Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-30 / 22. szám
12. oldal Annuska vagy Anne-Marie? Irta: KLAMÄR GYULA Egy mérnök barátóm mesélte el az alább következő történetet egy Németországban élő magyar családról. Az apa ugyancsak mérnök, egyike annak a tizenkét magyar mérnöknek, akik Magyarországon együtt végezték el a Műegyetemet és idekint is összetartanak. Barátom elég régen nem látta kollégáját és most, hogy Németországon vitt át az útja, elhatározta, hogy meglátogatja, annál is inkább, mert kisbaba született néhány évvel ezelőtt a jólkereső mérnök uréknál. Bécsben a legszebb legdrágább gyermekjátékokat vásárolta össze és igy felpakolva állított be az elegánsan berendezett lakásba. Barátságos fogadtatásra számított, amiben nem is volt hiány, de az rosszul esett neki, hogy barátja élénken tiltakozott a játékok ellen: „Öregem, semmiféle idegen tárgyat nem lehet bevinni a gyermekszobába, Anne-Marie még valami betegséget kaphatna...” így tehát a játék az előszobában maradt, majdnem a barátom is, mert a kis Anne-Marie szülei kijelentették, hogy csakis alapos fertőtlenítés után engedik be a vendéget a gyermekszobába. Nosza, elő a lysoformmal és egyéb fertőtlenitő-szerekkel, alapos kézmosás és cipőpucolás után végre Őfelsége a gyerek színe elé kerülhetett a barátom. Anne-Marie semmiben sem különbözött a többi, hasonló korú gyerektől, sem szebb, sem okosabb nem volt, csak végtelenül szomorú, nyilván azért, mert szülei semmit sem engedtek meg neki, amit szeretett volna; ült légmentesen elzárva egy szobácskábán, abszolút steril környezetben, lábán papucs, haja bekötve, ágyacskája gondosan megvetve. A meglepetés akkor következett, amikor Anne-Marienek meg kellett szólalnia ésTidvözölni az idegenből jött bácsit. Kiderült, hogy egyetlen szót sem tud magyarul. Szüleivel is csak németül beszél, noha szülei közül a papa gyengén beszéli Goethe nyelvét, a mama pedig még annyira sem, mert alig néhány éve érkezett ki Magyarországról, hogy a mérnök felesége legyen és gyermeket szüljön neki. Anne-Marieval még a bölcsőben is alig volt szabad magyarul beszélnie, pedig akkor még egyáltalán nem tudott németül; azóta már ugy-ahogy megtanult és ma már „tört-németséggel” diskurál a kislánnyal. Barátom alig tudta visszafojtani a nevetését, amikor a papát-mamát németül hallotta beszélni. Jó magyaros akcentussal ejtették a szavakat, valahogy úgy, mintha még mindig Debrecen környékén élnének. A kislány tökéletes németséggel válaszolgatott kedves szüleinek, mivel az óvodában tanulja a német szót, azonfelül pedig egy német nyelvtanár is oktatja az „irodalmi” kiejtésre. Barátom, megkövültén szemlélte ezt a kutyakomédiát. — A lányotok nem tud magyarul? — kérdezte ámultán. — Persze, hogy nem — felelte a mérnök. — Még csak az kéne! Egyelőre tökéletes németnek kell lennie, aztán majd ha felnőtt és úgy gondolja, hogy szeretne magyarul is tudni, akkor módjában lesz megtanulni. A mama vette át a szót: — Képzelje, ha most „keverné” a nyelveket, mi lenne abból! Elég az hozzá, hogy a baráti látogatás rosszul végződött, barátom még ebédre se akart maradni, mert attól félt, hogy összevész velük és akkor egy életre fuccs a barátságnak. Sajnálta volna,- mert amúgy a mérnök jó fiú, tehetséges ember, csak éppen fejébe szállt valami. Igyekszik „echt” németet