Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-28 / 13. szám
13. oldal A veszettség parasztorvosa Irta: SIMA FERENC Valami száz esztendővel ezelőtt Dancsó János volt Csongrád-megye alispánja. Szenvedélyes vadász volt, és mert Csongrád-megye-lévén erdőtlen sikság — nagyobb vadban szegény: az alispán Erdélybe járt el vadászni szabadságai idején. Egyik téli vadászatán jelentéktelennek tűnő, látszólag szóra sem érdemes baleset érte: egy farkas, amelyet lelőtt, nem döglött meg rögtön, és amikor az alispán odament zsákmányához, belekapott fogaival a kezefejébe. A harapás kicsi volt, alig pár cseppnyi SIMA FERENC vérzést okozott. Az ilyesmire rá se szokás hederiteni, hamargyógyuló semmiség az. Dancsó alispán is annak vette, harmadnapra medvét is lőtt és azzal büszkélkedett aztán, amikor visszatért megyéje székhelyére, Szentesre. A döglődő farkasnak azt a nyomot is alig hagyó, kis harapását pedig egészen elfelejtette. Azután elmúlt négy hónap, amikor hirtelen keletkezve különös változás történt Dancsó alispánnal. A- mikor egyszer jól beebédelt és szomjasan inni akart rá, hirtelen iszonyodás fogta el a víztől. Valami megnevezhetetlen, félelmetes összeborzadás, amitől elszorult a gégéje. Megpróbálta leküzdeni ezt a még sohasem tapasztalt érzést és ráerőltette magát, hogy csakazértis igyék, minden viszolygó ellenszenve dacára. De hasztalan. A viz egyszerűen kifolyt a szájából. Egy cseppje se ment le a víziszony folytán görcsösen lezárult garaton. Borral próbálkozott. Azzal is éppen úgy járt. — Pedig én inni akarok! — kiáltott fel az alispán. — Hiszen szomjazom. És nem bírok inni...Kívánom, de iszonyodok tőle...Mi van énvelem?...Hívjatok orvost! A panaszt tüzetesen meghallgatva, az idős orvos alig tudta palástolni ijedt megdöbbenését. — Nem harapta meg nagyságodat a múlt hónapokban valami kóbor kutya? — kérdezte. — Dehogy is!...Mi dolgom volna nekem holmi kóbor kutyával? Az orvos felirt valami port. Mindegy volt már, hogy mit. Mert az alispánnénak négyszemközt megmondta: — Sajnos, itt nincs segítség. Ez a veszettség kezdetének félreismerhetetlen jele...Csak azt nem értem, hogy veszett kutya harapása nélkül hogyan kaphatta...Dehát hiába...Rohamos rosszabbodásra van kilátás, mert ez a központi idegrendszert is megtámadja...Ha dühöngeni kezd, nincs más hátra, meg kell kötözni, hogy kárt ne tegyen másokban is. . A szomjúság gyötrő kínjában az ivásra képtelenség két nap múlva vezetett oda, hogy az alispán tombolni, őrjöngeni kezdett bele. Tört-zuzott a kíntól megbomlott idegrendszerével. Az orvos tanácsára a kétségbeesett alispánná a vármegye hajdúit hivatta, hogy kötözzék le a dühöngőt. Ez is megtörtént, eszeveszett dulakokás árán. De a kötelékek nem bizonyultak elég erősnek, hogy egy veszett ember megsokszorozódott erejének is ellenálljonak. Félnapi meg-megujult próbálkozás árán az alispán eltépte kötelékeit. Esze még nem hagyta el anynyira, hogy ne tudja, hol a revolvere. Főbelőtte magát és halott volt. Így még jobban járt, mintha kínok között gyötrődve szomjan halt volna. Más sors nem várhatott volna rá. Amikor a döbbenetes tragédiának szertefutott a hire, egy másik városban élő vadásztárs választ adott az öreg orvos problémájára is: hogyan keletkezhetett veszettség veszett