Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-17 / 42. szám
I 8. old«! Az a régi jó doktor bácsi Irta: VAJDA ALBERT a legmodernebb orvosságokkal, azután ha megtalálták a hangzatos nevet, csak fel kell nyúlni a polcra, vagy bele kell kotorni az egyik fiókba és már kattoghat a kézipénztár, ennyit és ennyit kérek, viszontlátásra, legyen máskor is szerencsénk. Mert a beteg baja a patikus szerencséje. És a gyógyszergyáraké is. És a doboz, tégely, tubus és üvegcse-gyáraké is, mert a gyógyszert be kell csomagolni, méghozzá, a kor divatjának megfelelően, minél szebb, diszesebb, hangzatosabb csomagolásba. És természetesen a doktorok sem bánják, hogy beteg a beteg, mert ha mindenki állandóan egészséges lenne, akkor más foglalkozás után kellene nézniök. Nem szeretném ha orvos olvasóim félreértenének: minden tiszteletem, becsülésem, elismerésem, a ma doktoráé, aki rengeteget dolgozik, akihez szinte futószalagon érkeznek a betegek, érthető, hogy alig van idő egyre-egyre. Nem a mai orvosok hanem idegbeteg korunk tehet arról, hogy a régi jó doktor bácsik eltűntek közülünk. Talán maradt még néhány mutatóba, valahogy úgy, ahogyan a múzeumokban is őriznek kardot, kopját, ijat és nyilat, az emberi együttélés divatból kiment jelképeit. Nem hiszem, hogy ezek a kimúlt fegyverek bárkinek is hiányoznának. De érzésem szerint vagyunk még néhányan, akik időnként elhomályosuló tekintettel idézzük a gyermekkor orvosának mosolyát, megnyugtató szavait és tölcséres hallgatózó készülékét. Mert ő nemcsak a gyógyulást, hanem az emberiességet is jelentette. Ez pedig éppen olyan hiánycikk lett a világon, mint az a régi jó doktor bácsi. CLOWN... Olyan gyógyszereink vannak, amelyekről régen álmodni sem mertünk. Igaz, hogy a náthát még ma sem tudjuk gyógyítani, de ez nem is olyan lényeges, az ember szívesen prüszköl, ha közben tudja, hogy súlyos esetekben a csodaszerek egész tömegével teszik minél hamarabb egészségessé a szervezetét. Olyan sebészeink vannak, akik az ultránál is ultramodernebb műszerek és gépek segítségével lélegzetelállító eredményeket produkálnak. Kikapcsolják a tüdőt és helyette tüdőpótló-automata pumpálja és szívja a levegőt, hogy a sebész zavartalanul dolgozhassék. Vese-gép, sziv-masina segíti a munkát, ha szükséges. Laser-sugár hatol át a bőrön és végzi vértelenül az operációt. Olyan fogorvosaink vannak, akik majdhogy teljesen kiküszöbölték a fájdalmat. A mai fúrógép olyan szédületes sebességgel vájja ki a fogat, hogy észbe sem kapunk és máris azt mondja a fogorvos: tessék öblíteni. Egyszóval: minden van, amit a modern technika és tudomány adhat nekünk, csak egy tűnt el az életünkből: a régi jó doktor bácsi. Ahhoz a generációhoz tartozom, akinek gyermekkorára még rányomta bélyegét a háziorvosi intézmény. Nem tudom pontosan, hogy havonta milyen összegű tiszteletdijat fizetett a mi doktor bácsinknak az apám, de arra esküt merek tenni, hogy Róna doktornak, — mert igy hívták, — nem a pénz volt a fontos. A szó szoros értelmében véve a „ház orvosa” volt, a család szorosan hozzánk tartozó kültagja, akit fel lehetett hívni telefonon hajnali kettőkor és ő zokszó és káromkodás nélkül azonnal ráhúzta ruháját pizsamájára és már jött is, kezében a bőrszagu orvosi táskával, amelyben hallgatózó készüléket tartott, meg fémdobozban injekciós fecskendőt, különböző orvosságos tubusokat és még ki tudja mennyi titokzatos varázsszert. Ha náthás lettem és rázott a köhögés, nyomban