Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-06 / 23. szám
9. oldal Mint lassitva pergetett filmen, „lépésben” gördült előre a nyitott tetejű fekete limuzin és úgy vált előtte széjjel a fehér hálóinges tömeg, mint Griffith hires némafilmjében a Vörös-tenger. A népség és katonaság bőgve és visongva integetett a szalonkabátot, fezt és császárbajuszt viselő miniszterelnöknek, akinek hintapolitikája annál a hollywoodi szemfényvesztésnél is különb trükk volt. Egyiptomról van szó, Kairóról, 1944 nyaráról és Nahas pasáról. A kormány ugyan forma szerint szakított Angliával, de senkinek nem üzent hadat és mindenkit készséggel kiszolgált. Akkor ültem életemben először repülőgépen, amikor Washingtonból egy C-54-on Kairóba repítettek. Az utam kb. 214 órába telt, gyomrom és füleim számítása szerint; azt, amit mi ,,jet”-nek ismerünk s amit a magyar szótár ,,lökhajtásos”-nak nevez, még nem volt forgalomban. Első feladataim egyike ideátról bizalmasan előkészített látogatás volt egy egyiptomi úrhoz, aki hivatalos jelentések szerint befolyással birt egy és más, a mi kormányunk érdekeit érintő politikai alakulásra. Tagja volt a Parlament külügyi bizottságának; mi több, veje volt egy olajmilliomosnak, aki többek között belügyminiszteri múltra is tekinthetett vissza és részvénytöbbsége volt egy napilapnál. Mint gimnazistának az érettségi anyagot, úgy kellett „fújni” " a dosszié anyagát... Tehát Nefertiti és Cleopátra, Origines és Saladin „A1 Cahira” (Innen: „Cairo”)-jában vagyunk. Lesétálunk a Shari Rustum Pasha sugárúton, át a Mohammed Ali hídon, tovább az előkelő El Zamalek negyeden át a Nilus-menti pálmasétányhoz, azon tovább... Balfelől idelátszanak a Kheopsz és Khefren piramisok, amelyek előtt a sivatagnak mintegy előszobájában hidegen, rejtelmesen, türelmesen ül öt-hatezer éve a Szfinksz. Jobbfelől: a legkevertebb lakosságú és talán leglármásabb belváros a földkerekségen. Esteledik; hűvösrefordult, éjjel hideg lesz, mint mindig ilyenkor a napközbeni 110-120 Fahrenheit után, amit a nedvességhiány tesz elviselhetővé. Itt-ott fények gyulnak ki a piszkos-zöld folyamon lomhán mozgó bárkákon; müezzinek gajdolnak távoli minaretteken hangszórókon át, gramafonlemezekről. Elérkezem egy félutcányira kiterjedő, magas kőkerítéssel körülvett, kastélyszerű villához, amely mintha Pierre Louys „Le Miason sur le Nil”-jének fülledt levegőjébe burkolózna. Homlokához és melléhez kapkodó fiatal beduin bocsát be a rácsos kapu, majd egy másik vezet egy kék-vörös-fekete márványfalas előterembe, végül fehérszakállas, turbános, szmokingos komornyik kisér folyosók, csarnokok és szobák során át, szőnyegek, fegyverek, porcelánok pazar kiállításán keresztül egy kerek terembe. Abban vár, állva, Ghaza Bin Khalmin, Wafd-párti képviselő, tartalékos ezrede, a Rotary Club alelnöke, és igy tovább a dossziéban. Magas, vékony; kissé már deres kecskeszakálla van, burnuszán a francia Becsületrend rozettája. Könnyen maga előtt láthatja őt az olvasó, ha netán emlékszik még Conrad Veidt-ra a „Sejk”-ben. Jön elém, messziről előrenyujtott kézzel: „Jó estét... örvendek... tessék beljebb...” Nem bírok azonnal „beljebb”: megtorpantam. Magyarul üdvözölt. Kinyögtem végre: „Node kérem... magyarul... magyar lenne? Hogyan?” Alacsony pamlagra ülünk, szolgák forró kávét, melegített konyakot és jéghideg kecsketejet hoznak, aztán agyoncukrozott arab süteményt és színezett sherbet-et. Meglepetésemet érezhetően élvezve, szívesen mond egyetmást a múltjáról, de magyar nyelve nemsokára botladozni kezd... „Legutóbb talán nyolc évvel ezelőtt volt alkalmam...” Budapestről „szakadt,” ahogyan oly sután mondani szokás, ebbe a messzi, exotikus idegenbe. Kelemen Géza volt. („Figyelje meg: Ghaza... Khalmin... ott van mögötte a név...”) Milánóban szerzett építészmérnöki diplomát. Egy olasz nagyvállalat szerződést kapott egy alexandriai lakótelep felépítésére; egész csoport fiatal építészt vittek ki, köztük Kelement. A második évben elhatározta, hogy marad; gyorsan szedte fel az angolt, az arabot, meghívták egyre jobb társaságokba. Megismerkedett egy városi politikussal, akinek nagy jövője és egy Európában nevelt lánya volt. „Három fiunk van... nem tudnak, sajnos, magyarul, de tudják, honnan jöttem... sokat meséltem nekik a magyarságról... Egyszer, majd a