Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-29 / 35. szám
13. oldal KANADAI POSTA Rossz idők járnak a medvékre Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE dijukat. Egy-egy diák 4-500 dollárt is - megkeresett havonta ilyen módon. Az egyik diáknak nem volt valami nagyon Ínyére ez a , vandál pusztítás, s ezért így számolt be tapasztalatairól: Székely-Molnár Imre Az olvasókat ugylátszik erősen érdeklik az állat-történetek, a különböző vadászhistóriák, mert majd mindegyik olvasó vadászott valamikor az életében, vagy kinn foglalatoskodott az erdőben, s igy közelről látta, ismerte az állatvilágot. S aki kint járt valaha is az erdő ösvényein, csapásain, azokkal sok olyan dolog előfordult, amikre érdemes visszaemlékezni. Én az utóbbi időben két vadászatról Írtam, az egyik cime a Medveles volt, a másik cikkem a farkasokkal volt kapcsolatos. Vannak évek, mikor ezek a bestiák annyira elszaporodnak, hogy elkalandoznak az emberlakta helyekre, s ahol megjelennek, ott borzalmas károkat okoznak a birkaállományban. Ha egy-egy karám akad az utjukba, nem kegyelmeznek meg egyetlen birkának sem, mindet elpusztítják. Az állam ilyenkor hajtóvadászatot rendel el az irtásukra. ) Az egyik kedves olvasóm időt szánt arra, hogy megírja nekem, hogy miként pusztítják el Kanada északi térségein a medvéket. A prémvadászatok között mindig első helyen álltak Kanadában a medvék. Sok van belőlük, s amit feleslegesnek ítél a hatóság, engedélyezi a vadászást. A medve nem vérengző állat, akik ismerik a természetét, azok tudják, hogy csak a legritkább esetben támadja meg az embert. Többször előfordult már a kanadai erdőkben, hogy málnaszedés idején a gyerekek találkoztak a medvével. A málnabokor egyik oldalán a gyerek állt, a másik oldalán pedig a medve. Elképzelhető a gyerekek ijedtsége, de más egyéb bajuk nem származott belőle. Legfeljebb annyi, hogy félelmükben uccu-neki eliramodtak, s az otthagyott kis kaskából a málnát felhabzsolta a medve. Beszélik azt is, hogy a szántó-vető emberek is imitt-amott találkozni szoktak a földeken kóborló medvékkel. A leírások szerint a medve akkor sem lép fel támadólag, bár nem egyszer feláll két lábra és sóvárogva vár. Ha ilyenkor felé dobnak egy kis ennivalót, főként kenyeret, felveszi a mancsával és elballag. Levélíróm Albertéban lakik, abban a kanadai tartományban, amelyet különösen most, tejjel-mézzel folyó országnak neveznek. Főleg azért, mert ott, ha csak megkaparják a földet, kibuggyan a folyékony arany, az olaj. Hát ezért érdemli meg most különösen ezt a megtiszteltetést, hogy tejjelmézzel folyó Kánaán. Alberta az olaj révén a markában tartja egész Kanadát. Neki köszönhetjük, hogy itt nem volt gazolin hiány, megkötés nélkül szaladoztak az autók, s egyelőre még nem is emelték fel a benzin árát. Alberta bővelkedik vadakban, különösen a Piece River környéke, amely egyben mézkitermelésnek is a központja. A múlt esztendőben a méhészek öt millió dollárt kaptak a mézért. A termelésben, illetve a fogyasztásban nagy szerepet játszanak a medvék. Ez a környék valósággal eldorádója a medvéknek. A fiatal medvebocsokat még, amikor lehet összeszedik az erdészek és felnevelik az állami parkokban, hogy azután, mint jól megtermett állatok kerüljenek a puskacső elé. De nemcsak vadászatra szánják a befogott medvéket, hanem el is adják jó áron a világ nagyobb állatkertjeinek. De még igy megtizedelve is rengeteg marad belőlük a környéken. Jól megtermett, gyönyörű medvéket látni itt. Legtöbbjének a súlya több, mint 400 font. Ezek a medvék arról is híresek, hogy igen nagyon szeretik a mézet, s ezért évről-évre meggyűlik a baja velük a méhészeknek. A medve étvágya olyan erős a mézvacsorára, hogy nem bánja akármennyi csípés is éri az orrát, ettől még jobban megdühödik