Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-30 / 22. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ SZŰKE szállítmány Bűnügyi regény (FOLYTATÁS) KÜLÖNÖS ISMERTETŐJELE Péntek reggel sokkal-sokkal barátságosabb volt az idő, mint az előző napon. Mikor Wilton felállt a reggelitől és lenézett az utcára, látta a két autót, saját kocsiját, és a szolgálati autót, amellyel előző éjszaka utazgatott. Telefonált a kapitányságra, kérte az ügyeletest, küldjenek gépkocsivezetőt, aki a szolgálati autót hazaviszi, ő maga pedig kiásta autóját a hóból. Az irodában már ott volt a két inspektor, Hellstrup és Larsen. — Ilyenkor látni nevetett a főinspektor —, hogy az autósok mindenhol az utolsók. — Ha nem kellene ezt a ládát egy lavina alól kiszabaditani. — Mindegy. Hogyan sikerült a rajz? Wilton előhúzta a lapot, s az asztalra tette: — Ilyennek kell lennie a férfinak. Hellstrup és Larsen nagy érdeklődéssel nézte a rajzot. Ezek a rutinos detektívek már rengeteg bűnözővel találkoztak, de most csak csóválták a fejüket, nem tudtak emlékezni rá, hogy valaha is látták volna azt az arcot. — Tudja mit, Larsen — mondta a felügyelő —, mielőtt tovább kísérletezünk, kiautózunk Benningsonhoz, eléje tartjuk a rajzot. Szeretném tudni, hogy felismeri-e,, vagy valamit hozzá tudna-e tenni. Larsen fogta a képet, betette a tokba s már el is akart vele tűnni, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy közölni valója van. — Megjött a válasz az Interpoltól. Az ember ujjlenyomata egyetlen egy nyilvántartásban sem szerepel. Elment, s csak jó óra múlva tért viszsza elégedetten. , — A rajz passzol. Benningson azonnal felismerte. A szobalány is. A felügyelő kiadta az utasítást, csináljanak levelezőlap nagyságú másolatokat. — Ha készen van, valamennyi őrszoba kapja meg körözésre. A szállodákat ellenőrző csoport tagjai is járják végig a vadászterületüket. Már ment is minden a maga utján. Dél felé, amikor a felügyelő ebédelni készült, íróasztalán megszólalt a telefon. — Itt Sonja Nansen. Hangjából észrevette, hogy valami fontos dolog történhetett. — Láttam az ismeretlent öt perccel ezelőtt ! — Hol? — A Slussenen. Södertorg irányából jött. — Most hol van, Sonja? — A gyorsvasut sődentorgi állomásánál. Egy telefonfülkében. — Várjon rám, néhány perc múlva ott vagyok. Ha az ismeretlen újra feltűnik, maga maradjon ott, ahol van, ne menjen utána! — A bejáratnál várom. Wilton izgatottan szólított# embereit: — Sonja látta az ismeretlent! Larsen, jöjjön, talán szerencsénk lesz. — És én megint maradhatok az irodában, könyökömmel fényesre pucolni az Íróasztalt ... — morgott Hellstrup. De már nem is hallották, mit mond, kiviharoztak a felügyelő Austinjáig és máris robogtak Slussen irányába. A gyorsvasut állomásával szemben Wilton leállt, s megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor látta, hogy Sonja Nansen ott várakozik. Sonja Nansen izgatott felkiáltással fogadta a felügyelőt és társát: — Na, végre itt vannak- Nehezen tudtam megállni, hogy ne menjek a férfi után. — Jobb is , hogy nem ment utána. — Akkor most megkezdjük az ismeretlen üldözését? — kérdezte a lány kíváncsian, felajzva krimi olvasmányaitól ás a bűnügyi filmektől. — Nem ilyen egyszerű. E pillanatban nem tudunk mást tenni, mint azt, hogy lesbe állunk abban a reményben, hogy a férfi megint idejön a gyorsvasuthoz. — Szeretnék magukkal