Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-10 / 2. szám
12. oldal Hit vagy illúzió? Irta: PAPP VARGA ÉVA Hollywoodtól körülbelül félórai autózás után érkeztünk meg tavaly abba a kisvárosba, ahol történetem “hősei” laktak. Dúsgazdag embereik, akiknél a jómód szinte magától S értetődő. Az apa modem zenekar karmestere, az anya énekesnő volt. Közös karrierjük hozta össze őket valamikor és bár félig-meddig nyugalomba vonultak, változatlanul érdekli őket a modem zene. Egy 13 éves fiuk van és két évvel ezelőtt örök- VARGA ÉVA be fogadtak egy 7 éves leánykát. A gyermek szülei ismeretlenek, már egészen megszokta “szüleit” és ha az ember ránéz a gyönyörűen öltöztetett, jól-táplált kislányra, még csak nem is gondolná, hogy nem a sajátjuk. Egy közös ismerős mutatott be bennünket egymásnak még akkor, amikor a kislányt örökbefogadták. Azt hitte a közös barát, hogy cikk-téma az örökbefogadás. Az is lett belőle, de kissé megkésve és másként, mint olvasóm gondolta. (Mert bár örömmel észleltem, hogy milyen jó otthona van a kislánynak, nem volt alkalmam jobban beletekinteni a család életébe.) Látogatásomkor örömmel üdvözölt a család. Az apa szinte vonszolt magával, hogy mutassa, milyen jó dolga van náluk a kislánynak. Egy pillantás, és meggyőződtem arról, hogy amit csak pénzzel meg lehet vásárolni, mindene megvan a gyermeknek, A háziasszony örömmel mondta: jobbkor nem is jöhettem volna: nézze csak meg, mi mindent hozott a férjem a gyermeknek. Látja, nemcsak mindent, ami szem-száj ingere, de még karácsonyfából is kettőt vettünk, hadd legyen mindkét gyermekünknek külön karácsonyfája. így legalább nem vesznek össze azon, hogy melyik kinek a tulajdona. Miközben — minden tiltakozásom ellenére is — kávét és süteményt szolgált fel a háziasszony, férje kifejtette előttem, hogy ők modem emberek, akik — bár Istenhivők és keresztények — nem tekinthetők templomjároknak. “Idejétmulta dolgok ezek ma már és mi úgy neveljük gyermekeinket, hogy életrevalók legyenek. — mondta az apa. “Itt van például a Santa Claus (Mikulás) legenda. Már a verebek is a fáról csiripelik azt, hogy ilyesmi nem létezik. Minek csalódjanak a gyermekeink később az életben, hogy dajkamesékben nevelődtek?! Inkább megmondjuk nekik, amilyen korán csak lehet, hogy ilyesmi nem létezik. így látják, mennyire szeretjük őket. Mi megveszünk nekik mindent, (nézzék csak a mi fáinkat, ilyet egyik szomszéknál sem találnak!); a szerető szülői ház és a szép családi élet melege felmelegiti majd gyermekienk szivét és biztosítják, hogy ők is ilyesmire törekszenek majd.” — toldotta meg a háziasszony. Bár sokat marasztaltak, mégis elmentem, amilyen gyorsan csak lehetett. Az idén nem is mentem vissza, pedig az is lehet, hogy időközben nagyobb karácsonyfákat vettek. Most arra gondolok, mennyire sajnálatraméltók ezek az emberek. A fiúnak és fogadott leányuknak hiába vesznek meg mindent, ha elveszik tőlük az illúziókat. Minden komák más az öröme és meggyőződésem az, hogy más — sokkal szerényebb — otthonban jobban tudnak örülni egy szerény kis karácsonyfának a gyermekek, mint itt kettőnek. Úgyis eljön majd az a kor, amikor a gyermekek megtudják, hogy sok minden, amit valóságnak véltek, csak legenda. Viszont addig már bearanyozta fejlődő éveiket a Mikulás legendája és senki sem veheti el tőlük azokat a boldog napokat, amikor róluk is megemlékezett a rénszarvas-vontatta szánkón utazó, nagyszakállu Mikulás bácsi. Bár kétségtelenül Istennek tetsző, nemes dolgot cselekedett az amerikai házaspár, amely örökbefogadott egy árva, vagy elhagyatott gyermeket, igen sokat ártanak neki felfogásukkal és nevelésükkel. Nem két karácsonyfa kell két gyermeknek, de egy Istenbe vetett hit! Szeretném remélni, hogy erről a tárgyról prédikál majd a pap abban a templomban, ahova néha mégiscsak ellátogat az amerikai házaspár (ha másért nem, hogy megmutassák a szomszédjaiknak uj ruhatárukat) . Kisfiúknak — akiből korán csinálnak kiábrándult nagyfiút — már nem adhatják vissza az elvesztett illúziókat, ám a kislánynál még nem késő. Már amennyiben valaki ki tudná nyitni a “modern” szülők szemét: Egy bizonyos: óhazai származású szülők gyermekei olyan nevelésben részesülnek, hogy vissza tudnak emlékezni a szülői háznál tanultakra, amikor a maguk