Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-10 / 2. szám
8. oldal Hazasompolyogtak Irta: ACZÉL BENŐ Két katonaszökevény, miután mindketten hat évet töltöttek Svédországban, amely menedéket adott nekik, továbbá évékig bujdostak New Yorkban, belátta, hogy ez nem élet és jelentkezett De nem W' szégyenkezve, hanem büszkén: I jaMI nekik igazuk volt, ök előre megmondták, hogy vietnami B háború nem végződhet jól. Am^ nesztiát kérnek, még pedig tel. ‘ jeset: ők nem gonosztevők, íp-y. nem követtek el semmi bűnt. ACZÉL BENŐ Míg vártak az FBI embereire, akik értük jöttek, körülülte őket a zokogó család, apa, anya, menyasszony, rokonok. De az FBI embereit ez nem hatotta meg: letartóztatták és kiszolgáltatták őket a katonai hatóságoknak. A fenti szakasz hangjából kicseng, hogy e sorok írója ellenzi az amnesztiát. Természetesen minden egyes esetet külön kell elbírálni, mert az amnesztiát kérők között vannak, akik vallási meggyőződésből nem akarnak fegyvert fogni, (mint Magyarországon a nazarénusok), vannak, akik azért szöktek meg, mert nem bírták elviselni fellebbvalóik szadizmusát és vannak, akik egyszerűen féltek, amiről nem tehetnek, mert a bátorság születés dolga. De egy bűnt mégis elkövettek: ki bízta meg őket azzal, hogy eldöntsék: ebben a háborúban nem vesznek részt. Nem törődtek vele, hogy már megbíztak valakit azzal, hogy képviselje őket minden kérdésben, többek közt a háború dolgában is, tehát lemondtak arról, hogy ők egyénileg beleszóljanak, melyik háború jogos és melyik nem. Alapjában véve minden háború helytelen, tehát könnyű arra az álláspontra helyezkedni, hogy nem veszünk részt benne; az ember meghalhat, vagy legalább is megsebesülhet. De Svédországban a katonaszökevény élete szegényes, különösen, ha megszokta a dús amerikai életet. Ezért sompolyogtak haza. Nem tagadom, szentimentális ember vagyok; engem bizony meghatott a családtagok sírása és szivem szerint az volna, ha a kért amnesztiát megadnák. De gyakorlati okokból kénytelen vagyok az amnesztiát ellenezni. — Ezek a fiuk nem gonosztevők — zokogták a családtagok. Persze, ennek az állításinak igazsága attól függ, hogy mit nevezünk gonosztettnek. Ha nem gonosztett az, hogy az amerikai jó élet (amelybe visszasompolyogtak) védelmét rábízták másokra, hadd szenvedjenek érte a harctéren, hadifogságban, hadd kockáztassák érte életüket, testi épségüket mások, akkor a szökevények nem gonosztevők (criminals). De lesznek, akiknek véleménye szerint nagyobb gonosztett nincs, mint megtagadni az engedelmességet azokkal a törvényekkel szemben, amelyek áldozatot kívánnak. Ezt minden időkben a hazaárulás egyik nemének tekintették. De még ez sem a döntő szempont, amiért szenvedélyesen ellenzők minden általános amnesztiát a szökevények számára. A demokrácia elvi álláspontja szerint csak egyéni bűn létezik, amely minden esetben bírói kérdés és a vádlott az ítélet elhangzásáig ártatlannak tekintendő. De a jogerős ítélet után a vádlott bizony gonosztevő és bűnéért meg kell szenvednie. Viszont ha személyesen el is engedném mindenkinek a büntetést, az amnesztia egy csapással tönkretenné 'a katonai fegyelmet. Hogyan? — kérdezné minden egyes katona , hát ha mindegy, hogy valaki háborúba megy, vagy nem megy, az is marha, aki a behívónak engedelmeskedik, vagy ha már szolgál, meg nem szökik. Az okosak elszöktek Svédországba, ahol az élet a katonaszökevények számára nem kellemes, de legalább biztonságos. A hülyék bevonultak és a bőrüket kockáztatták. Soha többé!... Az amnesztiának ez volna a biztos következménye. De hiszen — mondanák az amnesztia hívei —, most már bizonyos, hogy a pacifistáknak igazuk volt. De rá lehetne bízni minden niemandra, hogy megítélje, mi az ország érdeke? Egy szavazat erejéig rá van bízva az ország sorsa, de ennél többet a kutya se bízott rá. És ne válogasson a törvényekben, hogy melyeket tart be és melyeket nem, mert egész biztos, hogy csak azokat fogja betartani, amelyek áldozatot nem kivánnak tőle. Ez az emberi természet és a törvények arra válók, hogy az embert — annyira, amennyire feltétlenül szükséges —, (kordában tartsák. A parancsuralmi rendszerek tulmennek ezen, de egy amerikai örüljön, hogy olyan országból jött, ahová vissza lehet sompolyogni. A Szovjetunióba nem lehet, sőt Magyarországra sem lehet. LONDONI RIPORT ANGOL GONDOK ÉS IGÉNYEK Kevés jelzővel éltek vissza korunkban oly könynyelmüen, mint azzal, hogy “történelmi”, de ezúttal mégis megkockáztatható: az 1973-as év Angliának történelmi esztendeje. A nagy és döntő fordulatot természetesen az Európához való csatlakozás hozta el, amelynek nem csak s nem is elsősorban gazdasági jelentősége van, inkább az, hogy lassan megváltoztatja az ország pszichológiáját. Sajátos