Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-17 / 3. szám
11. oldal HÁZASSÁG JELIGE — Kedves Miss Homoki, itt mindenki csodálkozik azon, hogy egy 25 éves diplomás férfi, aki nagyon elegáns, okos és nagyon sokat keres, elvett egy 23 éves lányt, aki egyáltalán nem szép és nem is okos, pedig itt a legszebb és a legfiatalabb lányok közül bármelyik boldogan hozzáment volna ehhez a fiúhoz. Most pedig mindenki csak nevet rajta, mert az ilyen férfi a lányok szemében nevetséges alak. VÁLASZ — Maga biztosan szebb és okosabb, mint az a lány. Gondolom fiatalabb is: kevés lehet a tapasztalata, mert meglepi az eset és nevetségesnek tartja, holott az ilyesmi mindennapos dolog. A szerelem utjai kifürkészhetetlenek, — mint a régi iskola hive, azt tartom: ízlések és pofonok különbözők. Erről a témáról már annyi levelet kaptam és a válaszokban annyi nagy bölcs és nagy író mondását idéztem, hogy ezúttal nem rájuk hivatkozom, nem is a magam véleményét mondom, csak egy könnyű dalból küldök rövid magyarázó szöveget: Szerelemhez nem kell szépség, szerelemhez nem kell ész — Szerelemhez nem kell semmi, csak szerelem kell és kész. • L. V. — Kedves Erzsébet, a Világban a New Yorki Olvasó és a maga levelét válaszolom meg a gyermeknevelésről és a zsebpénzről. Két prima gyermeket neveltem fel. Soha egyiknek sem adtam úgynevezett zsebpénzt. Mindenért meg kellett szolgálniok. A szolgálat nem volt nehéz, de eredményes. Minden reggel a nádióra tornáztak. Délután, mikor hazatértem a hivatalból, kizárólag a nevelésükkel foglalkoztam. Szép időben kimentünk a Maros-partra sportolni. Rossz időben otthon töltöttük az időt. Kiraktam a zsebeimből mindent. 8—10 tárgy volt az asztalon. Egy percig nézhették. Akkor letakartam és fel kellett imiok ki mit jegyzett meg. Első dij 20 fillér, második dij 10 fillér. Feldiktáltam nekik 15—20 szót, egymástól távoleső fogalmakat. Ebből kis elbeszélést kellett írniuk úgy, hogy minden szó benne legyen. Első és második dij. Leültem az asztalhoz és színes ceruzával kezdtem rajzolni. Odajöttek hozzám, hogy szabad-e nekik is színessel rajzolni. így vonzóbb volt a dolog, mintha én adnék nekik színes ceruzát: no, rajzoljatok. Mikor beállt a hideg, rendeltem 10 mázsa tűzifát. Megkérdeztem egy favágót, mennyiért vágja fel. Mondok egy összeget, nem emlékszem rá, 10 pengőt. Szólok a két gyereknek, ha naponta felvágjátok a szükséges fát, a tiz pengő a tiétek. Egyik fűrészelt, a másik hasogatott. Ilyen alapon nem volt rádió-torna. Szabad levegőn sportoltak és pénzt kerestek. Kedvenc szórakozásuk volt kis flóbertpuskával a céllövészet, első és második díjjal. A fiam szórakozásból légpuskával belőtte a szomszéd Veres bácsi ablakát. Átjön, panaszkodik. Belőtted a Veres bácsi ablakát? Igen. No, akkor erigv és csináltasd be. Ezt természetesen az ő megszolgált pénzéből kellett kifizetnie. Reggel fél ötkor keltek és mentek teniszezni. Jókedv és öröm volt mindig. Bekérezkedtek például Szegedre biciklin. Be is engedtem őket a szüléimhez. Volt nagy öröm és boldogság, 6 évs koruktól vivni tanultak. A lányom Dél-Magyarország bajnoka lett tőrvívásban. Mindkettőt megtanítottam autót vezetni. A zsebpénznek, az érdemtelenül adott pénznek elrágot, virágvázát, stb. A lányomat Salzburgban agyonbombázták, a fiam két és fél évig volt a váci ÁVO-fegyházban. Most Californiában gépész* mérnök. VÁLASZ — Lesz, aki kissé ridegnek tartja ez a nevelési módszert, hogy mindent és mindig csak valamiért. A gyerek fizikumát, jellemét ez valóban edzi, de azért a gyereknek viszontszolgálat nélküli ajándék az igazi öröm. Azt azonban meg kell mondani, hogy az Ön módszere nem százszor, hanem ezerszer jobb, okosabb, becsületesebb, mint az úgynevezett “mai” kényeztetés, dédelgetés, ami nem nevelése, hanem ellensége a gyereknek, mert százból kilencvenet rablásba visz. Szegény leányáért csak őszinte részvétemet küldhetem, a fiához gratulálok. KOZMETIKA — Kedves Homoki Erzsébet, néha nem értek meg dolgokat. Itt olvasom az újságban, hogy milyen óriási pénzeket költenek kozmetikára a nők és Amerika az első a világon. Ezt megértem. Óriási a propaganda, éveken át nagy prosperitás volt, még most sem olyan a helyzet, hogy mindenről le kellene mondani. Más valami az, amit nem értek. A kimutatás azt mondja, hogy a férjes asszonynak kétszer annyiba kerül a kozmetika, mint a lánynak. Hát ez hogy van? Én három éve mentem férjhez, azóta évenként még a felét sem költőm kozmetikára, mint