Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-03 / 40. szám
8. oldal Berlioz és Liszt Rákóczi indulója Vasváry Ödön Irta: VASVÁRY Nagy örömet jelentett számomra a hir, hogy régi barátom, Dr. Sziklay Andor, bizonyos fokig visszatér régi ,,szerelméhez”, az újságíráshoz s lapjaink számára megír egy jó csomót a rengeteg érdekes tapasztalatból, amelyben része volt. Azóta megjelent cikkei bőségesen igazolják, hogy az öröm nemcsak az én részemről, de az olvasók részéről is jogosult. Legutolsó cikkét most olvastam el. A cikk a Berlioz által hangszerelt Rákóczi induló történetét eleveníti meg, magának Berlioznak visszaemlékezései alapján, azzal a csattanóval, hogy mint amerikai katona, hogyan találkozott a párizsi Vöröskereszt kantinjában Berlioz dédunokahugával, akinek a feje szakasztott Berlioz fej, de akinek, mint a végén kiderült, sajnos, ,,nincs zenei hallása.” Én magam Berlioz rajongó vagyok, nemcsak a Rákóczi induló révén, amit a zeneművek egyik legnagyobbjának tartok, hanem más munkái miatt is. A Rákóczi indulót többen hangszerelték, köztük a legnagyobbak egyike, Liszt Ferenc is, de be kell vallani, hogy Berlioz munkája messze fölötte áll annak, amit Liszt tudott a nagy indulóból kihozni. A múltkor rádión nyitottam rá egy Rákóczi indulóra, de rögtön megéreztem, hogy ez nem a Berlioz-féle. Kiderült, hogy a Liszté volt, — aki távolról sem tudja ebben a zenében kifejezni azt, amire Berlioz géniusza sikerrel tapintott rá: a lázongó, forradalmi szellemet, ami nélkül ezt a zeneművet elképzelni nem lehet. Liszt kényeztetett világfi, nagyur, előkelő szalonok hőse volt, akit, minden géniusza dacára, forradalmi érzések és eszmék nem hevitettek. Nagyobb munkáinak hangszerelését, szimfonikus zenekarok számára történt átírását nem maga végezte, hanem egy Doppler nevű segédje, aki nagy tehetség volt ezen a téren. Liszt leghíresebb és legnépszerűbb zeneművét, a második magyar rapszódiát is Doppler hangszerelte. még pedig úgy, hogy Liszt egy helyen oda is irta a kottára: Bravo, Doppler! Lehet, hogy ez az elfelejtett muzsikus sokkal forradalmibb lélek volt, mint Liszt, aki éppen ebbe a második rapszódiába pontosan azt vitte bele, amit Berlioz átvitt a Rákóczi indulóba, vagyis azt a leírhatatlan érzést, ami szivén ragadja a publikumot, ami belekapaszkodik a hallgatóba, hogy szinte fizikailag felemelkedjék a székéről. Liszt Rákóczi indulója természetesen kitűnő zenei munka, de távolról sem ragadja meg úgy a hallgatóságot, hogy az. mint a pesti első bemutatón történt Berlioz zenéjének hallatára, valóságos önkívületbe essék. Berlioz forradalmi lélek volt. Munkáit a francia zenének egyik meglehetős közömbös korszakában irta, amikor merész újításai miatt kinevették, gúnyolták, lekicsinyelték. Csak természetes volt, hogy amikor egy olyan feladat került elébe, mint a Rákóczi induló hangszerelése, a maga lázongó forradalmi lelke egybeolvadt a lázadó magyarok lelkűidével és harsogó, dübörgő zenéje igy hű kifejezése lett a szabadságért küzdő emberek érzéseinek. Liszt tehát eljátszhatta a maga Rákócziját még Ferenc József előtt is, aki mellett ott ült Erzsébet, Andrássy Gyula az osztrák miniszterekkel együtt, akik Liszt zenéjében bizonyára nem érezték meg azt, amit Berliozéból valószínűleg megérezték volna. Liszt udvarképes, szalonképes