Magyar Hiradó, 1974. július-december (66. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-15 / 33. szám
9. oldal EGY CENT Irta: VÁRKONYI ANDOR A Sors vagy a Véletlen — nevezzük, ahogy akarjuk — néha gonosz kis tréfákat űz az emberfiával. Úgy megfricskázza az orrát, hogy csak úgy szipog. S ehhez elég neki egyetlen cent is, vagy ahogy itt nevezik: egy penny; ezzel a jelentéktelen, igen csekély értékű pénzérmével is meg tudja táncoltatni áldozatát, ha rájön a bolondóra. Az áldozat ezúttal B.Gy. barátom volt. Ö igy mesélte el ’’kálváriájának“ fanyar, de szerintem, mulatságos történetét: — Sik földön lakunk, és ilyenkor nyáron időnként elfog bennünket a vágy a hegyek után. És ha elkap a ’’hegyláz“, felkerekedünk, és egy hétig barangolunk — én és a feleségem — valahol a magasban, a felhők között. A múlt hónapban is igy volt, egy hétig voltunk csak távol, de azalatt a hét nap alatt teleszivtuk magunkat ózonnal, virágillattal. Elindulásunk előtt két ügyet kellett elintéznem; a tőlünk elég távoleső postahivatalban eljárni, hogy leveleinket, csomagjainkat egy hétre tartsák vissza, és elszaladni kocsival a bankba is, — felvenni azt a kétszáz dollárt, amire az egy hét alatt szükségünk lehet. A postahivatal elé érkezve leparkoltam a kocsit egy parkoló-óra előtt, és amikor pénztárcámat kinyitottam, hogy egy centet kivegyek belőle és bedobjam az óra nyílásán,kellemetlen meglepetés ért: nem volt semmi pénz benne. Ez úgy történt, hogy születésnapomra uj pénztárcát kaptam, és én a régit hoztam el...Persze, megkockáztathattam volna, hogy a kocsit ’’pénz nélkül“ otthagyom, de a hivatalban sok volt az ügyfél, legalább egy negyedórás várakozásra volt kilátásom, és már volt néhány keserű tapasztalatom ezen a téren. Szerencsére eszembejutott, hogy az egyik postáskisasszony, akivel néhány magánjellegű szót is váltottam, bizonyára hajlandó lesz legközelebbi jelentkezésemig egy centet kölcsönözni. Egyenesen tehát hozzásiettem, és elhadartam kérésemet. Adott egy pennyt, de olyan szemmel nézett rám, mintha szeretett jó édesanyját öltem volna meg. Bedobtam a pennyt a parkolási időt mérő órába, aztán visszasiettem a postahivatalba, ott sorbaálltam, és elintéztem a dolgomat. A kocsiba ülve tapasztalnom kellett, hogy amig el voltam foglalva, ellenőrnek nyoma sem volt, kocsi ’’szomszédom“ vígan potyázott — ANYÁK 1-Erős, szép csípőjüket értünk ringatták. Álmuk palotáját fegyverek dúlták. Meséink táján mese-ég alatt futtattak álmunkban csillag-lovakat. Arcunk meggyűrődött. Nyarak és láz-tüzek égették, ölték virág-szép testüket. Simogatnak fakult fénykép-arcokat. Emlékeik között hajnaltól napestig magányosak. Fazekas L^jos büntetlenül —, csak én, aki túlzottan lelkiismeretes és törvénytisztelő vagyok, csak én szereztem magamnak egy haragost (ha nem is ellenséget a postáskisasszony személyében, amiért bokros elfoglaltsága közepette, komoly emberhez nem illő kéréssel zaklattam őt. Node — indítottam el a kocsit — még ma visszaadom neki a pennyt, és ezzel kihúztam az ügy méregfogát. A bank ugyan elég messze volt onnan, "de egy félóra alatt megjárom az utat — gondoltam —, mert ha most nem teszek pontot e kínos ügy végére, akkor vakációnk egész hete alatt nyugtalanítani fog ez az ostobaság, — éjszakai álmomban pedig üldözni fog a postakisasszony villámló tekintete. Szombat lévén a bank csak külső pénztárait az u.n. ’’teliereket“ tartotta nyitva. Az egyik ablak elé felvonuló kocsisor mögé álltam (volt ott vagy tiz autó és vártam türelmesen. Több mint félóráig tartott, amig rám került a sor. Egy őszhaju öregur trónolt az ablak mögött; megkértem őt arra, hogy egy dollárért adjon aprót, a kétszázból. Hosszú pepecselés, számolgatás után kaptam meg a pénzt. Megszámoltam, — csak százkilencven dollár volt és egy dollárért apró. — Kértem a hiányzó kilenc dollárt. Erre visszakérte az egész összeget és újra nekiállt számolni, mialatt én türelmetlenül doboltam a kocsi ablakkeretén. Hosszabb várakozás után ujfent megkaptam a borítékot, — ezúttal csak egy dollár hiányzott a kétszázból, és némi aprópénz . . . ’’Uram — sziszegtem — ez még mindig nem stimmel. . . ! ’’Akkor adja vissza, újra megszámolom!” — „Helyes! — kiáltottam — de most már nem kell apró! Adjon csak papírpénzt, de kétszázat és azonnal, mert rögtön megőrülök!