Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-30 / 22. szám
14. oldal ANN ADAM ÜDVÖZLŐ KÁRTYÁI Irta: DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Mialatt saját bánatunkba, gondjainkba, aggodalmainkba mélyedve éldegélünk, napról napra, és kétségbeesetten panaszoljuk, hogy életünk milyen nehéz, megfeledkezünk róla, hogy hányán vannak, akik még nehezebb sorssal küzdenek és mégis, valamilyen csodálatos erővel, mely csakis Istentől eredhet, bírják a robotot és még hozzá derültek is. Ilyen egyéniség Ann Adam. Valahányszor elkeseredek és sötét hangulatba kerülök, igyekszem rágondolni. Már néhány éve, hogy Karácsonykor az általa készített üdvözlő kártyákat küldözgetem barátaimnak, mert mély, szivet felemelő képei olyan egyéniek, megkapóak, meghatóak, hogy könny szökik a szemembe amint rájuk nézek. Sajnos csak kevesen ismerik ezeknek a kártyáknak a megrázó, tragikus történetét. Ann Adam-valamikor egészséges, boldog, bájos gyermek volt és együtt játszott, örült a többi kicsivel. Később szép leánykává serdült és a Florida State University diákja lett, ahol művészettel foglalkozott. Mikor az egyetemet elvégezte, már könyveket illusztrált nagyon szépen és tehetsége sok bámulóra talált. Akkor történt, huszonegy éves korában, hogy poliót kapott — éppen egy évvel azelőtt az időszak előtt, amikor a polió elleni oltást feltalálták. Nem pusztult bele, de egész testében megbénult, csak nyakizmait és szájizmait bírta mozgatni. Öt évig vastüdőben tengődött. Azt gondolnánk, hogy ezalatt az idő alatt minden eletkedve elpárolgott és ha bele nem őrült rettenetes sorsába, mely semmiféle javulást sem ígért a jövőben, kész lett volna átkozódni és keserűen megtagadni az életet. Ann azonban ehelyett magányában és szenvedésében rátalált Krisztusra. És ekkor, csodálatos módon erős hitével, úgy érezte, mindent el bir viselni. Mikor orvosa először helyeztette egy tolószékbe — kezdetben csak rövid időre, majd néhány órára — nem bízott javulásában. De aztán látta, hogy ez a kísérlet bevált és elhatározta, hogy nem bánkódik azon, ami elveszett, de inkább iparkodik egy uj életet kezdeni abból, ami megmaradt. Barátai tanácsára, akik egy festőtáblát állítottak fel számára, úgy, hogy tolószékéből elérje azt, szájába vett ecsettel festeni kezdett. Az első kísérletek kétségbeejtőek voltak. De Ann nem veszítette el türelmét és bátorságát. Most már feltette magában, hogy amit megkezdett, azt tovább fogja folytatni. Csak nagyon lassan haladt előre. „Először meg kellett tanulnom,” mondja, „hogyan vessek papírra egy-egy vízszintes vagy függőleges vonalat.” Egy egyenes vonal megrajzolása sokszor tiz hetébe került. „Úgy éreztem, sírva fakadok,” Dohnányiné Zachar Ilona WWWHWVWWWWWWWWWWWWW HETI NAPTÁR JUNIUS (RÁK HAVA) 3— Hétfő: Klotild 4— Kedd: Bulcsu 5— Szerda: Angéla 6— Csütörtök: Norbert 7— Péntek: Róbert 8— Szombat: Medárd 9— Vasárnap: Félix 1 Wvwwvwwwwwwwwvwwwwwwwvt mondta a New York Daily News újságírójának.” De nem tudtam sírni. Akkor ráébredtem, hogyha olyan jövővel állunk szemben, melyben tehetetlenebbek vagyunk egy csecsemőnél, akkor nincs más választásunk, minthogy megadjuk magunkat és meghaljunk, vagy igy kiáltsunk fel: — „Istenem, könyörgöm, magam tehetetlen vagyok. Kell, hogy segíts nekem!” És Ann egyre sikeresebb lett munkájában. Nemsokára néhány gyönyörű rajz támadt ecsetje nyomán, melyekről kártyák készültek, azokból mintát küldtek szét és ma már annyi ilyen üdvözlő kártyát képes eladni, hogy abból anyagilag fenntartja magát, még orvosi költségeit is fedezi. Ápolónőre persze állandóan szüksége van, mert éjjel még most is vastüdőben alszik. Kártyái imádkozó gyermeket, a Szűzanyát kisdedével ábrázolják, de nagyon sokszor kutyákat, macskákat, madarakat fest olyan megható beállításban, hogy szivünk megesik ezeken a szegény, tehetetlen állatkákon, kiket oly bájosan, annyi szeretet tud megörökiteni. Nagyon kedveli ezeket a magukon segíteni nem tudó lényeket, főleg a kutyákat, talán, mert az ő sorsukat saját sorsához hasonlítja. Az egyik fényképen, amint tolószékében fekszik, egy kiskutya ül ölében. Ajándékot nem fogad el. Azt mondja, hálás az emberek részvétéért, de szánalmuktól irtózik. És ilymódon lassanként annyira visszanyerte életkedvét, hogy derűs, kiegyensúlyozott, sohasem panaszkodik és azok, akik meglátogatják, szivükben vigasszal, megbékélve távoznak tőle, azzal az érzéssel, hogy rendíthetetlen hite által, valamilyen nagy kinccsel lettek