Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-22 / 34. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ VAJDA ALBERT: “Éjfélkor lesz a krízis 99 BŰNÜGYI ELBESZÉLÉS — (FOLYTATÁS) Nem tudtam szabadulni a nyomasztó gondolatoktól. Próbáltam elhessegetni a sötét képeket, de mindig vissza-visszzatért egy lidérces jelenet: Maryt láttam gyászruhában, amint egy ismeretlen férfi vállára hajtja a fejét. Valamikor olvastam egy regényben egy mondatot: “A halottak ágyai még ki sem hűltek, amikor az élők már belefekszenek.” Ez a mondat jelent meg lelki szemeim előtt, fénylő betűkkel. Mindig tudtam, hogy nagyon szeretem Maryt, de most éreztem át igazán, milyen fájdalom lenne számomra, ha utánam másvalaki lépne életébe. Szerencsére közben reggel lett és megkezdődött a kórház szokásos napi élete. Csészék zörögtek, tolókocsik gumikerekei nyikorogtak a linóleummal borított folyosókon. Bejött az éjszakás ápolónő, viz csobogását hallottam, nyilván lemossa testem egy vizes szivaccsal. Nem éreztem semmit, csupán a szappan szagából következtettem a mosdatásra. Később megérkezett Mary. Fölémhajolt és néhány kedves szó suttogott a fülembe. Mary hisz bennem . . . Mary számára élek . . . és élni fogok . . . Mennyire sszerettem volna magamhoz szoritani és érezni számon a száját .. . “Good morning, Mrs. Norman” — hallottam az orvos hangját. — “How are you?” “Thank you” — felelte Mary — “de nem én vagyok a fontos, doktor ur, hanem a férjem . . . Hogy van a férjem?” “Változatlanul” — felelte az orvos. — “Vagy inkább úgy mondhatnám, hogy nincs rosszabbodás az állapotában és . . . ebben az esetben ez azt jelenti, hogy van remény . . .” “Bocsánat, doktor ur” — szólt közbe az ápolónő. Megismertem már a hangját, el is képzeltem, hogy gömbölyű, középkorú, kedvesmosolyu nő lehet. “Tessék, sister” — mondta az orvos. “Egy újságíró és egy fotóriporter van itt.” “Tudok róla” — válaszolta az orvos. — “A professzor urral beszélt a főszerkesztő . . . Mrs. Norman, ha önnek nincs kifogása ellene, akkor mi orvosilag nem ellenezzük, hogy kedves férjét lefényképezzék a betegágyon . . .” “Nem lesz ártalmas?” — kérdezte Mary aggódó hangon. — “Úgy értem, nem okozhat valami zavart?” “Nem, nem, dehogy!” — mondta az orvos. “Mr. Norman egyelőre még nem észlel semmit a külvilágból.” — Kinyílt az ajtó, léptek koppanását hallottam, majd mormogást, érthetetlen neveket, ahogy az bemutatkozásoknál szokás. “Igazán köszönjük, hogy módot adott erre lapunknak” — hallottam egy kissé érdes férfihangot. — “Ugyanis kampányt akarunk indítani a huliganizmus ellen és Mr. Norman esete lenne a sorozat-inditó képes riport.” Mig beszélt, szemhéjaimon át érzékeltem, hogy egymásután villannak fel fények a szobában. Kattan a fényképezőgép és azt is éreztem, hogy különböző szögből készít képeket a fotóriporter. Rettenetes érzés igy, kiszolgáltatva heverni. így érezheti magát a kísérleti nyúl, vagy a tengerimalac. Talán annyi a különbség köztem és köztük, hogy ők páni félelmükben ide-oda futkosnak, én pedig erre képtelen vagyok, ideszegezve kell feküdnöm a kórházi ágyon. “Hét nappal ezelőtt ütötték le a kedves férjét?” — hallottam az újságíró nem éppen tapintatos kérdését, majd Mary halk “igen”jét. — “Tehát azóta eszméletlen” — folytatta inkább magának mondva. — “Szabad néhány kérdést, doktor ur?” “Hogyne, tessék . . .” “Mik a kilátások? Úgy értem . . . orvosi vélemény szerint mennyi időre van szükség ahhoz,, hogy a beteg rendbe jöjjön?” Hallottam, hogy az orvos mélyet lélegzett és Mary is idegesebben szedte a levegőt. “Nem lehet jóslásokba bocsátkozni” — szólalt meg lassan, vontatottan az orvos. — - “Az ilyen koponyaalapi sérüléseknél az idő a faktor, amivel nehéz számolni . . . “Értem — mondta a riporter olyan hangon, amelyből kiérződött, hogy nem érti. — “A professzor ur valami olyasiíiit mondott a főszerkesztőnknek, hogy