Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-12-05 / 49. szám
AGGÓDÓ ANYA —Három gyermek édesanyja vagyok. Legidősebb leányom most érte el azt a kort, hogy egyetemre meiyen, de rémüldözők még a gondolattól is, hogy elengedjem őt. Nem bírnám elviselni, ha a leányom a mai diákok szexuális elhajlásainak sodrába kerülne. Tudom, régi gondolkozásu vagyok, de a családomat nem engedhetem széthullani, és nem kívánhatom, hogy generációs szakadék keletkezzék közöttünk. Két Hatalabb gyermekem egészen későn született, és mindketten jó magaviseletűek, nyugodtak és csaknem tökéleteseknek mondhatók. Tudom, hogy a leányomnak szüksége volna a továbbtanulásra, de nem szeretném, ha kollégiumi tapasztalatai megrontanák kisebb gyermekeimet. W.H. VÁLASZ — Kedves W.H! Az egyetem és a továbbtanulás önmagában nem romboló tényező, és én szinte hihetetlennek találom azt, amit ön a leányáról gondol. Nem tudom elképzelni, hogy a leánya rossz hatással lenne kisebb gyermekeire csupán azért, mert továbbtanul az egyetemen. Úgy vélem, szükségtelen a félelme, és ezt talán onnét veszi, hogy valaki az egyetemista generációnak csak a rossz oldalát tárta az ön szeme elé. Nagyon sokan vannak, közöttük kiváló professzorok is, akik vitatkoznának azon, hogy egyáltalán létezik-e generációs szakadék. Egész bizonyos, hogy ez a tétel túlságosan előtérbe került, de csupán azt jelenti, hogy véleménykülönbségek vannak a gyermekek és szülők között. Pedig ez legtöbbször nem más, mint az, hogy a gyermekek ki akarják formálni a maguk egyéniségét. Minden felnőttnek el kell jutnia erre a pontra, ha felnőtté és éretté akar válni. Ez az igazság az ön leányával kapcsolatban is, akár megy az egyetemre, akár otthon marad. Ha a „család összetartásán” ön azt érti, hogy ezt az érzelmi törést mindenáron el akarja kerülni, akkor nagy nehézségekbe jut. Minden teenager-nek bizonyos módon szakítania kell a családi kapcsolatokkal, mert különben soha nem lesz képes mély érzelmi kapcsolatokat kiépitani a családon kívül. Az a leány, aki soha nem tud szakítani az apjával, és az a fiú, aki nem szakit az anyjával, nehézségekbe ütközik, majd a házastárs megválasztásakor. Sok tanulmány jelent meg már arról, hogy a fiatalok, főként az egyetemi hallgatók nem annyira radikálisak, nemileg összekuszáltak, vagy ellenségesek szüleikkel szemben, mint amennyire ezt a felnőttek gondolják. Inkább ennek az ellenkezője tapasztalható. Joseph Katz pszichológus a Stanford University és az University of California at Berkeley hallgatói között közvéleménykutatást égzett. Az eredmény alapján kiderült, hogy a legtöbb diák a család befolyása alatt választotta meg életpályáját. Úgy vélem, önnek bátorítania kell a leányát arra, hogy menjen az egyetemre és ossza meg nézetét a családdal is. Meglátja, milyen uj és izgalmas tapasztalatokra tesznek szert, és mindnyájan tanulnak belőle. * * * MEGCSALT FÉRFI — A feleségein megcsalt. Már négy évvel ezelőtt megegyeztem vele, hogyha elhagyja a dohányzást, akkor veszek neki egy pár gyémánt fülbevalót, amit annyira áhított. Belement az alkuba, és én megvettem neki a fülbevalókat. Itt megjegyzem, hogy már harminc éve házasok vagyunk, és azt gondoltam, hogy bizhatok a feleségemben. Nos, egy évvel ezelőtt dohányzáson kaptam. Azt mondta, hogy igazán nem kezdett el ismét dohányozni, csak alkalmankint szív el egy-egy cigarettát, hogy ezáltal rosszabb legyen az étvágya, mert fogyni akar. Akkor I ismét megígérte nekem, hogy nem dohányzik többet. De csaknem teljesen biztos vagyok benne, hogy a tudtomon kívül mégis csak cigarettázik. Mit tegyek, ha ismét dohányzáson kapom? Eladjam a fülbevalóit, hogy igy tanulja meg a leckéjét? VÁLASZ — Meg ne tegye semmiképpen, hanem csak kéije vissza tőle és aztán tegye el mindaddig, amig önként meg nem fogadja, hogy nem dohányzik többé. Ez a módszer beválik — magamról tudom —, mert egy nő inkább elhagyja a dohányzást, mint az ékszereit. Kivéve azt az esetet, ha más valaki megígéri neki, hogy még szebb gyémánt fülbevalókat vesz, mint a régi volt. Harminc éves házasság után talán nem kell ettől tartania. HUMORESZK KÖZÖNY Bal vállán Admira filmfelvevőgép lógott, jobb kezében magnetofont cipelt. Amikor megnyomta a csengő gombját, összeszorult a szive és legszívesebben elszaladt volna, de aztán megemberelte magát és