Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-16 / 20. szám
8. oldal A megskalpolt magyar jezsuita Irta: VASVÁRI ÖDÖN Vasváry Ödön Engedelmet kérek a fenti, furcsa, de magyarosan hangzó szóért, de azt hiszem, hogy más magyar változatát ennek a szónak bajos volna találni. A „skalpolás” a fejbőrnek azt az udvariatlan lehuzási- módját jelenti, amit az amerikai indiánok gyakoroltak legyőzött ellenségeikkel szemben, lettek légyen azok akár más törzsbeli indiánok, akár az általuk még kevésbé kedvelt fehér emberek. A civilizálatlan népek között sok ilyen, ma már divatból kiment szokás uralkodott, bár azt sem lehet állítani, hogy az úgynevezett „civilizált” népek idegenkedtek volna egyéb, ugyancsak furcsa szokások kultiválástól. Ami a kegyetlenséget illeti, a legtöbb fajta nép igyekezett tultenni a másikon, kivétel nélkül sikerrel. Szóval: gyerekkori olvasmányainkból tudjuk, hogy az amerikai indiánok speciálisan a „skalpolás” formáját gyakorolták ellenségeikkel szemben. Vagyis: belemarkoltak az ellenfél hosszú hajába és késsel valahogy lenyúzták a hajat a fejbőrrel együtt. Ezt aránylag könnyen megtehették, mert indiánok és fehérek egyaránt hosszú hajat viseltek azokban az időkben. Egészen rövidhaju emberrel az eljárás valószínűleg nehezebben ment, vagy talán nem is sikerült. Az igy szerzett győzelmi jel aztán a győztes indián legkedvesebb emléktárgya lett. Minél több ilyen lehúzott és kiszárított fejbőr volt egy-egy indián birtokában, annál nagyobb dicsőséget jelentett a tulajdonos számára. Múltkoriban találkoztam Gombos Zoltánnal, lapjaink szerkesztőjével. Természetesen a lapokról beszélgettünk, meg az idegenbe szakadt sokféle magyarról, akik között akárhánnyal fantasztikus esetek történtek. Kérdezem tőle: tudja-e, hogy magyar is volt az indiánok által megskalpolt emberek között? Volt ilyen is? — kérdezte Gombos. Egy esetről tudok, válaszoltam. ltja meg! Majd alkalomadtán sorátejtem, feleltem. Az „alkalomra” nem kellett sokáig várnom: cikket kell írnom és ez a téma éppen jókor jön. Elég messziről kell kezdenem. A magyarok számára jelenleg elveszett városnak, Nagyszombatnak most Trnava a neve. A város, amely valamikor központja volt a magyar kulturális életnek a Pázmány Péter által alapított egyetem révén (amely később Budapestre került), sok százados nevezetes múltra tekinthet vissza. Nevezetességei között van az a ház, amelyben Nagy Lajos magyar király 1382-ben meghalt. Ez a város volt központja a magyarországi jezsuitáknak is, amely szerzetes rendnek volt tagja Pázmány Péter is. A nagyszombati jezsuita rendház különösen arról volt nevezetes, hogy onnan került ki a több tucatnyi, magas műveltségű magyar jezsuita, akiket az egyház Észak- és Dél-Amerikába küldött, mint misszionáriusokat. Csodálkozva olvassuk a névsort: Éder Ferenc, Hedry Márton, Koncsak Ferdinánd, Rér János, Brentán Károly, Szerdahelyi Ferenc, Szentmártonyi Ignác, Fáy Dávid, Báró Szluha János, Orosz László, Zakariás JánoSj Mikus Mátyás, Báró Ráttkay János, Haller Ferenc, meg a többiek, akik az Egyesült Államok mai délnyugati államaiban, azután Chiliében, Peruban, Paraguayban igyekeztek a bennszülötteket megnyerni a kereszténységnek. A névsor ennél sokkal hosszabb, mert ez a hittéritői munka majdnem kétszáz esztendeig állandóan tartott és óriási levéltári anyagot eredményezett, amely remélhetőleg ma is megvan a mai Trnava levéltáraiban. A hittérítők rendkívül sok, terjedelmes jelentést küldtek feljebbvalóiknak, amikből eddig még csak egy parányi töredék látott napvilágot. Úgy tudom, hogy ezzel a kutatási területtel újabban csak egyetlen ember foglalkozott: a nemrég elhalt érdemes Ács Tivadar, akinek egy-két idevonatkozó cikkét ismerem. Alapos munkát nem tudott végezni, mert az okiratok tömege ma idegen államban van. A megskalpolt magyar jezsuitáról sem tudott. Az indiánok által megskalpolt fiatal magyar jezsuita neve benne van a fenti névsorban: Báró Ráttkay János. Régi magyar nemes család a Ráttkayaké, akik eredetileg Erdélyből származtak, de szétágazva, egyik águk Horvátországba került, tehát magyar-uralta területre. Ez volt a „nagytábori” ág, amelynek tagjai közöt Ráttkay György volt jezsuita, majd zágrábi kanonok és kalocsai nagyprépost emelkedett legmagasabbra. Ezek á horvát Ráttkayak azonban éppen olyan jó magyarok volta, mint az ugyancsak Horvát eredetű Zrínyiek, Frangepánok, Utjesenics-Fráterek, Jurisicsek, mert valamennyien magyar nevelésben részesültek és magyar hazafiak voltak. A fenn említett Koncsak Ferdinánd is horvát eredetű volt, de hosszú ideig Budán tanított. A magyarországi Ráttkayk, akik a ,,salamonialvai” ághoz tartoztak, különösen sok kiváló katonát adtak a hazának. Egyikük, Ráttkay György, II.Rákóczi Ferenc főtisztje volt, aki Franciaországba kerülve ott tábornokká lett. A mi megskalpolt jezsuitánk, Báró Ráttkay János a horvát ágból született, de éppen olyan jó magyar volt. mint az egész rokonsága. 