Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-25 / 17. szám
12. oldal KANADAI POSTA Az ember és kedvence Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE 'm Székely-Molnár Imre Itt a tél vége, de Kanada jégország, bizonytalan érzéssel nyitjuk ki a rádiót és a televíziót, hogy meghallgassuk az időjárásjelentést, pedig ez a prognózis korántsem biztos, mert van úgy, hogy havazást, vagy esőt jósol és napsütésre ébredünk és persze van ez megfordítva is. Mint például most is szép idő helyett mindenfelől havat fuj a langyos szél, és itt, nálam, a városszélén a jegenyesor olyan mintha menyasszonyi fátyolt húztak volna ki az ágak között. De hiába minden erőlködése a télnek, a levegő már érezhetően melegszik és ha szép, napos az idő, én már érzem, hogy kezdenek kipattanni a rügyek. Nálunk Kanadában minden lehetséges, még az is, hogy valóban tartós lesz a tavasz és hamarosan virágbaborul a kertem. Na, de lássuk, hogy miről is érdemes jelentést tennem az ujságbanO Nagy a kutyakultusz Torontóban. Ha véletlenül elkóborol egy-egy jószág, az egész város keresésére indul, s aki megtalálja, mint hőst ünnepük, képét közli az újság, újabban a televízió is megemlékezik róla. A kutya, mint hűséges barát meg is érdemli, hogy tisztességesen bánjanak vele, éppen azért a róla való gondoskodást ki akarják teijeszteni. Megszervezés alatt áll egy városi ügyosztály, ahol nyilvántartásba veszik az ember kedvenceit. Torontóban egybevetve háromszázezer kutyát és macskát tartanak nyilván, s az egyik ismert állatorvos, név szerint Dr.Glenroy beadványt szerkesztett a kutyák és macskák hatékonyabb védelmére. Azt javasolja a városházának, hogy a kutyákról és a macskákról csináltassanak fényképes igazolványt, (ilyesmi az embereknek ugyan nincs, de viszont ők tudnak beszélni, ha bajbakerülnek). A két fénykép közül, amit az állatokról csinálnak, az egyik maradjon a tulajdonosnál, a másikat pedig adja le a városházának, ahol kartotékba veszik a kedvenceket, itt már fel is tüntetik az állat nevét is, s ha mármost a kutya vagy a macska a tavaszi, vagy az őszi párzás idején elkóborol ( ilyenkor se látnak, se hallanak, elvesztik a tájékozódási képességüket), valaki mindig akad, aki elfogja őket. Az állat nyakában levő igazolvány útbaigazítja a megtalálót, hogy ki a tulajdonosa. A város vezetősége ellenjavaslattal élt, ez pedig úgy szól, hogy az elbarangolt jószág gazdáira súlyos büntetést rójanak ki, mert mégiscsak tűrhetetlen állapot, hogy sok helyen főleg a kutyákat kicsapják az utcára, hogy szegényke ne unatkozzon. Erre, mifelénk is csapatosan kóborolnak az ilyen utcára kicsapott jószágok, vigan hancuroznak a kertekben, a parkokban, s ha valaki rájuk kiállt, el akarja kergetni őket, hogy ne tapossák szét a virágágyakat, rávicsorognak, morognak, sőt, támadólag meg is ugatják az illetőt. Különösen a farkaskutyák a félelmetesek, mert azok nem sokat teketóriáznak, hamar meg is harapják az embereket. Ez a büntetéspénz helyes, életrevaló ötlet. A tulajdonosok, ha már kutyát tartanak, illő, hogy vigyázzanak is rájuk. Az állatok sorsát szivükön viselők most azt kérdik, hogy hozzon a város egy olyan rendeletet, amely biztositja az állatok jogait. Hogy mit akarnak ebbe belefoglalni, nem tudom, de majd kiderül a vallatásnál, ‘ ahogy ezt mondani szokták. Olyasmit emlegetnek, hogy állítsanak fel a városházán egy olyan ügyosztályt, ahova be lehet telefonálni, ha bármilyen kutyával kapcsolatos problémája van valakinek. S hogy ez ne terhelje külön az adófizetőket, minden tulajdonost kötelezni kell arra, hogy jószágai után évente fizessen 3 dollárt ennek a hivatalnak.. Meg kell még említeni, hogy Kanada egyik nagyobb városában, mégpedig Quebec-ben már akadt egy élelmes vállalkozó, aki megnyitotta kutya-temetkezési intézetét. Meg lehet nála rendelni az elhantolást, csakúgy mint az embereknél, van első és másodosztályú temetés. Az elsőosztályu szolgáltatás négyszáz dollárba kerül, annak a kutyusát Royce-royce kocsin szállítják ki a kutyatemetőbe. Úgy váltakoznak az árak, hogy ki milyen minőségűt akar, akárcsak egy emberről lenne szó. Sőt, ennél is tovább megy ez a temetkezési vállalat. Kanadában mindenki tudja, hogy divat a halottak kikészitése. Ránctalanitják az arcot, ki is festik, hogy ne látszon meg rajta a haláltusa. Ez a québeci temetkezési vállalkozó a kutyákon is elvégzi ezt a műveletet, s ezek után bizonyos, hogy a québeci kezdeményezést követni fogják Kanada többi városában is. Én már nem fogok meglepődni azon sem, ha legközelebb olyan temetési látványban lesz részem, ahogy embereknek szokás megadni az utolsó tisztességet. Autókkal, gyászoló közönséggel, koszorúkkal, stb. Be kellett