elöntik annyira, hogy ahol az. indus lovas az előző fél évben vadkanokra, szarvasokra vadászott, most tiz rőf mélységű vízben csónakázva halászik. Ezért lakóhelyül a legmagasabb helyeket választják és még itt sincsenek eléggé biztonságban, bizony néha a pitvarban úszkálnak a gyerekek és nem ritkán csónakra van szükség, ha a beteget látogatjuk. Ilyenkor viperák, hangyák (ezeknek harmincnál több válfaját olvastam meg és némelyek csaknem egy hüvelyk nagyságúak), meg ezer más bogár a mezőről és erdőből összegyűlve, velünk egy födél alatt tanyázik és emmi sem mentes tőlük." Fáv Dávidot (1721-1767) útban Dél-Amerika felé kétszer is fogadta a portugál uralkodó. De Lisszabon messze volt és könnyen emeltek koholt vádakat ellene. Egyebek között azt állították, hogy egy indián törzzsel titkos egyezséget kötött, és hét évi szenvedés után börtönben halt meg. Részben korábban anyjához irt leveleiből, részben cellatársa naplójából értesülhetünk elsősorban néprajzi, földrajzi megfigyeléseiről. Fáy szántóföldnek nevezi az indiánok erdeit. „Azért nevezem szántóföldnek, mert augusztus, szeptember és október hónapokban a fákat kivágják és miután a nap perzselő hevétől egy hónap alatt megszáradtak, egégetik. Aztán a még meleg földbe a mandiocca nevű cserjét beássák, mikor gyökeret vert. kiássák, torma módjára szétmorzsolják és már készen van az izetlen kenyér, legalább is eleinte az. A fák olyan vastagok, hogy egyből jókora csónak készíthető.” Éder Xavér Ferenc (1727-1783) huszonkét évesen indult el DélAmerikába, pontosabban a moxos indián törzshöz. Peruba. Húsz évig tartózkodott a Felsö- Amazonas egyik mellékfolyója környékén. Ez a táj akkor olyan ismeretlen volt. mint Magyar László és Livingstone kutatásáig a Kongó folyam vidéke. Éder Xavér „Descriptio provinciáé Moxitarum" címen halála után térképekké’ mellékelve, latin nyelven adták ki könyvét. A Fö’drajzi Közlemények 1884. évfolyamában Márki Sándor igy méltatja: „A könyvnek már külső terjedelme is tiszteletet ébreszt, mert több mint 400 lapra terjed, tudományos értéke pedig olyan, hogy alig magyarázhatom meg magamnak, miként maradhatott homályban Éder Ferencz neve. E név megérdemli, hogy ott ragyogjon hazánk legkiválóbb földrajztudósainak sorában, sőt helyet követelhet az magának határainkon túl is... Bár magyarul irta volna!" A XVIII. századi hires magyar világjárók között tehát szép számmal találunk szerzeteseket is. akik papi tevékenységük mellett az egyetemes tudománytörténet érdekében nemcsak fáradoztak, hanem szenvedtek is. Pataki Béla Pál EGY FEJFÁRA Akit kiválaszt a szenvedés a boldogok közül, a végzet ellen csorba kést hiába köszörül, mert szive köré tömörül a pusztulás hada, és félelmek veszik körül, mint fát az éjszaka. Székely Dezső