gyermekeit nevelik, azonban — tekintet nélkül a származásra — maga az a tény, hogy valahol—mindegy, hogy kinél — két karácsonyfával próbálják pótolni a hiányzó hitet nemcsak cikktéma, de templomi prédikáció tárgya is. Határtalan szerelem: évente 2000 “export-házasság" (Folyt, a 10. oldalról) — Hogy tudnak beszélni ? — Egy barátnőmmel tanultam olaszul. <5 is Olaszországba ment férjhez, csak ő már különváltan él és nem tud megszokni ott. — Nem gondolkozott ezen? — — Jaj, dehogynem. Csakhogy a barátnőmnél ez más volt. Az ő férje alacsony, pocakos, öreg nagykereskedő volt, az apja lehetett volna. Sajnos, csak későn jött rá, hogy a pénz nem minden. Mi, Luigival, szeretjük egymást. — Mit fog csinálni egész nap egyedül? Bari nem Róma. — Kisváros, tudom, mondta a vőlegényem, hogy ott megszólják a nőt, ha a férje nélkül megy presszóba, meg ilyen helyekre. Hát majd lemezt hallgatok, meg gyerekeket is szeretnék. És várom haza Luigit. Megértem Luigit. Mária nagyon csinos, szép, fiatal, mint egy frissen nyílt virág. iji i}: ijí Az utóbbi években megsokasodtak a kelet-német—magyar házasságok, sok menyasszony és vőlegény származik Erdélyből és a Kárpátaljáról, gyakori, hogy Kanadában és az Egyesült Államokban élő férfiak jönnek haza feleséget keresni, s elég sok lány megy férjhez Nyugat-Német- és Olaszországba is. Riportunk végére érve, Lívia története olyan, mint egy szomorú, de meglehetősen ideillő epilógus. A budai cukrászdában, ahol találkoztunk, a kis Omárt is magával hozta. A kétéves, göndör, fekete szemű kölyök bőre, akár a tejeskávé. Amig beszélgetünk, anyja ölében békésen ropogtatja a kockacukrot. — Egyetemi szerelem volt — mondja a fiatalasszony —, egy medikusbálon ismerkedtünk meg. Mondhatnám, hogy nagy Omár 190 centiméteres atlétatermete volt a döntő az első pillanatban, de nem mondom, mert azért szerettem meg, amiért egy magyar srácot is meg tudtam volna kedvelni: müveit volt, kulturált, olvasott, politikai érdeklődésű, akárcsak én. Ki nem fogytunk a témából soha. Egy évben végeztünk, én művészettörténész lettem, ő orvos. Összeházasodtunk. Természetesnek tartottam ,hogy náluk fogunk élűi, megértettem, hogy a fővárostól 20 kilométerre fekvő kis faluban úgy kell az orvos, mint a falat kenyér. — Mégis hazajött? — Nem tudtam, mit vállalok. Férjemet otthon mintha kicserélték volna. Már az első nap döbbenten láttam, hogy anyósom csak a férfiaknak tálal a szobában. Ott a nőknek nincs helye. Akkor sem maradhattam bent, amikor vendég jött. Évezredes szokások — mondta a férjem —, alkalmazkodnom kell. Én is alkalmazkodtam nálatok. A csalódásomat nem lehet elmondani. A fiú születése után egyetlen vágyam volt: haza, haza, haza! . . . — Ha mlég egyszer kezdhetné? — De sajnos, nem kezdhetem. Sokszor úgy érzem, el kellene mennem abba a minisztériumi előszobába, ahol a fogadónapokon türelmetlenül ácsorognak netán jövendő sorstársaim. Szeretném elmondani nekik, hogy gondolják meg nagyon! Csalódhat ugyan az ember idehaza is a házastársában, kihűlhetnek az érzésók is. De ezekben a házasságokban van még egy buktató. Vajon sikerül-e alkalmazkodnia az uj ország törvényeihez? Nekem nem sikerült. És Jánosnak, Máriának, az iszkaszentgyörgyi fiatalasszonynak sikerül-e ? Ma még mindenesetre, remélik. Budapest, 1974, január hó. Bedecs Éva GÖRBE TÜKÖR A MACSKÁK VÉDELMÉBEN Lehet, hogy ez a felelősség alól való kibújás, de ma semmi kedvem sincs Írni Nixonról, vagy az energia-krízisről, vagy a Közel-Keletről, egyszóval ilyen komoly és mindenkit érdeklő dolgokról. Nem! Ma a Macskánkról akarok imi, a jó öreg Tinker-ről. Nem mintha tett volna valamit, ami érdemes-lenne az újsághírre —, csak éppen hálás vagyok neki és azt akarom, hogy ezt mások is megtudják. Tinker nyolc éves, kicsit elhízott és szeszélyes, de még mindig telve van kecsességgel, nagy, sár-' ga szeme változatlan fénnyel ragyog és fényes fekete szőre sötétebb, mint a világmindenség utolsó napja, ő uralkodik a házban. Megszállt minket, mint egy hadsereg azon a napon, mikor 1966- ban hazahoztuk őt, mint egy ici-ipici kis cicát. Éppen úgy birtokol minket, mint mi őt. Jelenleg szalmaözvegy vagyok, feleségem, Shari Detroitba ment testvérét meglátogatni. így kettesben maradtunk Tinkerrel. Én adtam neki en(Folyt a 15. oldalon)
