Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-11-14 / 46. szám
15. oldal A repülő csészealjak titka Irta: RONALD BURTON II. NEM CSAK AZ USA—BAN VAN UFO Ne gondolják, hogy csak az Egyesült Államokban láttak és látnak repülő csészealjakat. 1970. március 22-én egy perui repülőgép 52 utasa látott hengeralaku repülő csészealjat. Egy ideig követte az utasszállitó gépet és igy alaposan megfigyelhették. Becslések szerint körülbelül 30 yard hosszú lehetett és állandóan változtatta színét, i *** 1968. április elején két dán fiú egy mezőn játszott, amikor váratlanul megjelent egy repülő csészealj. A gyerekek elbújtak egy szénakazal mögé. Innen figyelték a sötétszürke korongot, amely egyre lejjebb ereszkedett, azután megállt a levegőben. Három gémláb nyúlt ki belőle, ugyanúgy, mint amikor leszállás előtt a repülőgép kiengedi futószerkezetét. A repülő csészealj azonban mégsem szállt le, hanem ismét emelkedni kezdett és a tenger irányába repült. A két dán kisfiú nem mert megmozdulni. Némán figyelték a szénakazal mögül tovatűnő lebegő tárgyat, amely félkört irt le és ismét megjelent a mező felett. Ekkor visszahúzta a három fémlábat és helyette egy fekete dobozt bocsátottle. A fiuk úgy látták, hogy a dobozból látcsővel, vagy fényképezőgépekkel élőlények vizsgálták a környezetet. Egyikük meglátta a gyerekeket és integetett feléjük. A repülő csészealj, különös utasaival, körülbelül fél órán át tartózkodott a dán partokon, azután eltűnt. A két fiú jelentést tett élményéről. Elmondta, hogy szerintük nyolcán voltak a repülő csészealj megfigyelő-dobozában, szürke, fémszerű ruhában. Ami feltűnt nekik: valamennyien alacsonyak voltak, nem lehettek nagyobbak, mint ők, a gyerekek. Azt is megfigyelték, hogy hátukon szürke tartály volt és abból cső vezetett a szájukig. Fejükön csikós sapkát viseltek és néhányan hengeralaku zseblámpát tartottak kezükben. AKI ELÜTÖTT EGY ÜRLÉNYT Ugyan ki ad hitelt két gyerek elbeszélésének? Egészen bizonyos, hogy olvasóink közül sokan gondoltak erre. Hiszen a gyerekek fantáziája gyakran elképesztő, miért ne láttak volna csikós sapkát és fémesen szürke ruhát viselő apró termetű űrlényeket? De felnőttek is jelentették, hogy találkoztak a repülő csészealjak titokzatos utasaival. *** David Morris ohioi fiatalember igy számolt be megrázó élményéről: „Hajnali fél 3-kor autómat vezettem, amikor az ut baloldalán, körülbelül 10 yard magasságban fénylő korong jelent meg. Nem akartam hinni a szememnek, lelassítottam a kocsit és igy jól láttam, hogy a repülő csészealj leereszkedik az ut mellett elterülő mezőre. Semmi kétségem nem volt, biztosra vettem: azok közé a szerencsések közé tartozom, akik saját szemükkel látnak repülő csészealjat. Körülbelül 30 mérföldes sebességgel vezettem tovább a kocsit és akkor, a reflektorok fényében, hirtelen megjelent négy, narancsszínű ruhába öltözött alak. Fékezni akartam, de a fék nem engedelmeskedett. Éreztem, hogy elütök valakit. Az ut síkos volt, az ütés után a kerekek megcsúsztak, de nem vesztettem el önuralmamat és igy nem borultam fel. Tovább hajtottam, de a következő pillanatban már eszembe jutott: hátha súlyosan megsebesült az ürlény, akit elütöttem? Kezem már az ajtó kilincsén volt, amikor hirtelen arra gondoltam: és ha megöltem? Ha kiszállok, a többiek bizonyára végeznek velem... így azután