megjelent Róna doktor bácsi, barackot nyomott a fejemre, barackot ivott az apámmal, elbeszélgettek a különböző napi politikai eseményekről, szidták néhány percig a kormányt, mert az minden időben divat volt Magyarországon, azután derékig levetkőzve meg kellett állnom előtte. Ö hátamra nyomta a tölcséres hallgatózó készülék szélesebb száját, a keskenyebbet a füléhez illesztette és igy „telefonált” a hátamon. Közben vezényelt, a maga kedves, családias hangján: „Mélyet lélegezni... kifújni... mélyet lélegezni... kifújni... most tartsd vissza egy percig a lélegzetedet, kisfiam...” A betegség riasztó jelenléte másodpercek alatt eloszlott, ha megjelent a régi jó doktor bácsi. Nem csak én voltam ezzel igy, a gyerek, hanem az egész család és azt hiszem, minden család, ahol volt háziorvos. Érzésem szerint ezeknek a régi jó doktor bácsiknak volt egy közös vonásuk: nem csak a betegséget gyógyitották, hanem a beteget is. Érthetőbben: a kanalas orvosság mellé néhány jó szót is adtak és ez legalább annyit jelentett, mint a gyógyszer. Ezeknek a régi jó doktor bácsiknak ugyanis volt valamilyük, amiről a mai kor doktorai még csak nem is álmodnak. Idejük volt kérem, szépen beosztott idejük. Ezek a régi jó doktor bácsik jöttek, kényelmesen leültek, rágyújtottak cigarettára, szivarra, pipára, — mert a régi jó doktor bácsik még nem rémitgették az emberiséget a tüdőrák és a dohányzás közötti kétségtelen összefüggéssel. Ők fújták a füstöt és közben elmondtak egy viccet és belenéztek a torokba, megkopogtatták a hátat, megnyomogatták a hasat, meghallgatták a szívműködést... azután vizes borogatást rendeltek, úgynevezett ,,priznitz”-t, amit a vizes lepedő feltalálójáról, Priznitz professzorról neveztek el. Még nem volt penicillin, sztreptomicin, aueromicin, miféléiméin, abból tehát nem adhatott, sem tablettában, sem injekcióban. A kész gyógyszerek sem voltak annyira elterjedve, mint manapság. A doktor bácsinak fel kellett tehát Írnia az általa rendelt gyógyszer valamennyi alkatrészét, mellé biggyesztve, hogy miből hány milligrammot, vagy grammot kell beletenni. A receptet azután elolvasta a régi jó patikus bácsi (aki szintén a letűnt korok kelléktárába került). Ezek a régi jó gyógyszerészek minden orvos Írását el tudták olvasni, ami a legtöbb esetben csodálatra méltó teljesítménynek számított. A gyógyszert, ha nagyon sürgős volt, azonnal kikeverték, kissebb-nagyobb porcellán-mozsarakban törtek össze mindenféle anyagot, utána pedig papirtasakokba töltötték a port és a dobozra ráírták: naponta háromszor, étkezés előtt, kis vízben feloldva... Manapság ezen csak mosolyognánk. A világ nagy gyógyszergyárai ontják az uj, újabb és legújabb orvosságokat, a patikusoknak csak arra kell vigyázniok, hogy kéznél legyen a sokszáz oldalas gyógyszerkönyv, LONDONI LEVÉL COCO, A Az angol gyerekek még nem is tudják: nincs többé Coco, a bohóc, akiért rajongtak s akit az egymást követő legifjabb nemzedékek ujjongva fogadtak, valahányszor a porondra kacsázott ormótlan cipőiben — Coco, a bohóc 74 esztendős korában meghalt egy londoni kórházban. Semmi kétség aziránt, hogy több mint negyven esztendeje ő volt Anglia legnépszerűbb clownja — 1929-ben négyhetes vendégszereplésre érkezett Londonba a berlini Busch-cirkusszal, a Busch cirkusz elment, de Coco maradt. Úgy rajongtak érte a londoni gyerekek, hogy többé nem tudta itthagyni őket. Coco 1900-ban született Oroszországban és az volt az