nevelni a szomorú kis Anne-Marieból, akinek becsületes neve vagy Annuska, vagy Mária lenne. Persze, sohsem fog megtanulni magyarul és úgy fest a dolog, hogy szülei nem is nagyon bánják, ha elszakad a magyarságtól. Imponál nekik, hogy a gyerek milyen szépen beszél németül, hogy milyen pontosan tudja, mikor kell a der-die-dast használni, amiben sem a papa, sem a mama nem olyan biztos, mint ahogyan a fránya német nyelv másféle nehézségei között sem ismerik ki magukat. Anne-Marie esete nem egyedülálló, az utóbbi időben sok hasonlóról hallottam. A gyereket valósággal elrejtik az ismerősök, rokonok elől és azon igyekeznek, hogy a gyerek ne tudjon semmiről se: hová tartozik, milyen nemzetiségű, kik a nagyszülei. Nemcsak a gyerekszobát fertőtlenítik, hanem a gyerek lelkét, érzés — és gondolatvilágát is igyekeznek „sterillé” tenni. Ugyan milyen felnőtt lesz ezekből a kis áldozatokból? Nem lesznek — nem lehetnek — németek, vagy angolok, vagy franciák stb., de nem lesznek magyarok sem. Ehhez hiányzanak majd nekik azok az első és legfontosabb esztendők, amikor a legfogékonyabbak; hiányzik majd nekik az édes anyanyelv, amelyen a mamájuk a fülükbe zümmöghetné a gyöngéd bece-szavakat, melyeket az ember csak magyarul tud. Szegény Anne-Marie, egy nagy idegen német városban! Igazán csak sajnálni lehet a többi hasonló sorsú gyerekkel együtt. Washingtoni levél írja: SPECTATOR A történelmi visszásságok egyike az, hogy nem alkalmazkodik az emberek és népek igényeihez, és a legkritikusabb kérdéseket éppen a legkínosabb helyzetekben veti fel. A következő három évben döntő jelentőségűvé válik az alábbi négy kérdés tisztázása: 1. Fenn marad-e béke, vagy háború tör ki a Szovjetunió és Kina között? 2. A fegyverkezési verseny — különösen a többszörös nukleáris robbanófejű interkontinentális rakétafegyverek gyártása — ellenőrzés alá kerül-é? 3. Helyreáll-e a rend a Közel-Keleten, vagy újabb háború robban ki, ami Izrael állam létét fenyegeti? 4. Előrehalad-é Európa a politikai egység és az E- gyesült Államokkal való bizalmas kapcsolat utján, vagy a nacionalizmus veszélyébe sodródik, ami Amerikát elszigetelődésre ösztönzi? A Moszkva és Peking közötti háború veszélye nem lebecsülendő. Kissinger külügyminisztert egyetlen kérdés sem zavarja annyira, mint éppen ez, és neki bizonyára megvan rá az oka, hogy jobban féljen ettől, mint bárki más. Ez a veszély azonban már most fennáll, nem pedig csak három év múlva. Akkorra már Kina olyan támadó nukleáris fegyverzettel rendelkezik, amivel a Szovjetunió nem versenyezhet annak kockázata nélkül, hogy Kina nukleáris megtorlást ne alkalmazna. Akkorra már a politikai hatalom is átkerül a régi generáció kezéből az uj katonai és politikai vezetők kezébe. Ez az időszak a fegyverkezési verseny ideje lesz, és éppen emiatt aggódik Kissinger olyan sokat. A hidrafejű nukleáris szörnyetegek gyártása és felvonultatása továbbfolyik, és ha nem születik megegyezés ezek korlátozására, akkor olyan nagy mennyiséget gyártanak belőlük 1977-ig, hogy az egyetlen remény akkor már csak arra alapozódik, hogy megpróbálnak köcsönös egyezmény alapján minden, drága költségen előállított atomfegyvert elpusztítani. A Közel-Keleten jelenleg nagyobb eshetőség van a békés megegyezésre, mint ami esetleg a közeljövőben kínálkozna. Kissinger megnyerte