1647-ben született s már fiatalon tagja lett a jezsuita rendnek. Alig volt 26 éves, amikor feljebbvalói Észak-Amerikába küldték, a délnyugati területre, ahol most Arizona és New Mexico államok vannak. Ráttkay a Taramuhari indiánok között fejtett ki missziós munkát, de ugyanakkor rendkívüli szorgalommal tanulmányozta a mai New Mexico állam földrajzi és természetrajzi, valamint néprajzi viszonyait, terjedelmes, részletes jelentéseket küldve feljebbvalóinak. Teljes tiz esztendeig tudta ezt a gondos és alapos munkát végezni, amely azonban tragédiával végződött: 1638-ban az indiánok megölték és hiteles adat van róla, hogy szokásuk szerint meg is skalpolták. így ő lett az első és eddig valószínűleg egyetlen magyar, aki áldozata lett az amerikai indiánok harci szokásainak. A tizenegyéves, szomorú költő Halász Péter Irta: HALÁSZ A csodagyerekek nem mindig rokonszenvesek. A háborút követő években a francia közvélemény elámult egy Minou Drouet nevű kislány érett, sőt, bölcs verseitől, Jean Cocteau-t azonban erre a kegyetlen megjegyzésre késztette: „Minden gyerek zseni, Minout Drouet kivételével.” Eddig csak találgatni lehet, hogy a nagy angol költők, Betjeman, vagy Spender, mit szólnak (vagy szólnak-e valamit egyáltalában?) a tizenegy-esztendős Tom Hölt verseskötetéhez, amely ma jelent meg a tekintélyes Micheál Joseph-cég kiadásában, a lapok irodalom-kritikusai azonban meglepett hangon és elismeréssel foglalkoznak a kötettel, amely címlapján ezt a szerény címet viseli: „Tom Holt versei”. A kötet az ifjú költőnek az elmúlt két esztendő során Írott verseit tartalmazza, az elsőt kilencéves korában irta, a legutóbbit már érett s megcsillapodott fővel, tizenegy-éves korában. A versek nosztalgikusak, melankólikusak, fájdalmasan bölcs és lemondó rezignáció hatja át mindet. Arra a kérdésre általában véve soha sem lehet kielégítő választ adni, hogy valaki mitől válik költővé, világos azonban, hogy egy tizenegy esztendős költő esetében a magyarázat még nehezebb. Tom Holtot nem hányja veti az élet, keserves csalódásoktól mindeddig megkímélte a sors, elegáns családi házban lakik szüleivel London Ealing nevű negyedében apja vállalati igazgató, édesanyja pedig anthropológus, egy tudományos intézet munkatársa. Tom kedvenc Írói Arisztofanesz és Homérosz, ezeket olvasgatja, bár ólomkatonákkal is szívesen játszik, igaz, hogy olyankor az Iliász harcait rekonstruálja, ólomkatonái a trójai háború stratégiájának megfelelőr en győznek, vagy buknak el. Tom egyébként nem szereti a vele egykoruak társaságát, az a véleménye, hogy a germekeket 18-esztendős korukig elrejtve kellene tartani a szülői házban s nem bocsájtani a világ szeme elé, mig érett ifjakká nem váltak, kivéve természetesen őt. Annyi kétségtelen, hogy korosztályának tagjai kevés közös témát találnának vele, mivel Tom legszívesebben Hopkins,_ Yeats és Eliot költeményeiről beszélget, vagy Shakespeare drámáiról, amely közül „Julius Caesar” a kedvence. A szülőknek sejtel-PÉTER műk sincs arról, hogy Tom kitől.örökölte költői tehetségét, halványan azonban azt gyanítják mégis, hogy 82 esztendős nagymamája, akinél a nyarakat tölti Somerset-ben, ébresztette föl benne a poézis iránti hajlamot. Nem mintha a nagymama költő volna, viszont szívesen mesél tündérekről, manókról és (Folyt, a 9. oldalon) GDANSK, Lengyelország — A szovjet blokk vezetői kijelentették, hogy „visszavonhatatlan” javulás van a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsolatában, ami a hidegháború végéhez vezet. Ezt a gondolatot melegen ápolták a Varsói Szerződés tagállamai két napos varsói tanácskozásukon, amelyen a Szovjetunió, Bulgária, Kelet-Németország, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és Magyarország legfelső vezetői vettek részt. A hivatalos nyilatkozaton kivüli magánbeszélgetéseikben is világossá tették, hogy uj nap hajnalát látják megérkezni, amely a világ számára bizonyos megnyugvást hoz. Valójában a Szovjetunió és Amerika hadereje még mindig szembenéz egymással Európában, ahogy egy emberöltővel ezelőtt. És annak ellenére, hogy állandóan sürgetik a tárgyalásokat az utóbbi két esztendőben a stratégiai fegyverkorlátozások, a katonai erők csökkentése és az európai biztonság létrehozása érdekében, a végleges megegyezések még nem születtek meg. A kommunisták mégis úgy érzik, hogy fontos előrelépést tettek a megegyezés felé, amitől minden egyéb függ. Az egyik kommunista vezető például azt mondta, hogy Lengyelország fejlődése gyakorlatilag minden téren attól függ, hogy mennyire javul a kapcsolat a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. A nemzetközi feszültség enyhülését bizonyos mértékben Nixon elnöknek tulajdonítják, és nem Kennedy-nek, nem Eisenhower-nek vagy Johnson-nak. Éppen ezért a Watergate-ügyben Nixon oldalán vannak és remélik, hogy megmarad elnöki hivatalában.
