Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-25 / 17. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ A SZŐKE SZÁLLÍTMÁNY — Bűnügyi regény (FOLYTATÁS) KÜLÖNÖS ISMERTETŐJELE Másodszor is el akartak menni az irodából, amikor egyik kollégájuk, Hellstrup főinspektor jött meg, aki valami megbizásból egész nap utón volt. — Már végeztek? — Szép lenne — válaszolt Wilton. — Ha többet akar tudni, kérdezze meg Strandberget, neki nem olyan sietős. Wilton és Larsen keresztülautózott a felügyelő kocsijával egész Stockholmon, Sődermlamba. Itt, a Blekingegatanon laktak az eltűnt lány szülei, nagyon szép környezetben. — Kellemes lehet itt az élet. Csendes környék ... Itt élvezet lehet rendőrnek lenni... Beléptek a házba. A lépcsőházban volt a lakójegyzék. Sörensenék a második emeleten laktak. Mialatt a két detektiv felfelé ment, a házmesterné kijött a lakásból és kíváncsian nézett utánuk. Már-már utánuk kiabált, de aztán úgy gondolta, hogy majd akkor elegyedik velük beszélgetésbe, amikor lejönnek. Elvégre erről meg volt győződve, egy házmesternek mindenről tudnia kell. A második emeleten Wilton és Larsen megállt az ajtónál, amelyen rajta volt a névtábla: “Sörensen”. Wilton becsengetett. Nem tartott sokáig, egy nő kiszólt: — Egy pillanat türelmet kérek, rögtön jövök! Idősebb asszony nyitott ajtót, csodálkozva nézett a látogatókra: — Parancsolnak? — Sörensenné? Az idősebb nő igenlőleg intett, mire a felügyelő megmutatta szolgálati jelvényét. — Ön két nappal ezelőtt egy eltűnési jelentést tett. — A férjem ... — szakította félbe az asszony, remegő hangon. — Megtalálták a gyermekünket? Kérem, mondja meg, mi van vele? Az előszobában magas férfi jelent meg— Mi van, mami ? — kérdezte. — Az urak a rendőrségtől jöttek, tudod, a bejelentés miatt — válaszolta az asszony, s mindjárt sírni kezdett. A férfi mellette termett, átkarolta, az ő szemében is félelem ült, amikor megkérdezte:— Mit akarnak közölni velünk? — Szabad belépnünk? — Tessék. A férfi hangjából ki lehetett olvasni, hogy már sejti a valóságot. — Azt hiszem, nem kell sokat beszélnem — mondta a felügyelő. — Már nem él? Wilton bólintott. Az asszony ájultan esett össze, férje meg minden erejét összeszedte, hogy legalább ő ne roppanjon össze. — Hol találunk legközelebb orvost? — kérdezte Wilton. — A szomszéd házban van a háziorvosunk. Larsen már szaladt is érte. — Meg tudná mondani, mi történt? — kérdezte megtörtén a férfi. — Öngyilkosság. — Nem, ez nem lehet igaz! Babette mindig életvidám lány volt! — Lehetséges, hogy tévedünk a személyét illetően — mondta a felügyelő —, hamis reményeket sem akarok kelteni. — Láthatom őt? — Erre akartam kérni, de várjuk meg, amig az orvos megjön. Nemsokára megjött Larsen a háziorvossal, akit útközben röviden tájékoztatott, úgyhogy ennek már nem is kellett kérdéseket feltennie. Amikor Sörensennét megvizsgálta, az meghallotta, mi van, könyörögve kérte: — Nagyon szeretnék én is elmenni. Hiába próbálta lebeszélni az orvos, hajthatatlan volt és ezért úgy határoztak, hogy valamennyien elmennek a rendőrségi orvosi intézetbe. Mialatt az orvos még az aszskonnyal foglalkozott, a férje meg akarta tudni a felügyelőtől, hogyan találták meg lányát. — Először győződjünk meg róla, hogy valóban a lánya-e a halott. Beléptek a törvényszéki orvosi intézet hűvösséget