és mérgében szétrombolja az összes kaptárt, pedig már egy kaptár méztől is jóllakik. így áll bosszút azokon a fránya méheken, akik összecsipkedték. Ez a vandál pusztítás nem marad büntetlenül. Ezért halál jár. A tartományi kormány a múlt évben 50 ezer dollárt fordított, úgynevezett medveszabályozási programra. Ez pedig azt jelentette, hogy a méhészetek gazdái és a felfogadott emberek több, mint 500 medvét irtottak ki. Ez a pusztítás is vandál volt, nem is beszélve arról, hogy a környék és a hegyek tele lettek sebesült medvékkel, mert nem minden golyó volt halálos. A diákok is resztvettek a medveirtásban, hogy megkeressék jövő évi tan— Azt hittem, hogy élve kell elfogni a medvéket, csapdábacsalás után, s azután elszállítják őket az erdőkbe, jó messzire a méhészetekről. De nem kábítószeres töltényeket kaptunk, hanem katonai fegyvereket élesre töltve. Az volt az utasításunk, hogy a csapdába csalt medvéket lőjük agyon. Titoktartásra kaptunk parancsot. Majd igy folytatja: — A megölt medvék bőrét besózva, kiszárítva a tartományi kormány szörmehivatalán árverésen értékesíti. A medvék húsából ingyen kapott mindenki. A húst többnyire az indiánok igényelték, mert az nagyon ízletes. Magam is nagy darabokat tettem el téli fogyasztásra. Jobban szeretem, mint a szarvast, vagy az őzhust. A medveirtás jó üzlet a helyi közigazgatásnak, mert a méhészetek gazdái 25 dollárt kötelesek fizetni minden egyes megölt medve után. Levélíróm szerint három évvel ezelőtt a mostaninál sokkal nagyobb volt a medvék mészárlása. Akkor több, mint ezer medvét öltek meg. Azóta a kormány vette kezébe az ügyet, de még mindig nincs törvény arról, hogy milyen büntetést szabjanak ki azokra, akik a szabályok figyelmen kívül hagyásával halomra lövik a medvéket, hogy megvédjék méhészetüket tőlük. A medve bőrét a bundák bélésén kívül főleg kucsmakészitésre használják. Ez ékesíti a királynő gárdájának kucsmáját is. Ha ilyen nagyméretű lesz továbbra is a medvék pusztítása, évszázadokra jut a bőrükből kucsmára... ÍRÓNAK SZÜLETNI KELL! (Folyt, a 11. oldalról) valóit. Most még nem közölhető. Két hét múlva beállított egy halom újabb verssel. — Betartottam a tanácsát, kedves szerkesztő ur! Hiszem, hogy sikerrel. Tessék! Nézem az első verset: „Karjaimba öltve a néma hold sugarát, Csak már láthatnálak, kedvesem legalább...” Rosszat sejtve nézem a következő verset: „Árvaként ballagok magános utón át, Karjaimba öltve a néma hold sugarát...” — Egek! Hát hány versébe vette bele maga ugyanezt a kifejezést? — Mindegyikbe, amit azóta Írtam! — De miért? — Mert azt tetszett mondani, hogy ez szépen hangzik. El is hiszem, mert én ezt egy „Válogatott költői művek” című kötetből kölcsönöztem. Ugye, ez költői szabadság? — Mivel foglalkozik maga egyébként, Julia? — Semmivel. A papám huszárezredes. — Akkor tanuljon meg inkább lovagolni, versírás helyett. Abban többre viszi, még ha le is veti a ló! Több önkritikát tapasztaltam Rásonyi Papp Gedeon bátyánktól, idősebb földesurtól, aki szeretett velünk fiatal Írókkal — újságírókkal összeülni Budán egy • kis borozgatásra és elhallgatni, ahogy mi, ifjú titánok a tervezett regényeink és színdarabjaink készleteiről vitatkoztunk. Egyszer egy este aztán ő is beleszólt: — Nekem is van egy igazán jó szindarabtémám, fiuk! Összenéztünk. Itt most valami rejtett érdekesség fog kiderülni. — halljuk, halljuk Gida bátyánk! Meséld el! — Hát tudjátok, a téma az, hogy van egy fiú és egy lány, akik szeretik egymást. Elhallgatott. — És?... és?... — vártuk a folytatást. — De úgy szeretik egymást, — mondta Gida bátyánk — olyan borzasztóan, hogy azt ki se lehet mondani... — Na de tovább?... Hogy van azután? — sürgettük. — Mit tudom én? — mondta az öreg. — Az már a ti dolgotok! Elvégre ti születtetek írónak...