azelőtt. Miért? VÁLASZ — Nono! Várjon csak. Maga is hamarosan rájön, hogy a férfit könnyebb megfogni, mint megtartani. ÜZENETEK: — 1. F. D. A budapesti Országház stílusa neogótikus, Steindl Imre tervezte. — 2. Sport jelige. A megfigyelése érdekes és találó. Mező Béla (1883) orvos, egyetemi magántanár és jeles magyar sportember: 100 yardos futó és távolugró bajnok, hires galamblövő. Ugyanakkor Mező Ferenc (1885) klasszikus filológus, középiskolai tanár nem sportolt, viszont megírta az olimpiai játékok története cimü munkát és azzal szellemi olimpiai bajnokságot nyert. Apró történetek Irta: KLAMÁR GYULA 1. ÖREG KUTYA Nem, a nagy dolgok fájnak a legjobban. Megyeik az utcán és találkozom öreg ismerősömmel. Szeme kisirt. Kerüli a tekintetemet, mert bizonyára szé. gyelli magát a sírás miatt. Tapintatból nem kérdezem meg, hogy miért sirt. De a szeme ismét könnyes lesz. Most már nem lehet tovább hallgatni. — Mi baj van? — A kutyám . . . meghalt . . . Mit mondhatok ? Mással is megesett már az ilyesmi. — Igen, de én öltem meg! — vádolja magát öreg barátom és most már patakzik szeméből a könny. — Tudja, az úgy volt, hogy beteg lett és az orvos csak néhány hetet jósolt neki . , . Nagyon öreg kutya volt. Gondoltam: lensége vagyok. S a két különböző természet: a miért szenvedjen még hetekig? Egy injekciót lányom vitte a bankba és gyűjtötte a pénzt, a fi- adattam neki. Én öltem meg! — jajong és a feam ment valamit vásárolni az édesanyjának, vi- jét tapogatja. — Ki tudja, meddig élt volna mé Klamár Gyula Zokogva megy tovább, az emberek részvéttel néznek utána. 2. BÉCSI KALAUZ A piros villamoskocsi sarkában ül, kibámul az utcára, amelyen végigcsörömpöl a villamos. Úgy viselkedik, mintha nem is kalauz, hanem maga is utas lenne. Senkitől sem kéri a jegyet, nem csillogtatja lyukasztóját, abból látszik csak, hogy szolgálatban van, hogy időnként felnyúl a feje fölött húzódó kopott szíjhoz, megrántja és a kocsi továbbrobog . . . Utasok jönnek, utasok mennek, leszállnak, felszállnak, a kalauz azonban figyelemre sem méltatja őket. Ma mindenki ingyen utazhat. Az egyik megállónál ismerős száll fel, kezelnek. — Hogy vagy? A kalauz még mindig ülve legyint. — Nem látod, fáradt vagyok. Tudja Isten, semmihez sincs kedvem, legkevésbé a munkához. Ha hiszed, ha nem, ma még egyetlen jegyet sem adtam el. Csak ülök itt az ablak mellett és bámulom az utcát. Sohasem hittem volna!... Az ismerős bólint, nagyonis megérti a kalauzt. 3. SZELENCE A Dunántúlon szelencének hívják az orgonát. Melegházakban télen is termesztik szép fürtös virágáért, ám nem az illatáért, mert üvegházban olyan neki nincs. A napokban kaptam egy szálat s aki adta, elmondta, hogy Nyugaton, közelebbről Bécsben 1580 óta ismerik, amikor egy francia diplomata a török portáról Bécsbe hozta. A Himmelpfortgasse és a Seilstaette sarkán levő házának kertjében ültette el és amikor virágzott, az egész város a csodájára járt. De csak 1800 elején terjedt el a bécsi kertekben, amikor báró Jósika Róza (Jósika Miklós nővére) egy tövet a bécsi botanikai kertnek küldött Erdélyből .Hálából róla nevezték el “Syringa Josikaea”nak. Ez tehát az őse az Íróasztalon fehéren bólogató orgona-ágnak. Milyen kacskaringós utón jutott el odáig, az Erdélyben őshonos vad orgona. Előbb csak a finom kertek virága volt és alig egy évszázada, hogy eljutott a polgári kertekbe is. És aztán az üvegházakba. Késői üzenet Erdélyből, igy szűzi fehéren. 4. NEMECSEK A Pál utcai fiuk Nemecsekjét látogattam meg a napokban. Százegy esztendős a bécsi Nemecsek, rokona annak a pestinek, akiről Molnár Ferenc, halhatatlan alakját mnitázta. A százéves vénség még elég fürgén jön-megy a lakásban, csak azt sajnálja, hogy már nem járhat el vendéglőbe. Molnár Ferenc Nemecsekjére, mint rokonára, jól emlékszik, ám a hires könyvet nem olvasta. Most sajnálja csak igazán. De megígéri, hogy legközelebb szerét ejti. Hogy mikor? Hát talán jövőre . . . Most múlt százegy éves és még mindig a jövőjére gondol, amikor majd 102 és 103 éves lesz. Addig még sok-sok könyvet kell elolvasni, köztük a Pál utcai fiuk német nyelvű kiadását. Megígérem, hogy elviszem neki. Hálásan szorongatja a kezemet és azt kérdi, hogy az igazi Nemecsek él-e még? Mert az már nagyon-nagyon öreg lehet, számítása szerint nyolcvanon is felül. Aztán fáradtan a sok beszédtől, hátradől ké. nyelmes foteljében és bort követel hozzátartozóitól. így, igen, csak igy érdemes megöregedni.