árasztó épületébe. Megborzongtak a szülők. Szorosan átkarolták egymást, mintha fenyegető veszéllyel néznének szembe. A felügyelő ment elől, a többiek utána. Doktor Carlson, aki meghallotta, hogy jönnek, eléjük ment a boncterem folyosóján. Minthogy kint már sötétedett, a teremben égtek a lámpák, a szülőket a márványasztalhoz vezették. — Babette — kiáltott fel az asszony és a halottra akart omlani. További kérdések feleslegesek voltak: a halott Babette Sörensen volt. , Amikor már újra kint voltak, akkor kérdezte Sörensenné: — Ki gyilkolta meg a gyermekemet? — hangjában elkeseredés, gyűlölet érződött. — Öngyilkosság volt, asszonyom. Az anya tagadólag intett: — Ez nem lehet. Önként nem ment volna a halálba. Ha Öngyilkos lett, akkor kényszeritették rá. — De ki kényszerithette? — kérdezte a felügyelő. Hiába intett a háziorvos, hogy hagyja már nyugton az asszonyt, az beszélni akart. — Hagyja csak, doktor ur, a felügyelő uraknak meg kell tudniuk, amit mondani tudok. — Ki kényszerithette rá a lányát? Van valami gyanúja? — Néhány héttel ezeiőttig gyermekünk élete nyitott könyv volt előttünk. Addig az időpontig, amig meg nem ismert egy férfit. Hevesen leintette férjét, aki félbe akarta szakítani. — Te erről nem tudsz, Babette megkért engem, hogy neked ne szóljak róla. Igaz, sokat én sem tudok. Babette először nem magától beszélt nekem róla, hanem csak akkor, amikor én kérdeztem. Egy anya még a legkisebb változást is észreveszi gyermekén. Csak egészen röviden említette meg nekem, hogy megismerkedett egy férfival, akit most mindenkinél jobban szeret. Nem akart erről beszélni, mert a fiatalembernek, mint mondta, nehézségei vannak a szüleivel, akik egy gazdag lányt akartak hozzáerőltetni. — De hiszen ez nagyon sok, asszonyom, amit elmond! Nem árulta el Babette, hogy ki ez a fiatalember? — Nem, felügyelő ur, de nem is hiszem, hogy ennek a férfinak valami köze van az ügyhöz, hiszen Babette olyan lelkesedve, olyan rajongással beszélt róla, úgy festette meg, hogy semmi rosszat nem tudnék róla feltételezni. A lányom egy gonosztevőt sohasem szeretett volna meg. — Tudna-e valamit mondani arról, hogy kivel találkozott még a lánya az utóbbi időben? Nem, nem, senkit sem akarok gyanúsítani, de esetleg akad barátnője, aki megfigyelt valamit, ami előbbre vihet minket. — Lányomnak csak egy barátnője volt, Sonja Nansen, ő is a mi utcánkban lakik. De hogy többet tudna önnek elmondani, nem hiszem, mert mint már előbb mondtam, lányomnak a legutóbbi időkig semmi titka sem volt előttem. — Megengedi, hogy bírósági végzés nélkül is átnézzem lánya személyes holmiját? — Természetesen, felügyelő ur, bár nem gondolom, hogy valami különleges dologra akad majd közte. — Akkor most hazavisszük és elintézzük, ami számunkra szükséges, hogy nyugton hagyhassuk önöket. Rászorulnak a pihenésre. Sietősen mentek vissza a blekingegatani lakásra. Mialatt az orvos a házaspárral törődött, a felügyelő megnézte a szobát, ahol Babette Sörensen lakott. Semmit sem talált, minden papirdarabkát megnézett, de az ismeretlen udvarlóra semmi sem utalt. Minden, amit felfedezett, csak egy kis. notesz volt, amelyben fiuk és lányok címét és telefonszámát találta. Köztük volt Sonia Nansen neve is. Zsebredugta a noteszt és még benézett a házaspárhoz. Mindketten lefeküdtek. (Folytatjuk)
