Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-03 / 40. szám
16. oldal (Folyt, a 14. oldalról) csak a szüleim unszolására egyeztem bele a házasságba. De most már mindennek vége. Magának el kell mennie, egy tisztességes lányt keresnie... — az utolsó szavak zokogásba fulladtak. — Dehogy van mindennek vége! Minden csak most kezdődik! Most átmegyek az édesapjához és megbeszéljük a dolgokat. Nyugodjék meg Erzsiké, minden rendbejön, most nem zavarom tovább, magának idegcsillapitót kell szednie. Fölállt és kezetcsókolva a lánynak, kiment a szobából, egyenesen a polgármester dolgozószobájába. Gereben polgármester ott ült az Íróasztala melletti fotőjben, két kezébe temetve arcát. Mikor a fiú bejött, szinte kábultan meredt rá. — Tiszteletem, méltóságos uram, — mondta Géza és valósággal meghatottan nézett az öreg arcába, pedig főképpen őt okolta, hogy romlásba vitte a családját a mérhetetlen hiúsága és becsvágya miatt. — Te vagy, fiam? — valami mosolyféle suhant át a polgármester arcán, most mindenkinek örült, akit maga körül láthatott, még Gézának is. — Hát csak eljöttél, még a történtek után is eljöttél?... No ülj le! — Ugyan, nem méltóságod az első, aki egy szélhámos karmaiba került, nem is az utolsó... — Drága árat kellett fizetnem a jóhiszeműségemért... Talán tudod... — Mindenről értesülve vagyok. Erzsiké mindent elmondott. — Tehát tudsz mindent. Akkor azt is tudod, hogy Erzsikének férjhez kellene mennie, a terhességtől megszabadulnia... — Mért kellene megszabadulnia? Előttem egy jottányival se lett kevesebb és ha megszüli a gyereket, akkor se Jesz. — De hát ki veszi el? — Én! Tudja, hogy mindig szerettem Erzsikét, akármi is történt, most is szeretem... és elvenném. — A gyerekkel együtt? — Azzal is! Az ő gyereke lesz... A polgármesternek mindha földerült volna kissé az arca. ránézett a fiúra és meghatottan mondta: — Édes fiam, látom, hogy nagyon szereted. Csak az beszél igy. aki nagyon szeret. — Aztán közelhajolt a fiúhoz: — Én meg azt mondom neked, hogy voltak nekem ambícióim, de mostmár nincsenek, ellenben egy remek ötletem támadt! Nem lépek föl képviselőnek. hanem te... Majd én gondoskodom róla, hogy megválasszanak. A pártkasszához megvan az utam, persze kormánypárti programmal lépnél föl. — Köszönöm, de nem vállalom! Nem akarok képviselő lenni. — Dehát aztán nyitva az ut előtted, még tovább! — A polgármester valósággal fölvillanyozódon az ötletétől. — Lehetsz még belügyi államtitkár, még talán miniszter is! — Köszönöm, de mindebből nem kérek. Különben is egy ilyen kommunista-gyanus alak, mint a kaszinóban vélekednek rólam, hogy léphetne fel kormánypárti programmal? Hát méltóságos uram, én itt semmiféle állásra nem pályázom, én elveszem Erzsikét, ha hozzám adja. azért mert... szeretem! Ebben a pillanatban berohant a szobalány és magából kikelve kiáltotta: — A kisasszony!... A kisasszony!... Azonnal jöjjenek!... Megmérgezte magát a kisasszony! A fürdőszobában fekszik a kövön... Siessenek, siessenek!... — a kezeit tördelve szaladt előre nyomában a két férfi, berohantak a fürdőszobába, ahol Erzsiké a kőkockás padlón feküdt eszméletlenül. Az apa és Géza fölemelték és becipelték a hálószobájába, lefektették az ágyára. — Orvost!... Orvost!... — üvöltötte a polgármester. de a szájaszéle remegett és fehér volt, a kezei is