Szadat elnök és Faisal király bizalmát, és igy az arab politikának szovjet uralma megtört. Az a reménység, hogy Szadat és Faisal sürgetni fogják Szíriát is, hogy tűzszünetet léptessen életbe a Golán Magaslaton, és ezzel szélesebbkörű békeegyezmények alapját vessék meg. Jóllehet az uj francia kormányt még nem választották meg, a brit kormány sem jött lendületbe, a nyugat-német kormány meg belső gazdasági és biztonsági problémákkal küzd, mégis ezek a belső bajok kényszeríthetik Nyugat-Európát arra, hogy komoly megfontolás tárgyává tegye az egyenetlenség veszélyeit, és politikai egységre törekedjen. Ezek a problémák együttesen igen nagy felelősséget rónak Kissingerre, aki nemcsak a hazai politikai gyengeséggel küzd, hanem azzal is, hogy megfelelő megoldást találjon a külügyi kapcsolatokban is. Szagos művészet (Folyt, a 8. oldalról) meri. Ebben a szekcióban látható az a vörösre festett vászon, amelyre alkotója egy kék vászoncsikokkal bevont vasrudat'szerelt. Ugyancsak az ezüstszínű képkeretbe helyezett nagyméretű fehér papiros, amelynek alsó sarkában ceruzával rajzolt parányi alak ácsorog. A mű cime: „Ez a kicsike művészet rengeteg fehér papirt igényel.” Sok az olyan festmény, amelyről a magányosság érzete árad és lehangoltságot kelt. Ilyen például az, amelyik egy zöld széken ülő siró férfit ábrázol. A képen látható a siró férfi kutyája is, amint zavartan elforditja a fejét. A kutya magatartása tökéletesen fejezi ki, hogy mire gondol. „Mit sir ez, ahelyett, hogy enni adna?” Egy másik festményen üres szoba látható, amelyben egy magára hagyott hősugárzó izzik. Logikus lett volna, hogy ezt a képet a mezítelenül szendergő bronzlány mellé helyezzék. Az egyik festménynek az a cime: „Férfi — pipával.” Őszhaju férfit ábrázol, amint elmerülten rágyújt rövidszáru angol pipájára. A kép örömet okoz a látogatónak, mivel nyomban megismerik a pipájára gyújtó férfit: Harold Wilson miniszterelnök. Egy Geoffrey Clarke nevű művész, aki a sajtó-megnyitón kiállított művei mellett álldogált, felvilágosította az érdeklődőket, hogy alkotásait a járulékos szagok nélkül sem megérteni, sem értékelni nem lehet maradéktalanul. Célja és művészi koncepciója ugyanis az, hogy műveivel harmonikusan hasson az érzékszervekre. Összesen öt alkotását állította ki: vékony kis vasrudak és rácsos szeszélyes kombinációit. De mind az öt opus üveg mögött áll. Hogyan lehet ilymódon megszagolni? — A bejárattól balra lévő pultnál — mondotta Geoffrey Clarke — kicsiny üvegekben árusítják a szükséges olajakat. Ezekután meg kell állni az alkotások előtt, bele-beleszagolni az üvegekbe és nézni a vasrudakat. A hatás nem marad el. A művész instrukciójának megfelelően az érdeklődők sietve megvásárolták a kis üvegeket és visszatértek Geoffrey Clarke alkotásai elé. — Nos — mondotta — igen fontos, hogy minden esetben a műhöz illő esszenciát szagolják. Nem lehet hebehurgyán, össze-vissza szagolni. Első műveimnek, amint látják, az a cime, hogy „Gyors visszavonulás.” Szíveskedjenek a mű elé állni, tekintetüket reáfüggeszteni és közben beleszagoni ebbe az üvegbe. A látogatók engedelmeskedtek. Tekintetüket a „Gyorsz visszavonulás” című vasrúd-szerkezetre függesztették és beleszagoltak a művész által megjelölt üvegbe. A hatás tökéletes volt és életszerű. Gyors visszavonulás. Klamár Gyula