gazdagabbak. Heti fohász Mennyei Atyánk! Megkísértett emberek vagyunk. Sokszor vergődünk azzal a nyomorúságunkkal, hogy csak magunkra gondolunk, s nem vagyunk készek a másokért való szolgálatra. Szeretnénk sokat tenni másokért, de csak úgy vagyunk képesek erre, ha te megtiltasz bennünket erre a készségre. Az a bizodalmunk, hogy te segíthetsz rajtunk. így hívunk segítségül, s kérünk halgass meg minket, hogy szolgálhassunk minden embert. Ámen. Reményik Sándor: Az én békességein Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon, S szivembe egyszer az a béke szállna, Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: — Előbb elzárnám a láda fiába. Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett, Trónolnék vele a világ felett. Nagy-óvatosan körültapogatnám: Hogy hát igazán, igazán nem álom? Nem riasztja el első mozdulásom? De aztán végigvinném a világon: Testvér, testvérem, rokonom, barátom, Itt, itt a béke, itt van aranytálon! Itt, itt van mindennek a megoldása, Szűnjön szivetek szüntelen sírása! És elrendeznék mindent olyan szépen: Nem volna sokkal szebb az üdvösségben. JÓKAI HALÁLA AZ EJ Ezt a cimet adta Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora cimű könyve tizenegyedik fejezetének. Az éj 1904. május ötödikén — hetven esztendeje — következett el. Visszafojtott lélegzettel hallotta meg Budapest, Magyarország a hirt: meghalt a nemzet mesemondója, meghalt Jókai. Mikszáth Kálmán erre a napra igy emlékezik: Végre felvirradt a végzetes május 5-ike, az utolsó nap, amely őneki a sorstól adatott. Hideg, szeles idő volt, mely hatalmasan rázta az álig lombozó fácskákat az utczákon. A lapok által föllármázott város lakói egymástól kérdezték „mi a legújabb Jókairól?”. Az egész város erről beszélt. A király telefonja már korán reggel megcsendült. Az újságírók már a nyitás előtt ostrom alá vették a kaput. Fönt a betegszqbában még előbb ébredt a beteg, álmatlan éje volt; hat órakor arra kérte ápolóját, hogy nyisson ablakot, bocsásson be friss levegőt. Kérte zsebóráját is, hogy figyelemmel kisérhesse az idő lassú múlását: „csak már a nap feljönne”. Nehezen várta a nap feljöttét. Majd olvasni kívánt és saját regényét, „A lőcsei fehér asszony”-t kerestette ki a könyvtárából. (Színműnek akarta átdolgozni.) Kevés ideig lapozgatott benne, de nemsokára kiesett lankadt, erőtlen kezeiből. E nagy erőtlenség orvosait is aggasztá, de viszont biztató jel volt, hogy a beteg vidám volt: — Oly jól érzem magam — mondotta —, hogy akár dolgozni is kezdhetnék. Nagy tervek járnak a fejemben. Délután a sok látogató közt Beöthy Zsolttal, aki komáromi ember, beszélgetett is, biztatta magát (leszünk mi még vigabban is), majd a király érdeklődésével dicsekedett: — Az én jóságos királyom csak nem feledkezett meg öreg kortársáról. Áldja meg az Isten. Beöthy távozása után jótékony álomba szenderült, csak hat órakor ébredt fel, gyöngeségről panaszkodott és az ablak kinyitását kérte. — Nem bántja a zaj? — kérdék. — Dehogy bánt — felelte mosolyogva —, hiszen az az élet, 's az élet szép. Majd bekérte a tudakozódok névjegyzékét, az összes látogatójegyeket, s ez szolgál utolsó ecsetvonásul alapjelleméhez. Átnézte nagy figyelemmel, csodálatos érdeklődéssel megforgatta az egyes névjegyeket, mint a gyermek a játékszereit s örült ennek vagy annak. Milyen szép, hogy itt járt! Rajta volt már azon a listán akkor majd minden rokona és előkelő ismerőse. Nyolc .órakor Korányi és Stricker, a háziorvos mellhártyaizzadmányt vettek észre jobboldalán, ahol a tüdőgyulladás volt. Ez ő. Ez a halál. De a betegnek, ki teljes eszméletén volt, még se fájt semmije. Még a halál is oly játszi volt, ollyan könnyed, ollyan gyöngéd'hozzá. Nem a kaszájával vágja le, mint a többi embert, hanem talán egy virágszállal akar rá sújtani s lelke szelíden röppen át a virágra. Észe ágában sincs meghalni, rá se gondol, pedig már közeleg az órán a két mutató, jöjjön ahhoz a végzetes számhoz, amely után már minden csak egy nulla, akár a számmal együtt, akár nélkül. 'Az órák egymás után verték a lakásban a siri esti csöndben a kilencet. Ö is előkereste a magáét és hozzá igazította a többihez, aztán óvatosan letette maga mellé az éji szekrényre. Hallgatta percekig, hogy jár-e, aztán a fal felé hanyatlott feje, „aludni akarok”, mondá halkan és a távozó eszméletével a bénulás tünetei közt egyre halkabban dobban a szive, mig végre végképpen megszűnt verni. Csak az óra ketyegett tovább.