igazi neve, hogy Nikolaj Poljakov. Apja színházi kellékes volt, mamája kórista — Nikolaj két felvonás között jött a világra, amikor a társulat éppen Besinowitz-ban vendégszerepeit. A színigazgató megörült érkezésének s kezét dörzsölve mondta, hogy van most már állandó gyerekszereplő is, teljes a társulat. Színre is lépett, amint járni tudott, minden darabba beírtak számára egy szerepet, a darab megbukhatott, de Nikolaj soha. Amikor kamaszkorba került, apja beadta inasnak Rodolfo Truzzi-hoz, a hires olasz cirkuszigazgatóhoz, aki Oroszországban telepedett le. Truzzi nyomban fölfedezte benne a bohóctehetséget. Ö adta a nevét is: az egyik „ko-t kiragadta Nikolajból, a másikat Poljakov-ból és igy lett belőle: Coco. t Az első világháborúban a Il ik szibériai ezredben szolgált, a forradalom után pedig hol a vörösök, hol a fehérek oldalán találta magát., Ugyanolyan értetlen álmélkodással téblábolt a történelem porondján, mint később a cirkuszban. A huszas évek elején került aztán a berlini Busch-cirkuszhoz. A többit már tudjuk. A gyerekek azért rajongtak érte, mert Coco mindig mulatságos volt, de sohasem groteszk. Abban a pillanatban, amint meglátták, visongtak a boldogságtól. Coco vörös haja pedig egyszerre égnekmeredt. Buggyos pepita-nadrágot viselt, hosszú, bő kabátot, amelynek feneketlen zsebeiből a legelképesztőbb tárgyak tömege került elő. Csetlés-botlás közben olykor kiesett hatalmas cipőiből és a cipők — csodák csodájára — elindultak a kijárat felé, Coco nélkül. A gyerekek mámorosán rikoltoztak. Coco pedig csak álmélkodott, hogy vele ez megtörténhetett. Két festett szemöldökének csodálkozó ive — változatlan maradt. Húsz esztendővel ezelőtt megírták a lapok, hogy Coco csődbement. Bohóchoz illő módon — felgyülemlett adótartozás miatt. A gyerekek Anglia minden részéből elküldték Coconak a spórolt pénzüket. Coco azonban köszönőlevél kíséretében minden gyereknek visszaküldte a pénzét és kifizette adótartozását a (Folyt, a 15. oldalon) S,Z,E,M,L,E~1 Támogatjuk a Havannával való kapcsolatok helyreállításának ügyét, de úgy véljük, hogy Javit és Pell szenátorok nemrégi otthoni látogatása nem a legjobb lépés volt ebben az irányban. A két szenátor egy csomó újságíró társaságában Kubába repült, ahol közösen megvacsoráztak egy Ernest Hemingway által kedvelt étteremben, megtekintettek egy zenés-táncos bemutatót, majd egy szabadtéri partin vettek részt, amit a Honvédelmi és Forradalmi Bizottság rendezett. Végül a két szenátor díszvacsorán vett részt Castro miniszterelnök társaságában, és egy közös nyilatkozatot tettek közzé, amelyben kölcsönösen kifejezték reményüket és érdeklődésüket a két ország kapcsolatainak a javítása ügyében. Szükség volt erre a látogatásra? És ez a látogatás az Egyesült Államok legjobb érdekeit szolgálta? Két szenátor nem igazgathatja a diplomáciát, legfeljebb megnehezítheti azok munkáját, akik felelősek a külföldi kapcsolatokért. Úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok és Kuba hajlik a diplomáciai kapcsolatok ujrafelvétele irányában, vagy legalábbis afelé, hogy csökkentsék a nyílt ellenségeskedést, de továbbra is fennmarad egy jócsomó lényeges különbség, aminek áthidalására megfontoltabb lépések szükségesek. kis eg) lg) TC jap ero pá; mc job nyí mc dis mi ¥ voi rá( pá kfr ép, ' ka ol\ tűi ak roV ne: ler szí do a i ő i réí ős m: ta irc hív rr> Ke év ja) Ja ba m> a í a ig‘ ak de tá; dé igni so * fe* po ba pá ké tál isr