beletapostam a gázba és elhagytam a helyszint.” Amikor másnap David Morris bejelentette az esetet a rendőrségnek, a helyszinre kiszállt bizottság megállapította: az ut közelében lévő mezőn valami tüzes tárgy szállhatott le, mert körülbelül 10 yard-os körzetben a fű elégett. Az országúton semmiféle nyomát nem találták annak, hogy David Morris elütött volna valakit... Ha valóban megölte a repülő csészealj egyik utasát, akkor a tetemet a titokzatos űrlények magukkal vitték. (Folytatjuk) SZÍVBAJ (Folyt, a 14. oldalról) S máris vért vettek, aztán elzárták a cső nyílását. Pillanatok múlva a két ügyeskezű fiatal ápolónő két dróthálóba üvegeket helyezett el fejem fölé, melyekből lassan bugyborékolt ereimbe az infúziós oldat. Elkezdődött a gyógyítás. Az üvegek egy láncon függtek, fejjel lefelé, mint a csillár ragyogó lámpái. Nemsokára formás, egérszürke villanygépet irányítottak ágyamhoz kezem-lábam hozzákötözték, megkértek, feküdjek mozdulatlan. Három hétig feküdtem igy, figyelve az orvosok vakhitét a gépekben. — Infarktus — közölte a főorvos s hat társa, ebéd táján mindegyik mondott valami magyarázó szót. Fétisként mutattak a szürke villanygépre. Összekötözöttségem lehetőségei szerint balranéztem, a gombok, rekeszek, orsók és nyílások közt egy fekete kört figyeltem, melyet orvosaim is vizsgáltak. A körben a pillanatonként zöldben fénylő szentjánosbogárkák tűntek fel, vékony hullámvonalban átvonultak és elillantak, hogy a következő percben újra kezdjék rebegő vízszintes útjukat az üveglap mögött. Ha megmoccantam, a bogárkák le-föl röpködtak, ha csendesen feküdtem: elszálltak szabályos vonalban. Elhangzott egy tömény szakvélemény: — A gép rászoktatja a szivét a szabályos ritmusra. A legifjabb doktor minden reggel biztató mosollyal honorálta a szentjánosbogárkák szabályos játékát s hozzátette, hogy ez frankó. A főorvos mindennap gratulált a sziwizsgálat után. Egy délelőtt óriás röntgengépet toltak ágyam fölé. A csendes-kedves nővérek kétóránként mérték vérnyomásomat, pulzusomat, hőmérőztek, szivótűkkel, fecskendőkkel, csövekkel végezték némajátékukat a gyarló test körül. Szobatársaim hasonló kezelésben részesültek, némán feküdtünk, meghatódva a gyógyítás varázsától. Nem fájt semmi, de a testem észlelhetően elkedvetlenedett, megmakacsodott a mozdulatlanságban, torzképévé vált annak, ami a hajnali vizbeugráskor volt annyi éven át. Nem bírtam enni. De a Rém, úgy látszik, kiszorult a teremből, dühében nyárfává vedlett a kórház udvarán. Én ugyanis csak két nyárfát láttam, ha az ablakra tekintettem. Állandóan dühödt szél fújt, zuhogott, dörgött. A fiatal nyárfa cibálta, karmolta, tépte, fojtogatta az idősebbiket. Ez a fiatal nyárfa változott csüggedt szememnek Rémmé. A nagyobbik társ védekezett, visszavert minden támadást. Egy nap hozzámült a főorvos, sóhajtott s elmondta, hogy a szivem nem veszi fel a gép diktálta ritmust, Aritmiás marad a szívverésem, vagyis bármikor kihagyhat, s ha éppen nincs kéznél egy orvos... Szemem az ablakra révedt, a fiatal nyárfa gyötörte a magas férfi-nyárfát. Egyenetlen a szívverés, ismételte a főorvos kékesen csillogó szemüveggel fehér arcán: — Értsd meg, élhetsz igy is, de van egy találmány, amely biztosítja életedet. Pészmékernek hívják. r szerves anyagból készült, ezt a szivklinikán szivedhez helyezik. Kis műtét az egész. A