kutya harapása nélkül? éz a vadásztárs emlékezett arra a semmibe se vett farkasharapásra és elmesélte ezt az özvegynek. Az pedig az orvosnak, aki erre felkiáltott: — — Akkor hát az egy veszett farkas volt! Mert a veszettség csak a kutya és a farkas fertőző betegsége! Egyéb állat, vagy ember pedig csak veszett jószág harapásától kaphatja meg. Pár hónappal később tör ki rajta a veszettség és akkor már menthetetlen. A szentesi határ nagyon nagy, 72,000 holdas. Újság akkoriban még nem szerkesztődött Dél-Magyarországon. Node a rossz hir szárnyon jár. A határbeliek is csak megtudták Dancsó alispán tragédiáját nemsokára. És akkor mondta egy tanyasi parasztember csendesen: — Hívásra én segítettem volna azon a megveszedett alispánon is... Veszett Nagy Sándornak hívták ezt a kisparasztot szerte mindenfelé akkoriban a Tiszavidéknek Körös és Maros övezte táján. A „veszett” előnevet a nép adta rá, mivel ő már akkor — valami száz éve! — gyógyítani tudta a bekövetkezett, vagyis kitört veszettséget, amit még máig sem oldott meg az orvostudomány. Mert még ma is csak megelőzni tudják a veszettség kitörését, a fertőző harapástól számított 1-6 hónapos lappangási idő alatt, de a veszettség kitörése egyenlő a halállal. A megelőzés a Pasteur-féle oltássorozattal történik, elég komplikáltan és csakis a Pasteur Intézetben lebonyolithatóan. Pasteur Intézet kevés van, Magyarországon pl. csak egy, a budapesti. Ezért, akit veszett, vagy veszettgyanus kutya megmar és ezt orvos igazolja, az ezzel az igazolással bárhonnan ingyen utazhat sürgősen Budapestre, Pasteur-kezelésre, amelyet a francia Louis Pasteur 1884-ben, tehát éppen 90 éve fedezett fel, ámde felfedezését a nagyképű francia orvosprofesszorok hosszú évekig vonakodtak tudomásul venni, elfogadni és gyakorlatba ültetni. A kételkedő huza-vona oka az volt, hogy a korszakalkotó felfedező, Pasteur nem volt orvos, csupán egy vegyész, aki bakteriológiai kutatásokat is végzett. Ennek a derék francia nem-orvosnak köszönheti az emberiség, hogy idejekorán történő vé dőoltássorozattal a veszettség megelőzhető, ha a bekövetkezett veszettség gyógyíthatatlan is maradt. De a szintén nem-orvos, mégcsak nem is vegyész, mindössze katona-korában szanitész „Veszett” Nagy Sándor, már Pasteurt megelőzve, éppen azt oldotta nem sikerült: a kitört veszettség gyógyítását. Fia mesélte el, akit ismertem, mert szőlőszomszédok voltunk, a szentesi Nagyhegyen, hogy apja szurósnézésű, koromfekete szemű ember volt, aki állatot-embert szuggerálni, hipnotizálni tudott. A dühöngő veszett bikát, tehenet, lovat, csakúgy, mint a veszett embert ezzel a parancsoló, áthatóan szúrós tekintettel győzte le, bénította meg, hogy be tudjon neki adni egy injekciót, amelynek összetételét senki sem ismerte. Csak annyit tud a fia, hogy ez valami főzet volt, valamilyen fajta bogárból, gombából és más növényből. Veszett Nagy Sándor felfedezése korszakalkotó lehetett volna, ha elismerés, felkarolás, támogatás helyett nem az orvosok irigykedő féltékenykedése, üldözést kiváltó feljelentéssorozata szakadt volna rá. „Kuruzslás” címén elitélve egyedülálló gyógyításaiért háromszor is a szegedi Csillag-börtön lakója volt hosszabb-rövidebb ideig. — Még szerencse, — mondta beszélgetésünk során a