Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-25 / 17. szám
10. oldal HÁÁÁÁÁPCI! Irta: HALÁSZ PÉTER Aki csak egyszer is sétált London belvárosában, annak figyelmét semmiképpen nem kerülhette el a Piccadilly Circus tőszomszédságában lévő Haymarket-nek egy ódon-jellegű boltja, két kiugraó ivelésű kirakatával s a két kirakat közti három lépcsőfokkal, amely az ajtóhoz vezet: a Haymarket 34-es számú háza ez, a bolt pedig a Fribourg és Treyer, London legrégibb s ma már egyetlen tubákkészitő s árusitó, nagyban és kicsinyben a világ minden tájára szállító kereskedése. Maga a kis tér, a Haymarket is históriai színhely: mivel a szomszédos Trafalger Square-en sorakoztak egymás mellett több, mint két évszázadon át a királyi istállók, a farmerek ide hajtották föl szénás-szekereiket, itt tartották a heti szénapiacot, közel a királyi klienshez. A tubákósbolt ezen a héten ünnepelte fennállásának 250-ik évfordulóját és ebből az alkalomból fogadást rendezett a Savoy Hotel-ban és a cég igazgatója, John Arlott, átnyújtotta a meghívottaknak az évfordulóra Írott könyvét, amelynek cime (bármilyen meglepő is): „ATubákosbolt.” Mivel az a megtiszteltetés ért, hogy a vendégek között lehettem, életemben először én is hódoltam a tubákozás szenvedélyének, kipróbálva a cég legújabb kreációját, az ,,Oronokó”-t, de nyomban azután, hogy táguló orrcimpákkal fölszippantottam a csipetnyi, finomra őrölt sötétbarna port, olyan heves tüsszentőroham fogott el, hogy attól az est háralévő részében nem menekülhettem, a nagy terem egy sarkában álltam, miközben körülöttem mindenféle érdekes események peregtek, például skót dudás vonult be, egy libériás lakájt kisérve, aki vaddisznófőbe inzertált tubákosszeleneéből kínálta a vendégeket, én csak tüsszentettem és újra tüsszentettem, miközben szemem elé áthatolhatatlan könnyfátyol ereszkedett. Hiába a tubákozás: művészet, aromának, elegáns mozdulatoknak, könnyű zsebkendő fuvallatszerű, lenge lebbenésének harmóniája, nem mindenki termett reá. Mi tehát a tubák? Alapanyaga a dohány levele és kocsánya, amit néhány héten át sós oldatban erjesztenek, szárítás után megőrölnek s különböző eszenciákkal aromásitanak. Cortes már 1520-ban tubákoló mexikóival találkozott, száz év múlva a spanyolok is a tubák hívei lettek, Sevilla volt a központja. 1624-ben VIII. Orbán pápai bullában hirdette ki, hogy akit mise alatt tubákszippantáson érnek, azt kiközösítik. X.Incze pápa is tiltotta a Szent Péter székesegyházban a tubákozást, mert sajnos, volt rá eset, hogy egyes papok sem riadtak vissza tőle. Svájcban 1660-ban törvényt hoztak ellene, mig az oroszok (a tőlük megszokott alapossággal) közhírré tették, hogy akit tubákozáson érnek, annak minden teketória nélkül — levágják az orrát. Aki pedig tagadja, hogy tubákozott, az orrlevágás után fellebbezhet. De a tubák mindennek ellenére terjedt és hódított. Angliába úgy került, hogy Sir George Rooke flottaparancsnok 1702-ben elfogott a tengeren két spanyol hajót: a hajók többezer hordó tubákkal igyekeztek Havannából hazai kikötőbe. A flottaparancsnok elkobozta a szállítmányt és intézkedett, hogy krajcárokért árusítsák ki a hordók tartalmát a londoni dokkokban. Ezzel sikeresen meghonosította a tubákozást Angliában és megvetette a Fribourg és Treyer cég virágzásának alapjait. Igazán divatba azonban a Welszi herceg hozta 1800-as években, a későbbi IV. György. Kialakult