Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-09-05 / 36. szám
6. oldal Történelmi expresszvonat Irta: VAJDA ALBERT Vajda Albert A kényelmesen berendezett müncheni lakásban együtt ül két amerikai, egy angol, egy nyugatnémet, egy osztrák, egy nicaraguai és harsányan beszélget... magyarul. Én is közöttük ülök és akarva-akaratlan arra kell gondolnom: micsoda fejtetőre állitott világ gyermekei vagyunk. Az amerikaiak, az angol, nyugatnémet, osztrák és nicaraguai ugyanis mind magyar, csupán jogilag és papirforma szerint tartoznak a felsorolt nemzetek tagjai közé. Útleveleiket különböző országok fővárosaiban állították ki, de ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy egyikük Debrecenben látta meg a napvilágot, a másik Bácsalmáson, a harmadik Budapesten és igy tovább... Röviden és tömören: a lakásban ülő sokféle nemzet fia és leánya egyaránt magyar és uj lakóhelyükre valamennyien azon a nemzetközi közlekedési eszközön jutottak, amelyet igy hivnak: „Történelmi idők”. Ennek az express-vonatnak nincs mozdonya, nincsenek sinpárai, nincs menetrendje. Hogy elindult, általában csak akkor veszi észre az ember, amikor a történelmi idők már magukkal ragadták. Amir észbekapnánk, már el is tűnt mellőllünk az ismerős táj, a sarki fűszeres, a szomszéd néni asztmásán köhögő félje és helyettük idegen vidék néz ránk, ismeretlen házak és emberek. Idegen nyelv szavai kavarognak körülöttünk, amiből egyetlen szót sem értünk és éppen ezért mindenkire valamilyen torz vigyorral mosolygunk. Ez a mosoly barátságos és egyben bocsánatkérő. Az idegen nyelvet nem értő egyén jelzése ez, ugyanolyan, mint kutyánál a farkcsóválás. Ezzel a mosollyal akaijuk mutatni, hogy szándékaink békések, senkit sem akarunk megharapni. Nem szívből jön, hanem magunkra akasztott álarc, amelyet mindaddig viselünk, amig az idegen nyelv szavai agyunkba nem vésődnek. így van ezzel mindenki, aki a „Történelmi idők” nevet viselő gyorsvonaton érkezett Nyugatra. A két amerikai 1956-ig Budapesten élt és — ahogy mondani szokás — a szocializmust építette. 1956 november végén kapta hátára őket a történelmi idők expresse és ma, amerikai útlevéllel a zsebükben, mint Mister és Mrs. X.Y. utaznak, akkor és oda, ahová kedvük és csekkszámlájuk engedi. Az angol állampolgár is 1956-ban hagyta el Magyarországot, a nyugatnémet és az osztrák 1948-ban, a nicaraguai i 939-ben. Mindegyikük magán viseli az állampolgársága szerint illetékes külsőt. Az amerikai-magyar házaspár jólöltözött, vidám, sokat beszél, gyorsan és szinte lélegzetvétel nélkül. Az angol-magyar pipázik, csendesen mosolyog, ritkán szól, ahogyan az egy nyugalmazott világbirodalom állampolgárához illik. A brit sziget hűvös nyugalma lengi körül. A nyugatnémet-magyar kicsit harsány, kicsit pedáns, kicsit lehengerlőén magyarázkodó. Az osztrák-magyar túlságosan kedves, kissé bizalmaskodó, kissé sokat mosolyog. A nicaraguai-magyar heves, sokat gesztikulál, túlságosan lelkesen szól hozzá mindenhez. De mindez csak addig tart, amig választott otthonukról, az ottani életformáról beszélnek. Aztán valaki megszólal: „Ki emlékszik még Budapesten a Százéves vendéglőre, a Christre:” És ebben a pillanatban eltűnik a különféle állampolgársági bizonyítvány, mindenki egyszerre kezd beszélni, mert mindenkinek van valamilyen emléke... Az első randevú a Százéves vendéglőben, a faburkolatu terem, a kacsázó öteg pincér, aki előre megmondta: Ma ne tessék csonthust rendelni, ecetes tormával, mert a hús kemény és rágós. És az idegen lakásban, ahol öt perccel ezelőtt még két amerikai, egy angol, egy nyugatnémet egy osztrák és egy nicaraguai ült, hirtelen világossá válik előttem: hiába sodródtunk szét a világ négy sarkába, azért valamennyiünket örökkön örökké összekapcsol az, hogy egy közös helyről hordozzuk emlékeinket magunkban... Egy közös helyről repített el bennünket a nemzetközi gyorsvonat, amely a „Történelmi idők” kétes-értékű nevet viseli. BÖRTÖN, VAGY ÜDÜLŐ? Irta: SIMA FERENC Sima Ferenc Kanadában elég gyakoriak a sztrájkok és ezek közé tartozik a rabok éhségsztrájkja is, hol ezért, hol azért az újabb vívmányért. Figyelemmel kisérem ezeket a fegyencmozgalmakat. A szabadkijárásért a fegyházból újabban már nem sztrájkolnak. Elégedettek, amióta kivívták, hogy munkaszüneti napokon raboskodni sem kell, olyankor mehetnek, amerre jónak látják. Természetesen a rablógyilkosok is, mert Kanadában minden diszkrimináció szigorúan tilos. Igaz, akadnak, akik hétfőn, vagy háromnapos vikend esetén kedden reggel 9-re nem jönnek vissza tovább