fia, — hogy mivel nagy a tanyavilág és a parasztok hallgatag emberek, apám veszettséggyógyitó eseteinek legtöbbjét a városi orvosok sohasem tudták meg...A- mikor már nagyon öreg volt, — mert 94 évet élt — kértem, hogy avasson bele gyógyitótudományának titkába, áruljad nekem, hogy miből főzi dugva-féltve azt a titokzatos folyadékot, amit a veszett ember, vagy állat inába beinjekcióz...De ő csak rámnézett hosszan és azt mondta csendesen: „Jobb, ha nem tudod te azt meg, fiam...Eleget üldöztek engem érte az urak. Legyen neked nyugodalmasabb életed, mint nekem volt miatta...” És magával vitte a sirba a titkot. Amire mindmáig se jött rá újra sem orvos, se más. VISSZAEMLÉKEZÉS... ÁPRILIS ELSEJE Jól emlékszem, hányszor becsaptak gyerekkoromban április elsején. Nyilván önök is ismerték ezeket az ősi tréfákat. Megadtak egy telefonszámot, hogy hívjam fel Jónás urat, s természetesen az Állatkert jelentkezett a vonal másik végén; egy iskolatársam lihegve rohant fel a lécsőn, hogy hivat az igazgató, pedig a diri azt sem tudta, hogy a világon vagyok. Kijelentették, hogy ha három percig fél lábon állok a Baross utca és a Szűz utca sarkán, kapok tiz fillért, s miután végigkinlódtam a három percet a járókelők orra előtt, megmondták, hogy nem kapok semmit, mert nem fél lábon, hanem egy lábon álltam. Aztán mindez szinte észrevétlen elmúlt. Lassanként észrevettem, hogy április elsején már senki nem akar becsapni. Az igazgató nem egyszer egy évben hivatott immár, hanem mindennap és igazán. És akkora vízilovakat kellett telefonon felhívnom, amilyenek a derék Állatkertben nincsenek is, de igazán. Észrevettem, hogy voltaképpen megfordult a dolog. Gyermekkoromban egyszer egy évben csaptak be, később legfeljebb egyszer egy évben nem űztek velem tréfát. Az év másik 364 napján mind április elsejét csináltak velem. Nem akarom önöket untatni a részletekkel, olyasmikről van szó, mint Élet és Szerelem. Lehetséges egyébként, hogy önöknek is részük volt az ilyesfajta és egész esztendőn át húzódó áprilisi tréfákban. Mármost, hogy ismét április elsejét írunk, szeretnék egy tiszteletteljes kéréssel fordulni — nem is tudom voltaképpen — kihez. Tessék visszacsináltatni az egészet! Megígérem, hogy ezen a napon szorgalmasan felhívom az Állatkertet, fél lábon állok az utcasarkon, odarohanok az igazgató ajtaja elé, szóval mindent megteszek barátaim és a világ derülésére. A fennmaradó 364 napon azonban ne csináljuk ezt egymással. Gyerekkoromban a tréfa lebonyolítása után mindig megmondták, hogy becsaptak. Azóta soha nem mondják, mindig egyenesen, keményen, nyíltan, őszintén, egyértelműen, komolyan mondják, hogy — hívjam fel Jónás urat. Kérem szépen, nem lehetne megcsinálni, hogy ismét becsapjanak? garabonciás BARÁT! SZÍVESSÉG (Folyt, a 9. oldalról) get. Desi udvariasan megjegyezte: — Very nice... Még gyanusabb volt, hogy egyik napon a mama odasugta neki: — Ha kimegy, egy autót lát a bejárat előtt, Lizának vettük, mert sikeresen levizsgázott. Tényleg ott állt a világossárga kocsi a járdaszélen, szép nagy autó volt, Buick. Aztán az események meglepő gyorsasággal peregtek, mint mondani szokták, a papa egy nap bejelentette, hogy megvette a sarki házat, azt, amelyikben Desi lakott, a Liza hozománya (Folyt, a 14. oldalon)
