Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-11-28 / 48. szám
12. oldal JÓGYOMRU EMBEREK Irta: SIMA FERENC Olvastam, hogy Kanadában a nagykereskedők spekulációja folytán bezápult 30 millió tojás, amit igy mostmár a tengerbe kellett ömleszteni. Vicc nélkül mondom, hogy ez a tengerbedobás óriási baklövés és kártevés volt, ami a más népfajok szakácskönyvének nemismeréséből származott. A 30 millió záptojás tengerbeömlesztőinek is tudniok illett, sőt kellett volna, hogy uj barátainknak, a kínaiaknak éppen a záptojás a legkedvesebb csemegéjük és nem kétséges. hogy mint amugyis becsületesen fizető kereskedelmi partnerek kemény valutában jó pénzt adtak volna 30 millió olyan tojásért, aminek külön eljárással történő megzápitásáról már nem is kellett volna gondoskodniok. Javasolom, hogy interpellálják meg Ottawában a kormányt, hogy ki a felelős, amiért igy ezt a biztos jó pénzt kidobtuk az ablakon, illetve a tengerbe ömlesztettük. a nem finnyáskodó halaknak kétségtelenül kellemes meglepetésére. És azokat a halakat azután kifogjuk és megesszük mi, a bennük feldolgozódott záptojással együtt. Hol itt az ésszerűség? Tudvalevő, hogy a kínaiak másik nemzeti eledele a fecskefészek. Azonban nem az európai fecskefajtáról van szó. amelyik sárból készíti fészkét az eresz alá. Hanem kínai fajtájú fecskéről, amelyik pépszerű anyagot bocsájt ki begyéből (a csőrén át, nem pedig a hátsó végén), ami a szabadlevegőn gyorsan megszilárdul és igy készül el a fészek. Hogy a fecske begyéből kibocsájtott anyag micsoda, azt gondolhatjuk. Félig megemésztett különböző férgek, rovarok halmaza, amiket a kínai fecske előzőén összevadászott. Ezt az anyagot a kínai konyha mint finom különlegességet kedveli. A fecskefészek ünnepi eledel. Egyébként nemzetközileg úgy tartják, hogy a világ három legizletesebb konyhája a francia, a kínai és a magyar. (A magunkét csak kötelező szerénységből tettem a másik kettő után.) Kinai vendéglők erre mifelénk is vannak, és egyik ismerősöm, aki gyakran odajár, nagyon dicsérte a kirántott polipot. — Hát még mit szoktál ott enni? — kérdeztem. — Nem tudom, mikor mit adnak, de mind jó! — felelte. Azt hiszem, ő már tulvan a fecskefészken, sőt a záptojáson is, aminek közismert bűzét a kinai szakácsok valami fortéllyal eltüntetik (—ahogy ügyes magyar szakácsok a birkahús szagát —) és bűze nélkül a megzápultság kétségtelenül már direkt pikáns csemegévé teszi a tojást. Vannak ilyen féltve őrzött elkészítési receptek. Gondoljunk csak a magyar szalámira. Máig se tudjuk biztosan, hogy csakugyan tesznek-e bele szamárhust is és attól lesz-e olyan finom? Megelégszünk azzal a büszke tudattal, hogy ez a szalámik királya. Minden az elkészítéstől függ. Csak úgy kimondva gorombán hangzik, hogy az arabok kedvenc eledele a sáska, egyes afrikai néger törzseké pedig a fehér hangya, másoké meg a giliszta. De biztosan úgy fűszerezik, az ördög ha tudja, mivel, vagy olyan hercsula-micsoda mártással öntik le, hogy attól kitűnővé válik és jómagunk is mind a tiz ujjúnkat megnyalnánk utána jóízűen, pláne, ha fogalmunk se volna róla, hogy mit is ettünk valójában. En nem féltem az emberiséget, hogy tulszaporodása folytán végül is éhenhal, mert nem lesz mit ennie. A világ különböző