raboskodni péntek délutánig. Azonban ezeknek a száma egyre csökken, ahogy a börtönbeli állapotok egyre javulnak, vonzóbbakká válnak, és jobb lesz bent, mint idekint. A kosztnak hízásra is elég magas kalóriaértékét sztrájk nélkül is biztosította az igazságügyi miniszter atyailag gondoskodó rendelete. Csak a koszt összetételével elégedetlenek kényszerültek arra, hogy sztrájkkal harcoljanak ki változtatást. A kanadai fegyintézetekben ugyanis manapság csak hetenként négyszer van bifszték, háromszor mindössze baromfi, vagy pláne hal. A bifszték szerelmesei mindennap bifsztéket követelnek -a fegyházban, mert idekint esetleg nem telt neki rá. Ennek a sztrájknak a győzelme azonban nem biztos, mert a fegyencek másik része a szárnyast is szereti és igy megelégedve sztrájktörő lett. így most maga az igazságügyminiszter se tudja, hogy mit tegyen. Úgy hírlik, hogy arany középutként bevezetik az étlap-rendszert, és minden fegyenc a gusztusa szerint válogathat. Nem jut most eszembe annak a torontói válogatott jéghoki-játékosnak a neve, aki valamiért kapott egy évi börtönt. Amikor a legutóbbi hosszu-vikendjét töltötte idekint, nyilatkozott az őt meglátogató újságíróknak. — Alig várom már, — mondotta — hogy ismét bent lehessek a fegyházban, mert ott jobb a koszt, mint idehaza. Felsorolta azt is, hogy mi mindent kapnak odabent reggelire. Engem ez a svájci tüdőszanatórium hizlaló diétára emlékeztetett, amiben Davosban volt részem és álig győztem naponta végigenni. A fegyházak könyvtárai igen gazdagok és ha hiányzó könyvet óhajt valamelyik bankrabló, vagy kéjgyilkos, akkor azt egy-kettőre beszerzik. — A kinti könyvtárakban ez jóval nehézkesebben megy! — Állapítják meg összehasonlításként a börtöntöltelékek. A fegyházak olvasótermébe természetesen minden számottevő napilap és magazin jár. A szabad telefonhasználat már régi sztrájkok győzelmes vívmánya. A cellaajtók napközben nyitva állnak. A sínylődő "elitéltek összejárhatnak, hogy kártyázással, sakkozással, diskurálással más egyébbel üssék agyon az időt. Gyakorlott kasszafurók ilyenkor tartanak szakelőadásokat a kezdők, ügyetlenebbek továbbképzésére, hogy majd jobban érvényesülhessenek a pályán, ha letelik a büntetésük, vagy közben a hétvégi szabadságaik idején. Van azonban egy régi sérelem: a rabnők másik börtönben vannak, igy azokhoz nem lehet naponta átjárni. De másként nem olyan mostoha a helyzet szerelem dolgában: a feleségek bármikor bemehetnek látogatásra és intim kettesben lehetnek féijükkel a természetesen pamlaggal ellátott, belülről zárható látogató helyiségekben. Ám ez csak a feleségekre vonatkozik és ez a sérelem. A kanadai fegyencsztrájkok most annak kivivására folynak, hogy ugyanígy a görlfrendek is szabadon bejárhassanak intim megvigasztalásra. Ezt a mozgalmat egyébként már kívülről (Folyt, a 9. oldalon) S’Z*E* M’L'E Rádiócsillagászok ismételten próbálkoznak azzal, hogy üzeneteket fogjanak fel a csillagokról. Az a hit vezeti őket, hogy egy idegen világról szerzett ismeretek alapján át tudnák alakitani a földi civilizációt. Sok tudós úgy véli, hogy léteznek értelmes lények más csillagokon is. Mások meg azt gondolják, hogy előbb vagy utóbb jelzéseket fogunk fel más világok civilizációjáról. Két kanadai tudós, névszerint P. Feldman és B. Bridle különösen gondos kutatásokat végez az űrben távoli világok üzeneteinek fölfogásáért. Az ilyen irányúi kutatások 1960-ben kezdődtek, amikor Frank Drake az U.S. National Radio Astronomy Observatory-nél két csillagot tartott megfigyelés alatt a jónéhány héten át minden eredmény nélkül. Azóta V.S. Troitskii és mások a Gorki University-n Szovjetunióban, tucatnyi csillagot vizsgáltak ebből a szempontból kicsit hosszabb ideig. Most a kanadai tudósok egy 150 láb átmérőjű rádióteleszkópot akarnak használni 6 csillag megfigyelésére, bizonyos időszakokban. A következő két esztendőben még 300-500 csillagot kívánnak hasonló módon „kihallgatni”. Rendszerint olyan csillagokat választanak, amelynek feltehetően bolygóik vannak, és amelyek olyan korúak lehetnek, mint a mi napunk. Amikor a megfigyeléseket végzik, a kozmikus vizmolekulák által kibocsátott természetes rádióhullámok frekvenciáját alkalmazzák abban a reményben, hogy más civilizációk is valószínűleg ezen a legkézenfekvőbb módon közvetíthetnek üzeneteket. Arra a legjobb esetben sincs remény, hogy párbeszéd létesüljön a földi és a földön kívül esetleg létező civilizáció között, mert a jelzések váltása évszázadokat venne igénybe attól függően, hogy milyen távoli égitesttel létesülne kapcsolat.