remegtek, próbált telefonálni, de képtelen volt tárcsázni, helyette Géza hívta fel az orvost, aki nemsokára meg is érkezett. Megvizsgálta a mozdulatlanul fekvő Erzsikét és a polgármesterhez fordult: — Többféle mérget vett be, láttam az üres fiolákat, de ez a szerencse. Most azonnal a mentőket és be kell vitetni a kórházba! Megint Géza telefonált a mentőkért és az áléit Erzsikét elszállították. Az orvos és az apa vele ment. A kocsiban a polgármester odafordult a doktorhoz: — Más baj is van itt... — A vizsgálatnál észrevettem. — felelte komolyan bólintva az orvos. De lehet, hogy a mérgek bevétele után se kell megszakítani a terhességet. — De kérlek, tekintettel az évtizedes barátságra, amely egymáshoz köt, kérlek, diszkréció!... Ezután a botrány után még ez is?... — Ez természetes. — felelte az orvos. Erzsiké pár hét múlva egészségesen tért haza és csendben, minden föltünés nélkül megtartották az esküvőt Gézával. A második világháború még nem tört ki, békevilágban éltek... Aztán néhány nap múlva a fiatal férj odaállt az apósa elé és két jegyet vett elő a zsebéből. — Mik ezek? — kérdezte a polgármester kíváncsian. — Hajójegyek, — felelte minden különösebb drámaiság nélkül Géza és hozzátette: — Mi ugyanis Erzsikével elmegyünk Amerikába. — Mi?... Micsoda?... — hebegett az apa, mintha nem jól értette volna. — Hova? Amerikába? Meg akarsz fosztani a lányunktól? Elvira fölugrott, odaszaladt a lányához, ölelgette, csókolta és sírva mondta: — Itt akarsz hagyni minket? — Az ő akarata is, — felelte Géza. — Elhatároztuk. hogy olyan világrészbe költözünk, ahol nincsenek címek, rangok, ahol- az ember a maga becsületes ELMÉLKEDÉS A MAGÁNYRÓL Kis kép, úgy emlékszem, Antonio di Bartolo festette. Töprengve lép ki a város kapuján egy sovány, őszbecsavarodó férfi, mint aki megoldhatatlan kérdések elől menekül. Élete csődbe jutott. Megy ki a hegyekbe, pásztorok közé, juhok, birkák és kunkori farkú kutyák társaságába. Napjai ezentúl a meditáció napjai lesznek. Azt hiszem, Giotto is megfestette földre szegzett tekintetű, töprengő, szakállas alakját. Feleségét, Annát a városban hagyta; mert van ideje az ölelésnek, és van ideje az öleléstől való tartózkodásnak. A legenda szerint Joákim áldozatot akart bemutatni a templomban, de a főpap visszautasította: akkoriban ugyanis a meddőség bűnnek számított. Isten csapásának. és Joákimnak nem születtek gyermekei. Az idősödő, igaz ember megrendült lelkében és azt hitte, megszakad a kapcsolat közötte és Isten között. Elhagyja a várost, menekül a magányba, hogy feloldja ezt a rettentő nyomást; hiszen mindennél fontosabb helyreállítani a kapcsolatot az Úrral: ez talán az egyedüli fontos életünkben. Szodoma és Babilon óta a város mintha a bűn jelképe volna. Nézzük meg, mit csinálnak az emberek Babilonban! Égig érő tornyot emelnek, kihívják az eget. nem ismernek maguk fölött tekintélyt, maguk körül mértéket. Betszaida. Korazin nem látja meg, nem ismeri fel Isten fiát. A város büntetése a zűrzavar; pedig hát Bábel tulajdonképpen azt jelenti: Isten kapuja. ..Egyre kevesebb ember törődik azzal, hogy személy szerint ő tisztességesen cselekszik-e vagy sem. Egyre kevesebb embert érdekel a saját lelkének vagy lelkimunkája után él és becsülik meg, nem azért mert gróf vagy báró... — És honnan szerezted a hajójegyeket? — A