népei együttvéve máris megesznek már csaknem — vagy talán nen is csaknem, hanem kivétel nélkül — mindenféle állatot, madarat, csúszómászót, férget, rovart és növényt. És ahogy keverednek a népek az ilven nagy olvasztótégelyekben, mint az Egyesült Államok, vagy Kanada, összebarátkoznak a munkahelyen, vagy a szomszédság révén és meghívják egymást ebédre, vagy vacsorára. És amikor a vendég jóllakott, akkor megkérdezik tőle, hogy tudja-e, mit evett? Azt feleli, hogy nem tudja, de nagyon ízlett. Akkor aztán elárulják neki, hogy az a finom eledel, amiből kétszer is szedett, a kirántott pondró volt, vagy darált cserebogárral töltött platánfalevél, nemzeti elkészítés szerint, bodzamártással. Ritka eset, hogy az európai származéku vendég erre a fürdőszobába siet, a jóízű ebéd, vagy vacsora boldogtalan viszontlátására. Ehelyett meglepetten tapasztalja, hogy nicsak, ezeket is milyen nagyszerűen bírja az ő gyomra! GÖRBE TÜKÖR szívből, igazán ... Irta: KIRÁLYHEGYI PÁL Sokan vannak. Ám tulajdonképpen név és személy szerint, három embert utálok szívből, igazán és ez Bardos Péter. Pedig meg kell mondanom, hogy még nem is közöltem vele, mert soha semmi bajt nem okozott, jókat mond rólam a hátam mögött, annak ellenére, hogy állítólag nem szabad senkiről jót mondani a háta mögött, mert sohasem mondják vissza. Nehéz lenne elemezni, mitől és miért ilyen ellenszenves ez a Szerencseden Péter, de egy érzést nem kell magyarázni, hiszen talán nincs is szebb, mint szívből, igazán, önzetlenül utálni valakit. Ez a Péter, szemre csúnya, szorgalmas, mint a dögvész, állandóan sürög, forog, tanácsokat ad bárkinek ha kell, ha nem, ezer példányban jelenik meg, szeret kártyázni, de vészit, nem fizet, mert ilyen szamárságra nem érdemes pénzt kidobálni, de ha nyer, könyörtelenül bevasalja. A másikat, a csámcsogót nem ismerem személyesen, csak annyit tudok róla, hogy nem egy ember, hanem típus, biztosan tenyésztik valahol. Az étteremben leül mellém és már a levesnél csámcsogni kezd, de nem akárhogy, nem felületesen, hanem lelkesen, szürcsög, sziszeg, ciceg, hörpöl, lármázik, mint egy beatzenekar. A legszebb benne, hogy a csámcsogást akkor sem hagyja abba, ha már vége van az ebédnek vagy a vacsorának. Fizetés közben is csámcsog. A sértődös. Vigyázni kell rá, mint a zsenge palántára, mert a legkisebb provokációra vagy anélkül, megsértődik, felrobban, őijöng, arénázik. Már messziről elkerülöm, de mégis belebotlok, egy perc múlva megsértődik. Legutóbbi találkozásunkkor elhatároztam, hogy nem engedem megsértődni, ha belehalok, akkor sem. Hogy vággyal üdvözöltem, mire arca eltorzult, üvölteni kezdett! — Hogy vagyok?! — rikácsolta. — Tudod nagyon jól, hogy a feleségem megcsalt és elhagyott, úgy élek, mint a kivert kutya és még kérdezed, hogy vagyok?! — Nahát örülök, hogy jól vagy, továbbra is sok mindent kívánok — mondtam és kisuhantam az életéből, mint egy jó tündér. A vészmadár. Lány. Hatvanöt éves. Komor mindig Így edződik hozzá az európai gyomor ezekben a nemzetiségi mozaik-országokban mindenféléhez, és a szives vendéglátás után bucsuzkodva még el is kéri a háziasszonytól az éppen soron volt nemzeti eledelek elkészítésének receptjeit. Utóvégre is tréningezni kell a rebesgetett