módon, ez nem annyira abból észlelhető, ahogyan az ország Európa felé közelit, de sokkal inkább abból, ahogyan Commonwealth-beli nagy partnereitől, Ausztráliától, Kanadától, Uj-Zélandtól távolodik. Az irányváltoztatásnak különben mindig ez a pszichológiai ritmusfejlődése: ahonnan távolodik valaki, onnan már messzebb van feleuton is, mint ahová közelit. A távolság ilymódon viszonylagos. Anglia valójában még nincs Európában, a szigetlakó nép históriai önérzete még berzenkedik az ellen, hogy szerves része legyen a kontinensnek, de a szabad s nyílt tengerek felé forduló tekintete elé köd ereszkedett. Arrafelé már csak visszanéz, a jövő Európához köti, már tudja, de még szüksége van arra a (minden nagy sorsfordulatnál nélkülözhetetlen) lélektani szelepre, hogy “még mindent vissza lehet csinálni.” Semmit sem lehet visszacsinálni. A kívülálló szemlélő, aki végignézi e nagy nép valóban történelmi átalakulását, nem tagadhatja meg az együttérzést. Azt, hogy gazdaságilag mindez Anglia javát szolgálja-e majd, a hosszútávon gondolkozó közgazdász-politikusoknak kell megjósolniok, valószínűleg igen. Valószínűleg Heath miniszterelnöknek volt igaza akkor, amikor azt mondotta, hogy Angliát minden sivalfcodása és rugfcapálózása ellenére bele kell ráncigálni a Huszadik Századba. Heath fölismerte azt, hogy az ország életében mind határozottabb körvonalakkal jelentkezik egy belső konfliktus: az angolok ugyanolyan jól akarnak élni, ugyanazon a színvonalon, mint Nyugat-Európa többi népei, anélkül, hogy hajlandók volnának annak érdekében ugyanannyit dolgozni érte. Ez nem lustaságból ered, nem hinném, hogy az angolok lusta emberek volnának. Szemlélődök, meditálok s az elvégzendő munkával szemben méltóságteljes magatartást tanúsítanak. Mintha előbb mindig szemügyre vennék és fölmérnék az ügyet: nem esik-e csorba emberi méltóságukon, vagyis méltók maradnak-e önmagukhoz, ha nekilátnak? Ez vonzó és szép tulajdonság mindaddig, amig az igények is igazodnak hozzá. De nem így van. Az angolok semmivel sem akarják kevésbé a gépkocsit, a családi házat, a külföldi utazást, mint (mondjuk) a nyugat-németek, vagy amerikaiak. Ezt kell tehát valahogyan összhangba hozzni. A termelési ütemet, a megtermelt vagyont és az igényék létjogosultságát. Az Európai Közös Piacon belül egyre több a lehetőség, sőt valószínű, hogy Angliának csakis a Közös Piacon belül lesz lehetősége rá. Hiába vonzóbbak a távoli világok a tengeri horizonton túl, Ausztrália, Kanada, vagy Uj-Zéland — más méretek, természeti kincsek, mentalitás — Anglia ott vásárló lehetett volna mindig, kedves és kedvezményes vevő, de munkatárs többé nem. A haj(Folyt, a 9. oldalon) Nem sok örömet lelhetünk az arab olajtermelők elhatározásában, hogy oda küldik az olajat, ahol egyetértenek politikájukkal. Az olaj árának majdnem kétszeresére emelése szinte néhány óra alatt, majdnem olyan fenyegető a gazdasági életre, mint az olaj áramlásának megszűnése. A Kuwaitban tartott konferencián az arabok elhatározták, hogy hajlandók eiajat adni Japánnak és a legtöbb nyugateurópai országnak, de nem adnák az Egyesült Államoknak és Hollandiának sem. A téli hónapok közeledtén talán egy kis enyhülést okoz a valamivel több olaj, de a politikai zsarolás árnya borul az egész “üzletre”. Annál kijózanitóbbaz olaj ára, mely máris kétszerese a tavalyi árnak és az olajtermelő országok máris olyan áremeléseket helyeztek kilátásba, amely árak mellett a világpiac inkább minden erőfeszítéssel más energiaforrást lesz kénytelen keresni. Az olajat importáló nemzeteknek egyesülve kell megtenni mindent, hogy az arab olajat ki tudják küszöbölni. Az energia-megőrzés kérdése látszik ma mindenütt legfontosabbnak. Nyugat-Európában kb. 10 százalékkal tudják csökkenteni a termelést a gazdasági élet nagyobb megrendülése nélkül. Az Egyesült Államokban is el kell kezdeni, illetve folytatni a takarékoskodást és nem engedhető meg a megszorítások áthágása, bár az adminisztrációban olyan zavar uralkodik, amelyet meg kell oldani akkor, ha megoldhatatlannak látszik. A mai árak mellett, azok az olajforrások, melyek az arab olaj könnyű behozatala idején túl drágának látszottak, ma nagy jelentőséget nyertek. Úgyszintén más energiaforrások, melyek az aránylag olcsó olaj mellett nem keltettek érdeklődést, ma igen kecsegtetőnek látszanak. Az arab olajtermelők szinte cinikus gúnnyal játsszák ki egymás ellen az olaj-behozatalra szoruló államokat, jutalmazva és büntetve azokat, ahogy politikai nézetük megkívánja. Az iparnak csak egy válasza lehet: nem ülhetnek nyugodtan, várva az olajoshordók gördülését, hanem minden igyekezetének oda kell irányulnia, hogy a jövőben megszüntesse a nyersolajjal játszó arab politikát.