Rákóczi indulót irt, Berlioz pedig szinte az egekig érő, szabadságot, emberséget követelő tömegkiáltást szólaltatta meg. Az állandóan lekicsinyelt Berlioz életében jóformán semmi elismerést sem kapott. Méltánylása, géniu-ÖDÖN szának felismerése csak halála után kezdődött. A ,,Faust elkárhozását” is, amelybe a Rákóczi induló van beiktatva, talán csak egyszer adták elő Franciaországban, egészen 1964-ig. A mű tulajdonképpen nem opera, hanem valami meghatározhatatlan fajtájú zenei költemény és színpadi előadásra valóban nem igen alkalmas. 1964-ben vették elő először és alighanem utoljára a párizsi Operaházban. Az előadás azonban botrányba fulladt, nem a zenéje, hanem a rendezése miatt. A rendező. Maurice Béjart, kétségkívül tehetséges ember a maga mezején, túlságosan sok, jogosulatlan modernséget vitt bele, amit a publikum jó része nem tudott lenyelni és megbotránkozásának botrányos jelenetek közepette adott kifejezést. A kisebbségnek tetszett az előadás, de a többség: Szégyen, gyalázat! Szemtelenség! stb. kiáltásokkal próbálta megállítani az előadást, amit a kisebbség hasonló udvariatlan kiáltásokkal viszonzott, temetőbe, pokolba küldve a vén ..salabaktereket”. A botrányra kétségkívül megvolt az ok. Hogy csak egy pár példát említsünk: A függöny felgördül. A színpad egy nyájas, fás parkrészlet formát ábrázol. Ott van hősünk is, Faust, de egészen szokatlan körülmények között. A mennyezetről lóg egy kalitka, benne kuporog a jobb sorsra érdemes tudós és keservesen énekel, a világ zavaros állapotán búsulva. Hogy miért kellett egy lelógó kalitkába zárni, azon a nézőnek kell töprengenie, természetesen hiába, mert választ nem kap. Vagy egy másik jelenet, éppen a Rákóczi induló zenéjének kíséretében: Egy csomó egyenruhás ember kullog elő, de az egyenruha a Hitler féle rohamcsapatok ruhája, fejükön halálfejes bukósisak. Leguggolnak és' mint a békák, igy próbálnak valami táncfélét produkálni. Hasonló abszurd jelenetek jönnek, tucatszámra, mindegyik valami szimbolikus jelentéssel. amit megint nem ért senkisem, maguk a színészek legkevésbé. A végén Faust és Mefiszto valami vaslovon ülve indulnak a pokol felé. Ért-e több előadást ez a produkció, nem tudom. A munkát Berlioz sikerültebb művei közé sorolják, de érdekes, hogy a Rákóczi indulón kivid a publikum jóformán semmit sem ismer belőle. így tehát igaz, hogy az indulót Berlioz tette a világ számára is halhatatlanná, de az is igaz, hogy Berlioz nevét semmi sem őrzi a halhatatlanságra jobban a Rákóczi indulónál. Nyugat-európai őrjárat: Irta: KLAMÁR GYULA Klamár Gyula Az ember Canterbury székesegyházának falai között egyre kénytelen gondolni: őrködni kell az ilyen épületek fölött, óvni kell őket a rongálástól, az idők vasfogától, hogy az idők végezetéig fennmaradjanak, mert ilyen alkotásokat nem fog többé létrehozni az Emberiség. Elmúltak azok a feltételek, amelyek a székesegyházak, bazilikák, katedrálisok építéséhez szükségesek voltak: a fanatizmus és a hit ereje; hiányzanak a régi társadalmi keretek is; a korai középkor emberei képesek voltak egy életen át faragni a köveket és azokat egymásra rakni, és volt elegendő idő is, hosszú évszázadok az építésre, bővítésre. Ezrek és ezrek adták hozzá erejüket tehetségüket, hitüket, egyéb vágyuk nem is volt, minthogy minél