jövendő eljöttére, amikoris minden más egyéb ennivaló kifogyása miatt kénytelenek leszünk valamennyien algát enni, amiből rengeteg van a tengerekben és ráadásul szörnyen szapora is. Zöld színe ellenére csupa fehérje az egész. Egyetlen hibája, hogy egyenlőre ehetetlenül rossz. De hozzáértő okos emberek már szorgalmasan dolgoznak az ízesítésén. Hogy milyen Ízűvé tegyék a tömeggyártásra, arról — úgy hallottam — majd népszavazással fognak dönteni a világon. Csak én félek, hogy mire sor kerül erre a népszavazásra, akkorra már a rohamosan szaporodó kínaiak fogják kitenni az emberiség többségét. És igy majd azt szavazzák meg, hogy az izesitett alga — záptojásizű legyen. Akkor aztán igazán kár volt a tengerbe ömleszteni azt a 30 millió kanadai záptojást! Mehettem volna a belföldi piacra. Hogy aki akaija — máris szoktathassa hozzá a gyomrát. mint a bika, ha már leszúrták: — Iszonyú dolgok jönnek meglátja! Ez nem maradhat igy! Folyton esik az eső. Itt olyan földrengés lesz, hogy a messinai gyerekjáték ehhez képest. De nem is csoda. Ennek az emberiségnek el kell pusztulnia. Rosszak az emberek. Ölik egymást. Most is olvasom, hogy egy illető szóváltás közben megfojtotta fiatal feleségét. Na tessék! Milyen szóváltás az ilyen? Az emberek durvák és kegyetlenek. Nem akarok jósolni, de nem lesz ennek jó vége. A panaszkodó. Férfi. Ötvenes. Jómódú, semmi baja, de azt nem tudja elviselni: — Borzalmas ez élet, bele kell őrülni, képzeld festenek nálam már három napja, olyan a lakás, mint egy csatatér, nem alszom már hetek óta, tudod, a sok izgalom, meg mig a gyereket felvették az egyetemre, hát ne tudd meg soha, mivel jár ez, de ez nem elég, még egészségügyi (Folyt, a 15. oldalon) * Magyar fácánok Pete szigetén (Folyt, a 8. oldalról) először is részt kell venni egy hat hónapos tanfolyamon, ahol vadgazdálkodást, állattant, vadászati jogot és fegyvertant tanítanak. Ezen kívül lőkiképzést is kapnak, s végezetül az egészből vizsgát kell tenniük. Magyarországon a vadászlétszám 24 ezer, de ebből csak másfél ezren űzik megélhetési szempontból. A vadászatnak, mint sportnak megvannak a maga játékszabályai, s ez a vadnak is nyújt valami nyerési lehetőséget. Nem sokat, csak annyit, hogy a vadásznak is nyugodt legyen a lelkiismerete. Fogolyra, fácánra, általában a hasznos szárnyas vadakra csak röptében, nyulra csak futtában, nagyvadra csak állóhelyzetben szabad lőni, nem lehet céllövő, vagy automata fegyvert használni, nem vihet magával a vadász fényszórót és hajtó kutyát. A hivatalos statisztika szerint a múlt évben igy festett a vadbecslés Magyarországon: volt 932ezer mezei nyúl, 2 millió fácn, 750 ezer fogoly, 20 ezer ötszáz szarvas, 140 ezer őz és 9500 vaddisznó. Ebből az állományból vadászzsákmányként végezte életét 270 ezer nyúl, 947 fácán, 90 ezer fogoly, 7 ezer szarvas, 32 ezer őz és 8 ezer vaddisznó. A vadászatból főleg a külföldieket értem alatta, 20 millió dollár az állami bevétel, ezek közé számit a vadak nagybani exportja. Évente körülbelül 100 ezer nyulat, majd ennyi fácánt és őzt szállítanak vadfelfrissités szempontjából Franciaországba, Németországba, Svájcba, ahol ezekért az állatokért megfizetik a dollárokat. -Pele-szigetére is igy kerülnek el a magyar fácánok.
