Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-30 / 22. szám
10. oldal AZ ÖREGEK SORSA I. Tiszazugtól — a Nursing Home-ig Irta: MÄRER GYÖRGY Aki közvetlenül a háború után vándorolt ki Amerikába és igy emlékei, beidegzettségei még a régi világhoz kapcsolódtak, sok furcsa, érthetetlen és sokszor meghökkentő dolgot tapasztal uj hazájában. Mindenekelőtt a családi élet eltérését a mienktől. A családtagok egymással való kapcsolata, az ifjabb nemzedék viszonya az öregekhez, a szeretetlenségnek sokszor rideg megnyilatkozása sokunkat bizony szivén ütött. Nehezen értettük meg, hogy a maguktehetetlen öreg szülőket, akik annyi áldozattal, gonddal, féltő szeretettel igyekeztek mindent megadni gyermekeiknek, hogyan lehet életük alkonyán eltávolítani a családi ház meghitt köréből és bedugni őket egy — sokszor bizony szánalmas — „szeretetházba,” megfosztva őket régi környezetüktől és főleg az összetartozás melegségétől. Azután lassankint kezdtük megérteni a dolgokat és általában ennek a bonyolult problémakörnek a lényegét. Persze az egyik tényező, ami az itt'talált helyzetet előidézte, a rideg emberi önzés, amely Amerikában, az érvényesülésért és meggazdagodásért folyó nagyiramu versenyfutás és a velejáró anyagias gondolkozás hazájában, még fokozottabban jut érvényre, mint másutt. De az önzés nem amerikai monopólium és nemcsak korunké. Hogy hazai példával szolgáljunk, emlékezzünk csak vissza Tiszazugra, ahol az „arzénes asszonyok” egymásután tüntették el az elaggott családtagokat, hogy ne fogyasszák a kenyeret, amit többé nem szolgáltak meg. Hogy is irta József Attila 1929-ben? „...mit ér a vén? A kanalat elejti, csöppent, etetik s ha ő etet, a malacok habos vödröstől fellökik.” Az önzés ősi jellemvonás, eredendő adottsága az emberi nemzetségnek, amely talán ennek köszönheti fennmaradását. Megnyilvánulását ideig-óráig enyhítette ugyan a vallásos nevelés, valamint a világi törvények fékje, de ahol kisebb ellenállásra talált, ott újra csak betört az emberi szivekbe és a közösség életébe. A másik tényező, amely a régi, patriarchális családi szellem megváltozását Amerikában előidézte (és lassankint másutt is előidézi, az életforma gyökeres átalakulása. A munkaképes felnőttek, férfiak és nők egyaránt munkába járnak, az öregek gondozására csak kevés idejük jut, őrizetlenül nem hagyhatják őket, legegyszerűbb megoldás tehát: az aggok háza. A harmadik ok: napjaink erkölcsi felfogásának szinte forradalmi megváltozása. Sok mindent, amit eddig jónak, helyesnek, erkölcsösnek, követendőnek tartottunk, az egész un. „európai-keresztény civilizációt,” lassankint „leépítjük és utat nyitunk egy merőben ellentétes, vad, primitiv és minden eddig megszokottól idegen kultúrának. Ennek oka nagyrészt az, hogy olyan tömegeknek nyitunk kaput — éppen a nemesszándéku szabadgondolkodás nevében — amelyek hagyományaiknál, nevelésüknél, eddigi életformájuknál fogva idegenül állnak szemben mindazzal, amiben mi hittünk és aminek szellemében igyekeztünk élni. Akármi is azonban az előidézője az öregek sorsának Amerikában (elsősorban ez érdekel bennünket, miután itt élünk), mindentől függetlenül keresnünk kell a megoldást. Mi az, amit az öregek érdekében tehetünk, hogy utolsó éveiket nemcsak elviselhetővé, de kellemessé tegyük? Amerikában mindent hangzatosán bereklámoznak, hogy