Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-04 / 27. szám
15. oldal SZELLEMEK ÉS KÍSÉRTETEK A PALOTA VENDÉGSZOBÁJÁNAK REJTÉLYE A Berkeley Square az előkelő londoni Mayfair negyed egyik jól karban tartott tere. A századforduló idején elegáns magánpaloták sorakoztak itt egymás mellett. Az egyik házon, legenda szerint, átok ült. Lakói sorra elhagyták, persze csak azok, akik nem estek áldozatául a palota kisérteteinek. A történetet, egykori feljegyzések tanúsága szerint igy adhatjuk elő: Az 1870-es évek végén uj lakó költözött a Berkeley Square-i házba. Többgyermekes család, név szerint a Peel família. Az egyik lány vőlegényét meghívták, hogy töltse náluk a husvétot. Egy vendégszobát előkészítettek számára. A szobalány még ágyazott, amikor a házat velőtrázó sikoltás verte fel. Mindenki felszaladt a vendégszobába, ahol a szobalányt holtan találták, az ágy mellett. Arcán rémület látszott, szemét az egyik falra szegezte. Amikor a vendég megérkezett, elmondták neki, hogy a számára kijelölt szobában mi történt. Felajánlottak egy másik vendégszobát, de a fiatalember kijelentette: szó sem lehet róla. Csak abban egyezett meg vendéglátóival, hogy ha valami szokatlant észlel, kétszer megrántja a csengőzsinórt. Este 11 órakor visszavonult szobájába. A család Anekdoták hires emberekről Honoré de Balzac, a halhatatlan francia író, ki meglehetősen nagylábon élt, és többnyire adósságai voltak, egyszer igy szólt szolgájához: — Egyet mindenképpen jegyezzen meg: a hozzánk legközelebb állóknak sohasem szabad hazudni: a hazugság ugyanis a létező legcsufabb bűn. Az iró szolgája erre szerényen közbevágott: — S miért kell mindig azt mondanom, hogy a monsieur nincs itthon, amikor a végrehajtó keresi? Mire Balzac: — Mert a végrehajtók semmiképpen sem számítanak a hozzánk legközelebb állók közé! *** Immanuel Kant, a königsergi bölcselkedő roskatag teste ellenére rettenthetetlen ember volt. Egy sétája közben egyszer egy megháborodott mészáros támadt rá felemelt késsel. A filozófus nem futamodott meg, ami valószinűleg végzetes eredménnyel járt volna, hanem megállt, és hűvös nyugalommal megkérdezte, hogy vajon ma van-e a vágás napja, mert amennyire ő tudja, csak holnap lesz. A mészáros elképedt, leeresztette a kést, s elkotródott. *** Bemard Shaw már elmúlt 90 esztendős, amikor egy napon ellátogatott az állatkertbe, ahol hosszasan elgyönyörködött a teknösbékákban. — Szeretnék egy ilyen kedves állatot a kertembe — sóhajtott fel. — Engedje meg, hogy Önnek ajándékozzak egy szép példányt — udvariaskodott az állatkert igazgatója. — Egyébként tudja, hogy ezek a teknősbékák 150 évig is elélnek? — Százötven évig? Akkor nagyon köszönöm, de visszautasítom az ajándékot. Tudja, hogy van az ember... Megszeret egy állatot, és azután nagyon üresnek érzi a házat, ha a szeretett állat kimúlik. azonban még nem feküdt le és igy éjfélkor meghallották, hogy a csengő egyszer halkan megszólalt, majd pedig másodszor, nagyon erősen. Azonnal felsiettek a vendégszobába. A fiatalember ágyában ült, hátát a falnak támasztva. Üveges tekintettel nézett ugyanarra a falra, mint előző nap a szobalány. A vendég is halott volt. A kihívott orvos megállapította, hogy valamilyen megrázó élmény következtében érte a szivszélhűdés. A Peel család a két haláleset után kiköltözött az elátkozott házból. Éveken át állt üresen, mig végül az uj lakó, egy Lady beköltözött. Egyik este szolgálója sikoltozásra ébredt. Besietett a Lady szobájába és a sarokban furcsa torz lényt fedezett fel. Nem volt sem emberi, sem állati arca és néhány másodpercen belül el is tűnt. A Lady holtan feküdt az ágyban, arcán a rémület kifejezésével. A ház ezután ismét lakatlan volt. Egy alkalommal két szabadságos tengerész töltötte az éjszakát falai között, de kísérteteket láttak és mint később a rendőrségen elmondták, annak köszönhetik, megmenekülésüket, hogy nem vesztették el lélekjelenlétüket, hanem kiugrottak az elsőemeleti ablakon. A Berkeley Square-i ház még több halálos áldozatot követelt. Egy férfi, kutyájával együtt halt szörnyet a falak között és ugyanez történt egy férfival és szolgájával. Minden valószínűség szerint egy 18. században élt nemes asszony és olasz szeretője kisért a szobákban. Bűnös életet éltek, rendszeresen áldoztak a fekete mágia oltárán, a pincében embereket kínoztak és ezért lebeg szellemük még mindig a ház falai között. (Folytatjuk) A MÜLT NYOMÁBAN A "KASSAI KÓDEX” REJTÉLYE Az utóbbi években nagy feltűnést keltett a külföldön élő magyarok körében Fehér Mátyás Jenő Amerikában 1967-ben és 1968-ban kiadott két írása. Ebben hírül adta, hogy még 1944-ben felfedezett egy általa „Kassai kódex”-nek elnevezett, 1690-ben készült kéziratot, amely 1222 és 1520 között domonkos rendi szerzetesek Magyarországon lefolytatott, nem kevesebb, mint 789 