a tubákozás koreográfiája: vedd a tubákos-szelencét a jobbkezedbe, tedd át a balba, ütögesd meg a szelencét, nyisd ki, szemléld meg tartalmát, nyújtsd át mély meghajlással a társaság tagjainak, vedd vissza balkézzel, középső és mutató-ujjaddal ütögesd a tubákot a szelence egyik sarkába, végy egy csipetnyit jobkézzel, tartsd két másodpercig két ujj között, vidd a csipetet az orrodhoz, szippantsd fel mindkét orrcimpával egyszerre és minden grimasz nélkül, kecses mozdulattal csukd be a szelencét. De abban az időben már négyszáz tubákosbolt versengett egymással Londonban. Fribourg és Treyer azonban mindig az első maradt. Máig meglévő üzleti könyveiben királyok, királynék nevei s kedvenc tubák-receptjei találhatók, állandó kliense volt Napoleon, akinek havonta három kiló tubákot szállított Szent Ilona szigetére. Napoleon azonban nem tubákozott elegánsan, csak úgy belemarkolt a zsebébe érte. A kor államférfiai azonban nagy hasznát látták. Metternich és Talleyrand például, diplomáciai tárgyalásokon minden jelentős mondat kiejtése előtt a tubákos-szelencéért nyúltak. Balkéz, jobbkéz, megszemlélés, főhajtás... és a többi. Érdemes volna megpróbálniok ma is... ÉLETUTAK (Folyt, a 9. oldalról) akkor kezdődik minden elölről. Szenvedés, szomorúság, halál... Dehát hogyan? Menjünk mégis vissza, adjunk el itt mindent, vállaljuk a sorsunkat, akármilyen bizonytalan lenne is, éljünk újra otthon? Én ezt is megtenném, csak hogy ne érezd magad itt számkivettettnek, hontalannak és hogy megszűnjék a hazavágyódásod. Neked újra boldogság lenne ott élni Budán, én megvenném a Versec-uti villát, amelyet azóta államosítottak, ott élnénk és eljárnánk reggelizni a Pasaréti eszpresszóba, az a legközelebbi, ebédelni a Veronikába, vagy a Gellértbe, a Szigeten vacsoráznánk, járnánk színházba, operába, hangversenyekre, otthon nagyszerű kultúráiét folyik, ez igaz, gazdagabb, színesebb, mint itt, bár a Metropolitan a világ legnagyobb operája... De ott megszűnne a betegséged. Félek, elharapózik rajtak és végül is úgy jársz mint a szegény William, késő lesz... János, gyerünk haza, én benne vagyok. János meglepetten nézett Julikára, aztán lemondóan legyintett: — Nem mehetünk. Először is ott a kommunista országban természetszerűleg nem tarthatod meg a pénzedet, a kommunizmusban senkinek se lehet magánvagyona. Hallottam egy öreg házaspárról, akik meglehetősen nagy pénzzel hazamentek, mert nem bírták a honvágyat elviselni és otthon eleinte jól éltek, de nem tudtak elhelyezkedni és végül egy fillérjük se maradt. — Hát akkor mit tehetünk? — Maradunk. — De te belebetegszel és én ezt nem akarom!... Inkább mindent föláldozok érted! Az ily beszélgetések mind gyakoribbá váltak köztük, mert János bárhogy is igyekezett titkolni felesége előtt a honvágyát, Juliska észrevette, hogy állandóan szótlanabb, vigsága erőltetett, látta, hogy állandóan sorvad, gyógyíthatatlan honvágya mindjobban hatalmába keríti és nem tudnak segíteni rajta. Egy reggel a megszokott szimbolikus játék után a Via Americas égretörő, acélvázu üvegpalotái alatt, mikor a reggeli után János a gyárba ment, Juliska beült a Cadillac-jébe és vásárolni indult a Citybe és — többé sose tért vissza. Autószerencsétlenség, karambol, holtan húzták ki az összetört volán mögül. János telefonon értesült a megrázó hírről, rohant a korházba. Juliskát már csak a boncasztalon láthatta, véresen