könnyebben eladják a vásárlónak. A hashajtót éppenugy, mint a soványitó fűzőt, a reggelihez felszolgált gabona-csemegét vagy az újonnan épült ház öröklakásait. Az öregségnek is van reklámja. Még az öregséget is „el akarják adni” az érdekelteknek. Helyesebben nem is magát az öregséget (hiszen ez, sajnos, megvan) hanem az életbiztosítási kötvényt. A biztositók azok ugyanis, akik kitalálták a varázsszót, ezt, hogy „Golden Age.” Aranykor! Kétségtelenül vonzó elnevezés. Az ember elképzel ehhez egy galambősz, rózsás arcú, okulárés jóságos tekintetű nagymamát és egy mosolygó nagypapát, amint egy árnyas kertben ülnek a terebélyes diófa alatt. A nagymama kötöget, a nagypapa pedig tempósan szívja a csibukját. A lábuknál ott hever az öreg komondor, kellemes nyári csend honol a kertben, amig csak hatalmas csatakiáltásokkal meg nem érkezik az unokák népes serege, hogy üdvözölje a kedves nagyszülőket, akiknek a zsebében bizonnyal meghúzódik pár szem selyemcukor, vagy néhány szentjánoskenyér. Ez az aranykor az elméletben. A valóság eltérő. A valóság az, hogy az emberi szervezet fokozatosan elöregszik és a testtel sokszor együtt öregszik a szellem is. Különösen igy van ez ma, amikor az emberi életkor alaposan megnövekedett, amiből következik, hogy egyre nagyobb a magukkal tehetetlen, sokszor szenilis öregek száma, egyre több tehát a gond, hogy mi legyen velük. Hogy valami fogalmunk legyen az Amerikát illető statisztikáról, el kell mondanunk, hogy ezidőszerint több, mint 20 millió a 65 évesnél idősebb emberek száma, ennek egyharmada 75 évesnél is öregebb. Ez utóbbi csoport alkotja az amerikai nursing home-ok lakóinak többségét. Ezekben az intézményekben a múlt év végén több, mint 1 millió embert ápoltak. Az Egyesült Államokban ezidőszerint 23.000 öregotthon működött, túlnyomórészt hasznothajtó, sőt nem is megvetendő hasznot hajtó, magánvállalkozások, amelyek évi 4 és félmilliárd dollárnál is magasabb bevételt könyveltek el. Ennek a felét a szövetségi (federal) költségvetésből fedezték, 25-30 százalékkal pedig az állami és helyi közületek járultak hozzá. A nursing home intézménye a megváltozott életformában elméletileg nem helytelen intézmény. Minden attól függ, milyen is ez az öregotthon. Következő cikkünkben ismertetni fogjuk, mennyire fejlett az amerikai nursing home ipar, milyen visszásságok tapasztalhatók e téren és mi lenne a helyes megoldás. (Folytatása következik!) LONDONI LEVÉL ADÓS, FIZESS! Az elkövetkező napok valamelyikének reggelén a postás becsönget a Buckingham Palotába és átnyújt egy számlát Erzsébet királynőnek. A számla kétszáz esztendős tartozás megfizetését kéri illő tisztelettel s a rég fennálló adósság ellenére sem lesz türelmetlen hangú, vagy követelődző s a végén nem áll ott az obiigát mondat, hogy „amennyiben három napon belül...” és a többi. A különös számla onnan ered, hogy az amerikai Long Island-on lévő Smithtown község, függetlensége és szabadsága elnyerésének kétszázadik évfordulójára készülődvén átvizsgálta irattárát és egy nagykönyvre bukkant, amelynek első oldalán ezt hirdette a felirat: „Smithtown lakosainak követelése III.György angol királyyal szemben.” A könyv részletesen felsorolta a Long Island-i község 53 lakosának javakért és szolgáltatásokért nyújtott követelését, amelyet a kis helységen hét esztendőn