szív elektromos művi vezérléséről van szó. A szerkezetből fémelektród vezet a szív egyik kamrájába, ez nálad a jobb oldali lesz. Megérintette a kezem, folytatta: — Kérlek, egyezz bele a műtétbe. Semmi kárát nem vallód, érezni se fogod, hogy g p van a mellkasodban. Én már mindent megbeszéltem a szívsebésszel, a családoddal is. Holnap délután, kettőkor. Nincs választásod, vagy a nyugalmadat jelentő pészméker, az angol név is ezt jelzi, vagy hát a sors... Másnap délután előállott a mentőkocsi. A legszeretőbb kéz fogta fáradt kezemet a hordágyon: a lányomé. Hideg, szeles, esős levegő kavargott a kertben, mikor levittek. A kórházban tolóágyra fektettek, mint egy bábut. Lelki tekintetem azok felé szállt, akiket szeretek, testi pillantásom a szívműtétek korszerű finom vonalú gépeit csodálta. Fiatal orvos végezte a műtétet, egy óra alatt. Egy másik társa elektromos áramot irányított, időnként jelezte, mekkora erősséget állít be. Két nő álldogált az operáiénál, csak a szemük látszott a csuklyától. A műtős egyik nikkelrudra fehér kendőt rakott, elfödte az arcomat. Helyi érzéstelenítést alkalmaztak. De amint fölmeresztettem a szemem a világítótestre, az üveg visszatükrözte az orvos minden mozdulatát. Figyeltem, hogy serken a vérem fájdalomtalanul. Az orvos megkért, fordítsam el a fejem. Egy erecske elpattant, forró vér ömlött az arcomra. Másodperc alatt lefogták az eret, a műtős megtörölte az arcomat. Később az orvos egy szavára kialudt minden fény, a gépcsoda, melyet a doktor irányított, a sötétben elvégezte feladatát. — No, uram, felmehet ezzel a tengerszemekhez! — hajolt arcomra az orvos —, készen vagyunk, Hívjátok a mentőket. A mentők visszavittek abba a kórházba, ahonnan idehoztak. Óvatosan lefektettek. Szivem fölött átkötve egy maréknyi gépecske helyeződött el, mint egy verébfióka. Meg nem mukkant. Mert működni csak akkor fog, ha szükség lesz rá. Ha a szív kihagy, azonnal folytatja ütemét. Megint egy hétig mozdulatlanul kell feküdnöm, majd permeteznek az infúziók. A nővérek ragyogtak, a doktorok sorra gratuláltak. Azt magyarázták, hogy a gép kiegészíti az embert. A gép már úgy segít, ahogy valaha az önfeláldozó ember segített társán. Ezt is jelenti a gépkorszak. S még valamit. Műtét közben közölte velem az orvos, hogy a pészméker egy kis vagyonba kerül. Még meg kellett vámom az infarktus gyógyítási idejét. Kiszáradt a torkom, elrekedt a hangom, kifordult a gyomrom, lábizmaim elernyedtek. Mikor a gyógytornásznő először belémkarolt s három lépés' megtételére biztatott, azt hittem, soha nem fogok már járni. Aztán szótlanul, lassan, hetek múltán, elindultam a tengerszemekhez, lélekben legalább, mivel a tengerszemek kékek, mint a harangvirág s tiszták, mint a csillagok. Infarktus kell hozzá, hogy föltessékeljék az embert a tengerszemekhez. Szalatnai Rezső GONDOLATOK Aki fel akar kapaszkodni, annak az ágakat kell megragadnia, nem a virágokat. * *** Akinek jó emlékezőtehetsége van, bizonyos dolgokat könnyebben tud elfelejteni. *** „A buta ember néha megbánja, hogy megszólalt, a bölcs ember, ha hallgatott.” *** Akinek egy vitában nincs valami sok mondanivalója, az szokta igy kezdeni: „Nem akarom huzni az időt...” *** A tűz körül rendszerint az emberek kétféle csoportja ül. Egy részük a pecsenyéjét sütögeti, más részük majd megfullad a füsttől............