“ ... Az öregur ekkor gyorsan begyömöszölt egy másik borítékba tiz darab húsz dolláros bankjegyet, én pedig átnyújtottam neki az én pénzesboritékomat. A kettőt kicseréltük és én a bankot — aki ilyen jószándéku, de sajnos tehetségtelen öregurat biz meg olyan feladattal, amely túlesik képességeinek határain, — a pokolba kívánva, visszaszáguldottam a postahivatal elé, hogy visszaadjam az én haragos hitelezőmnek a nekem kölcsönadott egy centet. A postaépület előtt megint leparkoltam, s megint nem volt egycentes érmém, amivel ketyegésre bírhattam volna az órát. Akkor azonban már ez a tény cseppet sem nyugtalanított. Ama néhány perc alatt, amig tartozásomat megfizetem — mormoltam —, ezúttal sem történik semmi baj. Ruganyos léptekkel siettem hát be a hivatalba, ahol ezúttal is sok ügyfél tartózkodott. Odaálltam, annak a sornak a végére, amelyet az én postáskisasszonyom szolgált ki: eltartott jó húsz percig, amig színe elé jutottam. — Köszönettel visszahoztam a tartozásomat, az egy centet. Tessék. És átnyújtottam egy huszdolláros bankjegyet. A postás őrangyal rámeredt a pénzre: „kisebb nem volt?” — szeme ismét villámokat lövelt felém —* „vagy az egy pennys kölcsönért húsz dollárt akar nekem adni? — humorizált a hölgy. — Hát ha óhajtja — mondtam lovagiasan — igen. Nem óhajtotta, hanem szép lassan visszaszámolt az asztalra tizenkilenc dollárt és kilencvenkilenc centet. Egy mosollyal és egy újabb „köszönöm”-mel nyugtáztam gesztusát, mialatt az egész pénzt begyömöszöltem a zsebembe. Megkönnyebbült sóhajjal mentem ki a kocsihoz, amelynek szélvédő üvegén ott találtam a büntető tiketet, amiért nem dobtam be az egy centet a parkolóórába, — fejezte be a történetet B.Gy. barátom. Én pedig csak megismétlem azt, amit bevezetőül mondottam: a Sors néha játékos kis manó képében jelentkezik, s jókedvében, vagy unalmában olyat koppint pálcájával az orrunkra, hogy csak úgy szikrázik belé a szemünk.! Várkonyi Andoi AFORIZMÁK Soha életemben nem követtem el hibát — legalábbis nem olyan hibát, melyet később ne tudtam volna megindokolni. Rudyard Kipling Még gyakori hibáinknak is van valami hasznuk: előbb vagy utóbb hozzászoktatnak bennünket ahhoz a gondolathoz, hogy a dolgok másképpen is történhetnek, mint ahogyan azt elképzeljük. Lichtenberg Sohasem láttam még olyan bonyolult problémát, amely ne vált volna még bonyolultabbá, mihelyt hozzáfogtak a megoldásához. Paul Anderson Egyetlen valami van, amit a fiatalok megtehetnek az öregekért: elképesztik őket és igy biztosítják azt, hogy az öregek ugyahogy tájékozódjanak arról, mi történik a világban. Bemard Shaw GÖRBE TÜKÖR PÁRBESZÉD — Nekem, kérlek, soha nincsenek kellemetlenségeim. — Hogy csinálod? — Tudok viselkedni. — Ezt hogy érted? — Először is egyetértek. — Mivel? — Mindennel. — És amivel nem értesz egyet? — Azzal is. — Bocsáss meg, de te akkor elég ócska alak vagy. — Az lennék egy reakciós társadalomban. De édes barátom, egy haladó világban a helyzet egészen más. — Ezt milyen álnokul mondod. — Csak te hallod úgy. — Én? — Igen. Mert ellenzéki vagy. — Kit nevezel te ellenzékinek? — Aki nem viselkedik. — Hanem, mit csinál? — Csak él. — Te mindig viselkedsz? — Mindig. — Most is? — Természetesen. — És... amikor egyedül vagy? — Akkor is. — És nem rossz? — Mi? — Önmagad előtt is viselkedni? — Nem. — De az ég szerelmére, mi a jó benne? — Olyankor költőnek érzem magamat. — Más szóval azt hazudod magadnak, hogy nem vagy hazug? — Igen. — De hiszen ez borzasztó! — Miért volna az? Elhiszem.