keresztül újra meg újra átviharzó brit katonák soha meg nem fizettek. A legnagyobb összeggel, 577 fontsterlinggel Epenetus Smith-nek tartozik a királynő. Smithé volt ugyanis a község Főutcáján álló „The Olde Tavern House” fogadó, amelyet az angol katonaság igen sűrűn keresett fel, minthogy — a fogadós balszerencséjére — éppen a Booklyn és a Sag Harbor közötti vonal útjába esett. Az angolok soha el nem mulasztották a fogadós vendégszeretetének igénybevételét, ettek, ittak, s amikor Epenetus Smith a mulatság végén előhozakodott a számlával, a rangidős tiszt könnyed mozdulattal legyintett és odavetette a mondatot, amely alkalmasint egyidős az emberiséggel: — írja a többihez! Epenetus Smith addig-addig irta a „többihez,” amig a győzelmes amerikai forradalom távozásra nem kényszeritette az angol ármádiát, akkor azután a szerencsétlen kocsmáros ottmaradt az 577-fontsterlinges kinnlévőséggel. Lehet, hogy vállatvont s arra gondolt, hogy ennyit megér neki az angolok távozása, de az is lehet, hogy követelését bejegyeztetvén a község nagykönyvébe abbeli reménykedésben élt holta napjáig, hogy előbb-utóbb majd csak hozza a pénzespostás az ángliusok megfizetett adósságát. Ha csakugyan igy volt, akkor nem Epenetus Smith volt az első hitelező, aki ily hiábavaló remények között élt, amig meg nem halt. A fogadós, miközben elkönyveltette követelését még részletezte is és számláján külön feltűntette, hogy az 1778-as esztendő novemberének egyik estéjén Banastre Tarleton ezredes váratlanul becsörtetett harminc katonájával s hajnalban úgy távozott a kicsiny, de daliás’sereg, hogy elmulasztotta kifizetni az elfogyasztott 120 liter rumot, sőt még annak az alsószoknyának és selyemkendőnek az árát is, amelyet (ugylátszik kellemes) ott-tartózkodásának emlékére magával vitt. Morton Siegel, a falu jelenlegi jegyzője a régi nagykönyvre bukkanva gondosan és nagy lelkiismerettel elkészítette Smithtown számláját. Aziránt semmi kétség, hogy a Smithtown versus III.György király-követelés változatlanul fennáll az angol koronával szemben — igy tehát a számla kiegyenlítése II. Erzsébet királynő felelőssége. A falu jegyzője kiszámította, hogy a kétszáz esztendővel ezelőtti árfolyamon a fennálló össz-követelés 2.564 dollárnak felel meg, kamatmentesen és nem kalkulálva a fontnak s dollárnak az elmúlt 200 év alatti és senki által kétségbe nem vont valamelyes — értékcsökkenését. A long island-i község azonban gálánsán viselkedik és nem kér sem kamatot, sem érték-kiegyenlitést. A kihitelezett alaptőkét azonban szeretné megkapni. A falu jegyzőjét azonban töprengésre készteti egy kellemetlen körülmény. A régi könyvekből ugyanis kiderült, hogy nevezett Epetemus Smithnek földadó jegyében minden esztendőben egy hízott báránnyal kellett fizetnie az angol koronának. De a régi könyvek legszorgosabb átvizsgálása ellenére sem lehet nyomára jutni annak, hogy a fogadós valaha is beszolgáltatta volna adója fejében azt az évi egy bárányt. Nem maradt róla egyetlen belég sem. Márpedig a fogadós precíz ember volt, azt a számlája is bizonyítja. Lásd az alsószoknyára való hivatkozást. Most tehát attól aggódnak Smithtownban, hogy a számla láttára azt mondja az angol királynő: — Jó, jó, de mi lesz az én bárányaimmal? Akkor ugyanis — e mai húsárak mellett — ráfizetnek a botra... Vándor Péter