rövidesen várható a krízis! Megmondaná doktor ur, hogy ez mikor lesz?” “Hogyne” — felelte az orvos, érezhetően megkönnyebbülve, hogy végre olyasmiről van szó, amire feleletet adhat. — “Holnap éjfélkor lesz a krízis.” * * * Holnap éjfélkor lesz a krízis! Mary órákon át ült mellettem és beszzélt hozzám. Hangja vidám volt és bizakodó. Mesélt a gyerekekről, elmondta, hogy milyen sokat érdeklődnek utánam. Beszél a kollégáimról, akik felhívják telefonon, virágot küldenek nekem és szobám tele van virágokkal. Mindezt úgy mesélte, mint aki sejti, hogy megértem, amit mond. Tiz éve élünk együtt, lehet valami abban, hogy két ember, aki harmóniát teremtett maga körül, megérzi egymás gondolatát. — Elmondta azt is, hogy a rendőrség két nappal ezelőtt megtalálta a kocsimat. Sok alkatrész hiányzik belőle, még a rádió is, de különben rendben van. Már bevontatták a gyár szerelőműhelyébe. Az alkalmazottak részére általában nem szívesen dolgozik a gyárunk,, de az én esetemben kivételt tettek. “Mindenki szeret téged” — mondta Mary. — “Mindenki azért izgul, hogy minél előbb egészséges legyél. És az leszel, én biztos vagyok benne, hogy az leszel . . . Most mennem kell, drágám, mert várnak a gyerekek. Tudod, nem hagyhatom őket egészen a nagymamára, mert agyonkényezteti őket. Azt csinálnak vele, amit akarnak . . . Szervusz drágám, holnap korán jövök ...” Elindult, de még az ajtóból visszaszólt: “Most jut eszembe, hogy George telefonált. Azt mondta, hogy holnap mindenképpen meglátogat téed ...” Szerettem volna utána szólni, hogy okvetlenül várom George-ot. Legjobb barátom. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, együtt jártunk iskolába, együtt voltunk katonák és majdnem egyidőben házasodtunk. George felesége és Mary is iskolatársnők voltak. George egy nagy birminghami cég ügynöke, sokat utazik. Amikor ez a baleset történt velem, akkor is utón volt, biztosan most jött haza. Nagyon örülök George-nak, örülök, hogy hallani fogom a hangját. A nap további része a megszokott kórházi rutinnal telt el. Csörgések, folyékony táplálék, nyugtató injekciók, vérnyomás-mérés szemhéj felemelése — a pupilla merev —, lázmérés, a nörsz lépteinek koppanása. Lezárt szemhéjaimon keresztül egyre sötétedett a szoba, majd felvillant a lámpa szűrt fénye. Kint a folyóson is ismét zörejek, nyilván most történik a vacsora széthordása. Gondolataim lelassultak, valószínűleg az injekció hatására. Nagy megkönnyebbülést éreztem, minden jóra fog fordulni, meg fogok gyógyulni, nincsen semmi baj. A nörsz éppen a párnát igazította a fejem alatt, amikor kopogtak. “Mr. Normant keresem” — hallottam egy ismerős hangot. “Igen ... de sajnos nem szabad látogatókat fogadnia” — mondta a nősz. “Ó, nem akarok zavarni, csak éppen erre jártam és gondoltam, beugrók egy pillanatra . . .” “Barátja?” “Hát ... de ugyanott dolgozom, ahol ő . . . Kollégája vagyok . . . Hogy van a beteg?” “Egyformán . . . Még mindig eszméletlen... De nagyon reméljük, hogy hamarosan rendbe jön. — Holnap éjfélkor lesz a kriziss . ..” “Ahá, értem . . . Ugye ez annyit jelent, sister,! hogy holnap éjfélkor dől el . . .” “Igen” — válaszolt a sister. — “Holnap éjfélkor dől el. . ” “Hát jó” — mondta a látogató. — “Akkor majd holnapután érdeklődöm újra, hogy van az öreg fiú . . .” Úristen! Ez a hang! Hogy van az öreg fiú... — Verjétek fejbe az öreg fiút! . . . Ugyanaz a hang! Ez ... igen, ez a fiatalember volt az, aki a kocsimnál . . . Fogják meg! Ne engedjék el! Sister, könyörgöm, nézzen rám . . . biztosan látszik rajtam . . . kell, hogy lássa: ez az! Felismertem a hangját! Az aujtó becsukódott, a léptek eltávolodtak. Az angyali ápolónő, barátságosan, még ki is kiséri ezt a fickót, aki két társával . . . Holnapután érdeklődőin újra, hogy van az öreg fiú . . . Ugyanaz a gonosz, hideg hang mondta, mint akkor, az utcán, ott a kocsimnál . . . (Folytatjuk)