maradni — mondta Sonja —, nehogy eltévesszék azt a férfit. — Nem rossz ötlet. Ha túlságosan sokáig tart a figyelés, hazaküldöm majd. Larsen megkérdezte: — Az állomás közvetlen közelében maradunk? — Igen. Azt hiszem ugyanis, ha a férfi a gyorsvasuthoz jött ide, következésképpen innen fog újra indulni. És ha nem, akkor talán holnap jön megint. — Szóval holnap reggelig itt állhatunk? — kérdezte most már kevésbé lelkesen Sonja Nansen. A felügyelő nevetett: — Maga semmie§etre sem, sőt mi sem, mert szükség esetén leváltatjuk magunkat. A lány hálásan mondta: — Akkor talán ma este elmehetnénk vacsorázni. A mama már beleegyezett. Larsen, amikor azt a szót hallotta, hogy a mama, alig tudott lenyelni egy kárörvendő megjegyzést. A felügyelő természetesen ezt olvasta le arcáról, mégis úgy tett, mintha süket lenne. — Majd meglátjuk, milyen sokáig kell itt lennünk. Egyébként melyik irányból jött az ismeretlen? — Először az állomástól jött a part felé, majd a teherhajó-kikötőbe ment át. Innen elvesztettem szem elől, mert nem követhettem. Elgondolkozva néztek maguk elé a detektívek. Egyszerre gondoltak arra a lehetőségre, hogy razziát kellene indítani a kikötő környékén. — De nem lenne értelme — döntötte el végül is a felügyelő. — A terület túl nagy és átláthatatlan, ezenfelül azóta régen hajón lehet. Erre gondolok én is — helyeselt Larsen —, ezért úgy látom, inkább az valószínű, hogy majd újra erre sétál. Ne állítsunk fel még néhány detektívet a Slussen körül, hátha gyalog akar átmenni az óvárosba? — Ez nem árthat — egyezett bele a felügyelő. — Hívja fel a központot, rendeljen ide két embert, de előbb ugorjának fel az irodánkba, hozzanak a sokszorosított fantom-rajzból. Amikor egyedül maradtak, Sonja elpirulva kérdezte: — Ugye, ügyetlenség volt tőlem, hogy a másik ur előtt kérdeztem meg, elvisz-e ma este vacsorázni? — Semmi, semmi. És ha futja az időből, feltétlenül elmegyünk. Ha akarja, még az anyukáját is magával hozhatja — nyugtatta meg a felügyelő, aki azonban már-már attól tartott, hogy ez a kedves, csinos gyerek vérmes reményeket táplál. Bármennyire is tetszett neki a lány, csacskaságokkal nem törődhetett. Stockholmi küldetésének ideje korlátozott volt, eltekintve attól, hogy esze ágában sem volt valami kapcsolatba belemenni. Wilton sokszor mondogatta, hogy ő már nem szabad, eljegyezte magát hivatásával. Sonja még pirosabb lett: — Mi egyedül is elmehetünk, szüleim teljesen megbíznak bennem. És azért se aggódjon, hogy valami kötelezettséget vállal ezzel... Nem, egyáltalán nem. Tudom, hogy nem marad mindig Stockholmban . . . A felügyelő sejtette, milyen érzésekkel mondja ezt a lány, s rámosolygott: — Őszintén megmondom, szívesebben mennék magával egyedül. — Akkor mi akadálya ennek? — Az ismeretlen. Tegyük fel, hogy este 8-kor csípjük el, akor azonnal ki kell hallgatnom. Éjjel is lehet, mire végzek vele. — Belátom . . . így nem marad más számomra, mint várni. — És most még árulja el nekem, Sonja, hogyan volt az, hogy maga éppen akkor y>. rt erre, amikor találkozhatott a férfival? De a válasz előtt Larsen visszaérkezett: — A kollégák hamarosan itt lesznek. Azóta nem mutatkozott? Wilton sajnálkozva mondta: Nem. Most pedig osszuk be az őrködést. Mindkettőnk nek nem kell a bejáratot figyelnünk. Az a véleményem, hogy Sonja üljön be a szomszéd büfébe, mert kezd hideg lenni, és . . . (Folytatjuk)