összeroncsolt tagokkal. Ott feküdt előtte az, akit szív dobogva várt ott a Versec utón, akit itt Amerikában újra megtalált. A temetés után állandóan az emlékek szédületében járt, az élet miértjeit, összefüggéseit kutatta. Rettenetesen vádolta magát, hogy kettőjük életét megzavarta a honvágyával, bár erről nem tehetett. Most döbbent rá, mikor elvesztette az asszonyát, hogy mit jelentett neki ez a hűséges, szerető élettárs. Hiszen otthon is, Pesten csak utána vágyódott, a Madách Színházban is azért nézte meg az amerikai szerzők, Tennessee Williams ,,A vágy villamosa” és Thorten Wilder ,,A mi kis városunk” című darabját, hogy megismerje a tengerentúli életformát, ahol Juliska él. Akkor idevágyott, innen haza, otthon szeretett volna élni a feleségével, úgy lett volna teljes az élete. És Juliska érezte, hogy igy nem teljes... Igaza volt a feleségének, ő lett a vagyon egyedüli örököse, máról holnapra milliomos... Most mehetne... független, szabad... Hiszen ő magyarázta Juliskának, hogy a pénz egyenlő a szabadsággal. Most látja csak, hogy ez nem igaz! A vagyon is köt, ideköti... De legfontosabb, amiért nem mehet, az a sir ott a New York-i temetőben, egy életút befejezése. Ott fekszik Juliska, sírja egy kőlappal befödve, rajta a kis bronztábla: Mrs. John Kovács. Ez köti elsősorban ide, mert az ő életútja is befejeződik, itt fejeződik be, nincs tovább... Idegen földön kell maradnia, később idegen földben. És milliós vagyonával együtt szerencsétlennek érezte magát... AZ ESEMÉNYEK TÜKRÉBEN SODRÓDÁS AZ ÁRRAL Ki kormányozza az országot? Pontosabban kormányozza-e egyáltalán valaki? Vagy pedig: mi, amerikaiak, vezető nélkül sodródunk valamiféle szakadék felé? Ilyesfajta kérdéseket ébreszt az, hogy Nixon elnök a jelek szerint teljesen föladta a szövetségi kormány irányítását. Washingtonban is úgy érzik, hogy az ország szabadon sodródik. Nixon egész egyszerűen nem kormányoz az elfogadott értelemben. Igaz, hogy a televízió képernyőjén föl-fölvillan alakja, amint egyik-másik szónoki emelvényen nyilatkozik. Üzenetek és jelentések áramlanak az ő aláírásával. De, ha az energiaválsággal kapcsolatos küszködést nézzük, a hosszú sorokat a benzinállomásokon, és figyeljük a hangulatot, máris megértjük: az Egyesült Államok kormányzatának végrehajtó hatalma gyakorlatilag beszüntette működését. E sorok Írója történelmi példákat keresett. Ebből az évszázadból csak kettő jutott az eszébe. Először Woodrow Wilson utolsó éveire gondolt, amelyeket egy agyvérzés után az ágyban töltött a Fehér Házban. Általános vélemény szerint azokban a végső tragikus években,, „amikor véget ért az ünneplés”, a felesége látta el az elnöki teendőket. Másodikként Herbert Hoover elnökségének második fele jutott az eszébe. Ekkor az ország nagy depresszióba süllyedt. Hoover azt hangoztatta, hogy a munkanélkülisek millióinak segélyezése a vöröskereszt, igen, a vöröskereszt és nem a szövetségi kormányzat feladata. Wilson bgtegen élte végig elnöki megbízatásának utolsó idejét, és eközben szinte teljesen eltűnt a nyilvánosság elől. „A kormány tagjai közül senki sem találkozott az elnökkel, senki sem látott tőle egy leirt szót sem, kivéve egy maroknyi ijesztően idegennek tetsző aláírást. Néha egyesek előtt megjelent egy pillanatra, hogy bizonyítsa: még él” — ezt irta Gene Smith Woodrow Wilson elnök utolsó éveiről szóló könyvében. (Folyt, a 11. oldalon)