nagyobb és minél ékesebb házat emeljenek az Istennek. Hol lehet manapság ilyesmire embereket találni, és ki adna pénzt ahhoz, hogy 100-200-300 éven át építsék a dómot? Ilyen világ nem lesz többé, sohasem fognak már épülni ilyen csodák. Ha ezek összeomlanak Kölnben, Chartresben, Canterburben, vagy Bécsben, akkor az emberiség — amelyik majd ezután következik soron — sohasem fog gyönyörködni bennük, hacsak képekről nem... Ezért kell óvni, ápolni, javítani, restaurálni a dómokat — ki tudja, hogy igy is hány száz vagy ezer esztendőt érnek meg? A lépcsők mélyen kikoptak, a falak sokhelyütt málladoznak, a kövek törnek, a cölöpöket a szu furdalja át — és mi gondtalanul botorkálunk tovább, ahelyett hogy féltő óvakodással lépdelnénk. Naponta legalább ötezer ember fordul meg ebben a csodálatos épületben, és jár körül a falaknál, simogatja, tapogatja a köveket, lábával súrolja a faragásokat koptatja a fémbet—két, egyszóval rongál és rutit. Ha csak a milliméter ezredrészét is viszi el talpán vagy ujja begyén, a tömeg, akkor is jóvátehetetlen károkat okoz. (Oxfordban a padló-berakásokat. a rézbetűket a padló sírfeliratai fölött letakarják a turista-bakancsok elől: nem lehet végigtrappolni rajtuk, ami igen helyes, okos intézkedés...) * * * Iszonyú tömeg mozog mindenfelé! Az üzletek tömve, a járdák lesüllyednek alattuk, a falak meghajolnak. Csak talán autókból van még több, no és lakókocsikból. Az autó után kötött kétkerekű, kisebb-nagyobb lakókocsi meghóditotta a világot. Elterjedése szükségszerű, mert hol van annyi szálloda, penzió, motel, magánszállás, amelyik befogadhatná az utazók százezreit? Az emberek tehát csigaként magukkal viszik házukat és ott telepednek meg, ahol az este eléri őket. Európában különösen két praktikus nép: a holland és az angol favorizálja a kocsi után kapcsolt, fehérre lakkozott, csipkés függönnyel díszített házikót, amely a kényelmes hálószobán kívül (Folyt, a 13. oldalon^ Ford elnök feltételes amnesztiát igér mind a sorozás elől. mind a katonai szolgálattól elszökött személyeknek. akik a Vietnamban dúló háború idején megtagadták a katonai parancsot. Mintegy 50,000 embert érint ez a kérdés. Közülük 15.500-an a sorozás alól bújtak ki. és jelenleg Kanadában élnek. A feltételek alapján a sorozástól megszökött vagy a katonai szolgálatot nem vállalt menekültek mentesülnek a szökevényekre vonatkozó büntetések alól. ha: 1 1975. január 31-ig visszatérnek az országba: 2/ kinyilvánítják hűségüket az Egyesült Államok iránt és 3 készek arra. hogy 24 hónápig tartó állami szolgálatot vállaljanak. Hogy Ford elnök megértést tanúsít a szökevények iránt, ezt az is bizonyítja, ahogyan a kegyelmi testület tagjait kiválasztotta. A bizottságot Charles E. Goodell szenátor vezeti, aki igen erőteljesen ellenezte a vietnami háborút. Közöttük van ezenkívül Theodore M. Hesburgh lelkész, az University of Notre Dame elnöke, aki a feltétel nélküli amnesztia hive. Persze nem mindenkinek tetszik Ford elnök amnesztia-ígérete. Tiltakozások hulláma indult el azon veteránok részéről, akik a katonai szolgálatot megtagadók szigorú megbüntetését kívánják. Az elnök olyan megoldást szeretne, amelyben mind az igazságnak. mind a megkegvelmezesnek helyet adhat. Ezáltal ezt a nagyon terhes nemzeti problémát nagy mértékben enyhíteni tudja.