háború után, elmegyünk együtt Budapestre is...” „Van magyar barátja, ismerőse?” „Nincsen. Mint mondtam, nagyon régen nem beszéltem magyarul. Ha akadna is, ma már nehéz lenne ki-kilépnem abból a körből, amelyhez tartoznom kell. Egyedül vagyok a múltammal, kevesen tudnak róla. Lám, maga sem tudott róla... Az amerikaiak gyorsak, ügyesek, leleményesek, tehet; ségesek..f de nincsen elég türelmük. Látja, én tudtam, hogy maga magyar származású, mert ez az adat megvolt a beszélgetésünk előkészítő anyagában. A magának készített biográfia viszont nyilván csak onnan indult ki, ahol a pályám elég érdekessé vált az amerikaiak számára...” *** Késő este a Soliman Café-ban — amelyről azt beszélték, hogy az egyetlen a városban, ahol vérhas veszélye nélkül lehet fagylaltot enni — találkozóm volt két amerikaival. Az egyik „amerikai” ur Piday György detroiti gyáros volt; a másik Hinder Márton hetilapkiadó, én, a katona, beosztásom következtében civilben jártam; ők, a civilek, egyenruhát viseltek (noha jelvények nélkül, mint a haditudósítók is). Csupa furcsaság, csupa ellentmondás és valószínűtlenség sorakozott a magyar lábnyomok országutján. Egy sem volt különösebb, mint az, hogy ez az országút akár Detroitig, akár Kairóig egyenesebb tudott lenni, mint a hazai szülőhelytől a hazai érvényesülésig. „Itt élned s halnod kell,” szólt a Szózat; mégis oly sokszor éppenséggel csak „a nagy világon e kívül” akadt hely a magyar tehetség számára. >i » » » » » » Nehéz ut volt, lámpákat láttam, s ritkán, feljönni a holdat, jártam, térdig halálban, a csukott kapuknál, busán megálltam. A igazság elbukott, törvények szegték meg a törvényeket, a szabadság versem mélyére bujdosott. Gépek vették birtokba a földet, az eszméket sorra legyőzték az eszmék, a fényt visszaverte a sötétség. Asztronauták szállták meg a holdat, várták, de nem hozott semmi jót, a holnap. Flórián Tibor Hajó a viharban — Attól tartok, túlságosan demoralizáló lenne, ha éppen most váltanánk le a kapitányt... SZÓLALJ, VIRRASZTÓ! ÖRIZÖK, VIGYÁZOK, ÖRAKIÁLTÖK A magyar néprajzi kutatók és gyűjtők — mi tagadás — eléggé keveset foglalkoznak az éjjeliőrök énekeivel. Volt, aki németes, kántorós izű nótáknak, tehát a magyar dal- és szövegkutatáson kívül rekesztendőknek tartotta őket. Másokat az riasztott tőlük, hogy viszonylag kevés szóbeli és Írásos emléket találtak a kutatás kezdetén, vagy éppenséggel nem tartották elég változatosnak az előkerült anyagot. Közben pedig telt-mult az idő. Szomjas-Schiffert György valóban az utolsó percben látott neki egy négy évszázadi divó, hivatalos népszokás földerítésének. Tizenöt éves munkájának összefoglalása megtörtént, s gazdag eredményeket hozott. A gyűjteményt a Magvető Kiadó adta közre az elmúlt esztendőben, de meglepően csekély visszhanggal. A török hódoltság után a polgári városokban, később a falvakban is alkalmazott éjjeliőrök — őrizők, vigyázok, órakiáltók, vagyis magyarán: bakterek — hivatala: nyugat-európai származású. A középkor végén iparoscéhek vették át a városok vezetését. Gyarapodó magántulajdonuk védelmére kezdetben egész seregőrséget jártattak a zárt városfalon belül. Ez az őtrség nótaszóval tóttá az utcákat, s valószínű, hogy a francia trubadúrok és a német minnesangerek napfelkeltét köszöntő dalait is énekelték. A tizennegyedik században aztán egy személy vette át a seregőrség feladatát. Az éneklést is. 1488-ból már rendeletről is tudunk, amely megszabja, hogy ezek az úgynevezett cirkulátorok minden éjjel az utcák kereszteződésénél jó hangosan kiáltsák ki, hány az óra, és egyben figyelmeztessék a lakosokat, hogy mindenki ügyeljen a házára, nehogy tűz üssön ki benne, vagy éppen nehogy tolvajlás essék a kamrájában, kertjében, istállójában. Szomjas-Schiffert György könyvében eloszlat egy eléggé kézenfekvő félreértést. Bebizonyítja, hogy a magyar végvári virrasztók hajnali kiáltása a tizennyolcadik század elejére teljesen kiveszett, mert a Wesselényi-összeesküvés miatt III.Károly császár a magyar várakat leromboltatta és katonanépüket szélnek eresztette. A polgári városok, majd később a jobbágyfalvak éjjeliőrei nyugat-európai szöveget és ugyancsak ott keletkezett, igaz, hazai körülményekhez alkalmazkodó dallamokat mondtak és énekeltek. A várvirrasztás régi magyar szokását Carolus (Folyt, a 12. oldalon)