nagybátyám Belgiumban kanonok, neki irtani, hogy ajándékozzon nekünk két hajójegyet. Gazdag ember, elküldte, kifizette érte a dollárokat. — De hát miből fogtok ott élni? Az anyagiakra nem gondolsz? Majd én is adok nektek pénzt. Megkapta a nagy pénzeket az útépítő cégektől, gondolta, abból ad nekik is... Sokat... — Köszönjük, nem fogadjuk el. Én beállók ott a Ford autógyárba munkásnak, közben elvégzem az autószerelő szakmát. A nagybátyám megígérte, hogy addig támogat minket. Én már megmondtam, hogy kitanulok egy ipari szakmát. — De végeredményben elszakítasz a lányunktól! — Nemén, majdnem apa szakította el magától... és tőlem. Hiszen Erzsiké a halálba akart menni... Erzsiké megszülte a gyereket, egészséges csecsemő volt, kislány. Egy hét múlva a formaságok elintézése után a hajón ültek és Amerikába érkeztek. Ott a Ford-gyár tényleg fölvette Gézát egyelőre munkásnak. Európában kitört a második világháború, folyt a vérengzés, a helyzet egyre reménytelenebbé vált, pokoli napok virradtak a hazára. Német megszállás, bunker, bombázások és éhség, állandó rettegés. Aztán orosz megszállás, kommunizmus. Még egy forradalom utánna.ami elbukott. Megtorlás... Gézáék erről csak az amerikai lapokból értesültek. Semmiféle összeköttetést nem tudtak teremteni a szülőkkel. Csak ötvenhatban, mikor a magyar menekültek érkeztek. akkor tudták meg, hogy a szülőket az apa polgármesteri állása miatt kitelepítették egy istenhátamögötti faluba és ott a nehéz fizikai munkát (favágó lett.) a sok bántalmazás után az ellenséges gyűlölködő környezetben nem bírták tovább, mindketten meghaltak. Ott temették el őket a falu temetőjében, sírjuk mögött nagy árnyas fa áll. annak lombjai alatt nyugosznak. ismeretének tisztasága. Képletesen szólva, egyre több lélekben hal meg az Isten, de nem egy másik ölte meg: űr maradt a helyén”, — Írja Czakó Gábor. Természetesen, magány lehet a városban is és zűrzavar a magányban. Mégis, ide, a magányba húzódunk a sebesülések, stresszek idején. Nem vonzó képlet a magányba vonult ember, a tépett zekéjű komor bölény, a házában ülő mord Jeremiás: de sajnos, életü]ik se mindig vonzó, nem lehet meg buktató nélkül. Jól tudjuk, korunk a közösségi emberé és még Istenszeretetünk is, azt lehetne mondani emberközpontú; de a lelkiismeret transzparenciáját többnyire a magányban szerezzük meg, vagy szerezzük vissza. Szervesen hozzánk tartozik a magány; hátvédünk, kiegészítőnk. Olvastam, hogy valaki egy teljesen lakatlan, kihalt városban ütötte fel tanyáját, de nem bírta ki: emberek nélkül nincs értelme a magánynak sem. Lám, mire jó a templom csendje és magánya... ismerősöm, egy kiváló értelmiségű, de teljesen hitetlen ember mesélte, hogy fiát az érettségi vizsgák idején látta befordulni egy templom ajtaján. Féltette a vallási őrülettől és négyszemközt elővette a fiát: miért jár templomba? „Apám, pályaválasztás előtt állok és nem tudok máshol zavartalanul gondolkodni, mint a templomban.” Az idősebb ember is vonzódik a magányhoz: elnézést, leltározunk. A fiatalság él, nevet, szereti a társaságot, korsajából sohasem fogy ki a bizalom olaja. A legenda szerint csodálatos módon oldódik fel Joákim keserűsége: visszaköltözött a városba, mert hírül vitték, hogy késő öregségére kislánya született, aki aztán a Mária nevet kapta. Szedő László