inkvizicios vizsgálatról készített jegyzőkönyv szövegének másolatát tartalmazza. Ezek között 83 olyan is akadt, amely a pogány magyarság hagyományait őrző sámánokról szólt. Az ilyen iratok, de különösen az ősi magyar hitvilágról szóló tudósítások egészen uj forrást jelenthetnek erről a rendkívüli értékes területről, amelyre vonatkozó ismeretanyag sajnos igen hiányos. Ezek után nem csodálható az a nagy érdeklődés, amelyet Fehér első, rövidebb, néhány szövegkivonatot tartalmazó bejelentése okozott az időközben elveszett kéziratról. Az egy évre rá közzéadott testes kötetében sem jelentette meg az összes periratot, és ráadásul a kiválasztottakat sem azok eredeti formájában, hanem többségükben magyar nyelven és kivonatosan közölte. Az igy publikált, tudományosan szinte ellenőrizhetetlen írások az etnográfusban (Schram Ferenc), a történészben (Győrffy György) és az Íróban (Cseres Tibor) egyaránt kétkedést támasztottak Fehér felfedezésének hitelességével kapcsolatban. Hogy igazát bizonyitsa és rendkívüli értékű, szenzációnak mondható felfedezésének hitelét erősítse, a Magyar Történelmi Szemlében válaszolt a kétkedőknek. Teljes iratszöveget, eredeti formában, a bírálók ismételt kérése ellenére, 1969-ben és azóta sem tett közzé. Viszont megjelentetett három fényképet, melyek közül Fehér szerint kettőnek eredetije a „Kassai Kódex” szétáztatott fedőlapjaiból került elő és egy pedig a „Kassai kódex” töredéke. E reprodukciók most már alapot nyújtottak a behatóbb vizsgálatokhoz. Miután az egyik áztatás utján előkerült dokumentum 15. századi nyomtatvány volt, a feladat elvégzésére a könyvtörténész vállalkozhatott. Az eredmény az, hogy Fehér-féle három fénykép egyike sem bizonyítja a beharangozott „Kassai kódex” létezését. Az említett nyomtatvány eredetijét a stuttgarti állami levéltárban őrzik. A fehér által közreadott másik dokumentum sem a 16. században, Budán irt levél, amint ezt ő megjelölte, hanem Szalkay László e levelének 1835-ben a Tudományos Gyűjtemény c. folyóiratban kiadott, rézmetszetes hasonmása. A „Kassai kódex” részletenként reprodukált fénykép a győri káptalani hiteleshely által, az 1567—1569. években vezetett jegyzőkönyvről készült. E három dokumentumot ráadásul mind megcsonkítva jelentette meg: az egyikről —többek között — az évszámot, a másikról a címzett nevét, a harmadikról pedig a jegyzőkönyvet vezető győri káptalan nevét hagyta le. Erőlködése, hogy „bizonyítékainak” eredeti forrásait felismerhetetlenné tegye nem vezetett sikerre. Borsa Gedeon GONDOLATOK A FÁRADTSÁGRÓL Hajlamosak vagyunk a fáradtságot egyértelműen a terméketlen erőtlenséggel azonosítani, holott létezik „teremtő fáradtság” is. Jól tudják ezt a sportolók, kivált a hosszutávfutók. Futásukban gyakran beáll egy bizonyos holtpont, halálos kimerültség, amin ha sikerül tuljutniok, tagjaik hirtelen, szinte súlytalanná válva röpítik őket tovább. De a „teremtő fáradtságot” leginkább mégis a szellemi feladatokkal küszködök ismerik. A vereség, a kudarc hányszor meríti ki erejüket! S ime, épp mikor letették már, kell ismét fölvenniük a tollat, hogy fáradtságukat feledve végre csakugyan dolgozhassanak. Ahogy a mindenség is csillagainak valódi dimenzióival csak akkor fedi föl magát, amikor a nap lehanyatlott. Tévedés azt hinnünk, hogy az erő mindennek a mozgatója. Éppen ellenkezőleg, a nagy tettekben és fölismerésekben mindig túlteng az ingyenesség. Mintha valami titkos törvény szerint: a legnehezebbet volna a legkönnyebb végbevinni. Nehézségeink és gyötrelmeink talán épp onnan fakadnak, hogy fázunk a legnehezebbtől, s csak mikor már minden könnyebbséget kimerítettünk, nyúlunk utána, s ime, szinte el se akarjuk hinni — látva, hogy „fölemeltük!” Egy közepes vagy egy rossz regényt irtóztató fáradtság lehet megírni, mivel ez csakis önerőből lehetséges? De egy remekmű tulajdonképpen önmagát írja, s alkotójának — azt merném mondani — csak a ceruzát kell tartania hozzá. Az „ihlet” és a „sugallat” szavak valójában ezt jelentik. De bizony mi legtöbbször túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy ne „erőből” próbáljuk megközelíteni föladatunkat. Ilyenkor jön segítségünkre nem egyszer a fáradtság, a „termelő fáradtság” természetes kegyelme. Mi több, az öregkori bölcsességben is — úgy vélem — legalább akkora szerepe van a fáradtságnak, mint a fölgyülemlett tapasztalatok gazdagságának. Gondoljunk bizonyos költők öregkori, „fáradt” soraira. Arra a kései hangra, mely — igen — tulon-tul kimerült ahhoz, hogy ne egyedül az igazságot hajtogassa. Pilinszky János Olvasó no Mit olvas ez a nő, mit olvas, szomoruság-e, amit olvas, beletörődés, kicsi hir-e, vagy hogy a szivét elveszítse? Mindegy mit olvas, amit olvas, az mint az élet maga, oly nagy, csak tartja reszkető kezekkel, oly egyszerű és érthetetlen. Gyurkovics Tibor