maradt. A csengetésre egy huszonhét év körüli, szép, fiatal nő nyitott ajtót. — Elnézést kérek a zavarásért — dadogta a férfi, aztán érthetetlenül elhadarta a nevét. — Szeretnék beszélni önnel... Én ugyanis dokumentumfilmet készítek Berkenye Ottó haláláról... — Filmet? — A nőnek felragyogott a szeme. — Kérem, tessék bejönni... Bementek a szobába. A férfi levette a válláról a filmfelvevőt, aztán szótlanul babrálni kezdett a magnetofonnal. — Bocsánat — mondta a nő zavartan. — Kinek a haláláról csinálnak filmet? — A film cime az lesz, hogy „Közöny, avagy miért kellett meghalnia Berkenye Ottónak?” — Nem értem... nem értem, mi közöm van nekem Berkenye Ottó halálához? — ön Vermes Gézáné, nem? — Igen, én vagyok... — Akkor jó helyen járok. Berkenye Ottó ugyanis ön miatt lett öngyilkos. Búcsúlevelében azt irta — zsebéből jegyzetfüzetet vett elő és onnan olvasta a szöveget: — „Szerettem Vermesnét, de ő észre sem vett... Minek éljek tovább?” — Kérem, én... — A fiatalember itt lakott a szomszéd házban. Tudta önről, hogy elvált asszony és azt is tudta, hogy Hédikének hívják. Búcsúlevelében azt irta, hogy — zsebéből ismét előszedte a jegyzetfüzetet — „Az emberek nem törődnek egymással... Vermesné se törődött velem... Ha találkoztunk, átnézett rajtam, nem vette észre esdeklő pillantásaimat... ö, ez a közöny.!” — Szegény fiú — sóhajtott fel az asszony —, őszintén sajnálom, de én sohasem láttam... Nem ismertem... A férfi beindította a magnetofont. Én nem tehetek róla, hogy meghalt... — Berkenye azt irta a búcsúlevelében — zsebéből újra előráncigálta a jegyzetfüzetet — „Egyedül éltem, nagyon egyedül és tudtam, hogy Vermesné is magányos...” — Ez igaz. — „Mégse lehettem boldog — irta Berkenye —, mert ő nem hallotta meg segélyt kérő kiáltásaimat...” — Kiáltott? Mikor? Én nem hallottam semmit. — Szimbolikusan értem a kiáltást. A szive kiáltott. Hangtalanul. Némán. Vermesné idegesen gyűrögette a zsebkendőjét. A szeme bepárásodott. — Ott fedüdt, szegény fiú, az ön lábai előtt és ön átlépett rajta. — Én? Hol? Hol léptem át rajta? -— Szimbolikusan értem az átlépést. Az asszony szeméből potyogni kezdtek a könnyek. — Nem lett volna helyesebb, ha ön felsegíti 11. oldal Berkenyét az ut porából, ha a kezét nyújtja neki? — Az ut porában feküdt? — Természetesen ezt is csak szimbolikusan értem... Sajnos, a emberek szivét jégpáncél borítja... — De én nem... én nem... A férfi felvette a filmfelvevőt az asztalról és Vermesnére itányitotta. — És milyen volt? — kérdezte sírva az asszony. — Kicsoda? — Hát az a Berkenye... — Ja, ő? Csinos, jóképű, és nőtlen... Hasonlított rám... — Rettenetes — zokogta Vermesné, arcát a tenyerébe temetve. — Emberek! — kiáltott fel patetikusan a férfi. — Szeressük egymást és érezzünk több felelősséget embertársaink iránt! — Megszakad a szivem, de higgye el, ha tudtam volna, hogy ő... — Nyugodjon meg, asszonyom — mondta a férfi és kezét a nő kezére tette. — Örömhírt kell közölnöm önnel! Berkenye nem halt meg! Él! Igen, él! S itt áll ön előtt! Én vagyok Berkenye Ottó! — Maga? Hát nem a filmgyárból jött? — Nem csak innen a szomszéd házból. Vermesné felugrott. — Szedje a cókmókját és ki innen! A férfi az ajtóból még visszafordult: — Hédiké! Vermesné! Töijük át a közöny falát! Szeressük egymást, emberek!! Az ajtó becsapódott előtte. — Ennek a rideg világnak el kell pusztulnia — motyogta Berkenye elkeseredetten és most kétszer olyan nehéznek érezte a magnetofont és a filmfelvevőgépet. Mikes György ŐSZI SZÉL hegyen völgyön fut a szél szalad pörög a levél tüskés bokrot pántlikázna a szél onnét is lerázza tovább szalad tovább pörög zörgő hangon könyörög s zizegve sir a levél fiúja pörgeti a szél. Z. Novák József NEVESSÜNK Üzletben. — Nem értem, miért árulnak itt hangszereket és revolvereket — kérdi a vevő. — Nagyon egyszerű. Mert mondjuk, ma valaki vesz egy trombitát, másnap jön a szomszédja és vesz egy revolvert. Így jól megy az üzlet — válaszolja a kereskedő.-o— Hallottam és azt hiszem, rosszul tette. — Ugyan miért? — Mert egy ilyen okos nő nem mehetett egy olyan emberhez, aki annyira buta, hogy éppen őt vette el feleségül!-o-Hosszu hajú fiatalember ül le a borbélynál. Közli: — Úgy kérem, mint a múltkor. — Kérem, váljon egy percet — mondja a borbély. — Megkérdezem a főnököt. Én csak három éve vagyok itt. I