erről is számolnom, mert korunkhoz tartozik... AHOGYAN A HUMORISTA LÁTJA AZ ELNÖK ADÓHÁTRALÉKA Maurice Dirk, Nixon elnök életfogytiglani tanácsadója uj szervezet létrehozásába fogott, amelynek ueve az Amerikai Elnök Felsegélyezési Bizottsága. Pennsylvania sugárúti plüssirodájában Dirk ur elmondta nekem: — Minden jel szerint Nixon elnöknek 500 ezer dollár körüli összeget kell fizetnie, viszszamenőleg, vagyis, hogy úgy mondjam, ez az összeg, amivel ő szökkentette saját adóját, amit esetleg megengedhetetlennek minősitenek. Ez az átlagembernek talán nem volna sok, de az elnöknek ez nagy summa. Úgy vélem, mi, mint amerikaiak, összefoghatnánk, és megfizethetnénk az adót helyette. — Teljes mértékben támogatom, de hogyan csináljuk? — kérdeztem. — Az lenne a legkönnyebb, ha a Kongresszus törvényt fogadna el, amely lehetővé tenné mindenki számára, hogy letétbe helyezzen egy dollárt a saját adóján felül, s ez lenne a mi adónk, hogy kifizessük az elnök adóját. Ily módon a Belső Jövedelemadó Szolgálat átirányíthatná a mi pénzünket az egyik számláról a másikra. — Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a Kongreszszus jóváhagyja. — Én sem — mondta Dirk ur. — Ezért kezdeményeztem az Amerikai Elnök Felsegélyezési Bizqttságát. Ez lehetőséget nyújt majd olyan társaságoknak, mint a ITT, a Gulf, vagy az Amerikai Hajóépítők, meg az olyan közérdekű csoportoknak, mint az Amerikai Tejtermelők, és egyéneknek, mint Robert Vesco, hogy megmutassák, mit jelent számukra az elnök. Ez lehetővé teszi mindenki számára, hogy közvetlenül részt vegyen az elnök adógondjainak megoldásában és az amerikai rendszer iránti hűségünk kifejezésében. — Vannak amerikaiak, akik akadékoskodni fognak —• aggályoskodtam. — Csak addig lesznek, amig meg nem értik, mi forog kockán. A legrosszabb, ami megbéníthatja az amerikai elnöki rendszert, ha a nemzet vezetőinek visszamenőleg ki kell fizetniük az adót. Hogyan összpontosíthatna az elnök a világ nagy problémáira, ha a Belső Jövedelemadó Szolgálat zárlatot rendel el a fizetésére? Vagy feltételezi, hogy a Szolgálat úgy határoz, hogy elveszi Nixontól San Clemente-t vagy a Key Biscayne-t? — Ha arra kényszerül, hogy visszafizesse mindazt a pénzt, amit a Szolgálat előirt, az elnöknek meg kell változtatnia életstílusát. Képtelen lesz ebédeket adni az államfőknek, vagy a kongresszusi tagoknak. Csökkentenie kell utazásait Camp Davidre. A Szolgálat engedélyéért kell majd folyamodnia, és ez lehetetlenné teszi számára, hogy családját elvigye a szakszervezeti vezetőhöz, Vichez. Lehet, hogy az elnöknek meg kell majd szabadulnia egy csomó kutyájától. Maga még nem tudja, milyen bosszúálló tud lenni a Szolgálat, ha rászáll valakire. — Szinte belebetegszem, ha erre gondolok — mondtam. — A kérdés, amit az amerikaiaknak fel kell tenniük önmaguknak, hogy akarnak-e egy szegénység sújtotta elnököt, akinek a jólétéért kell harcolnia, vagy olyat akarnak, aki mentes az adóterhektől. — Szerintem ez nem kérdés — mondtam Dirknek. — Az Amerikai Elnök Felsegélyezési Bizottsága országos kampányt indít. Arra fogjuk kérni az amerikaiakat, hogy amikor kitöltik adóbevallásukat, gondoljanak Nixon adógondjaira, és ne azt kérdezzék meg önmaguktól, mit tehet az elnök őértük, hanem azt, mit tehetnek ők az elnökért. 1 — Biztos vagyok a sikerben — mondtam. — Az elnök tudja, hogy megindította ezt a szervezést? — Nem — mondta Dirk. — És a Fehér Házban mindenki arra utasított, hogy ne is mondjam el neki. Art Buchwald MOSOLYOGJUNK A nyílt tengeren elsüllyed egy hajó. Két utas kapaszkodik egy gerendába, az egyik hangosan imádkozik: — Istenem, könnyíteni akarok a lelkemen! Sokat vétkeztem ellened, hazudtam, loptam, paránálkocjtam... — Stop! — kiált rá a másik. — Egy szót se többet! Mentőhajó a láthatáron! — Láttál már valaha olyan gépet, amely jelzi, amikor valaki hazudik? — Hogy láttam-e? Elvettem egyet. *** Munkaadó: — Valóban erős fiatalembert keresek. De mivel tudja bizonyítani, hogy csakugyan az? Fiatalember: — Éppen most dobtam ki a váróból a tizenkilenc másik jelentkezőt. — Te olyan sokat dolgozol drágám — mondja a feleség a férjének —, hogy még éjszakánként is a titkárnődet hívod... A férfi nagy nehezen rábírja kolléganőjét, hogy menjen el vele vacsorázni egy étterembe. — Mit rendeljek, drága? — kérdi emberünk, az étlapot tanulmányozva. — Azt tanácsolom — mondja a nő —, rendeljen mentőautót. Ott jön a férjem! — Önök boldog családi életet élnek? — Igen. Annyira szeretjük egymást, hogy már harmadszor halasztottuk el a válóperes tárgyalást. *** — Doktor ur, nem tudok az orromon keresztül lélegezni. — Hát akkor lélegezzen a száján át. — Köszönöm. Mivel tartozom? — Tíz dollár.
